Az Internetes Jogtudományi Enciklopédia célja a teljes magyar jogtudomány aktuális tudásállapotának bemutatása és minden érdeklődő számára ingyenesen elérhető, megbízható tudásbázis megteremtése a magyar jogi kultúra fejlesztésének érdekében. A tanulmányok szakmailag lektoráltak.
Az Enciklopédia létrehozását eredetileg az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének munkatársai kezdeményezték, azt a nyolc hazai jogtudományi egyetemi kart tömörítő Jogász Dékáni Kollégium szakmai támogatásáról biztosította. Az Enciklopédia kiadója 2017 és 2019 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara volt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának, valamint a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának társfinanszírozásával. 2020-tól az ORAC Kiadó (akkori nevén HVG-ORAC Kiadó) gondozásában, 2021-től az ORAC Kiadó és a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete közös kiadásában jelenik meg. Az Enciklopédia elérhető az ORAC Kiadó Szakcikk Adatbázis szolgáltatásával is.
A fegyveres erők az államszervezet hierarchikus felépítésű, államilag finanszírozott és irányított szervei, melyek működésének célja az állam fegyveres védelme, a külső biztonság szavatolása. A fegyveres erők sajátos szervezettségükre, felkészültségükre és rendelkezésre állásukra figyelemmel nem kizárólag klasszikus katonai feladatokat láthatnak el, közreműködhetnek belbiztonsági, katasztrófavédelmi és más speciális szakértelmet igénylő feladatokban is. A fegyveres erők tagjaira, a katonákra sajátos jogállási szabályok vonatkoznak, és vonatkozásukban egyes alapvető jogok önkéntes alávetés vagy jogszabály alapján korlátozhatók. A fegyveres erők az állami erőszakmonopólium megtestesítői, tagjai önkéntesen vagy nem szabad akaratukból – például jogilag szabályozott hadkötelezettség alapján – teljesítik szolgálatukat, meghatározott feltételek teljesülése esetén fegyverhasználatra is jogosultak. A fegyveres erők működésének kereteit a katonai jog és a hadijog szabályrendszere adja, amely tágabb értelemben magában foglalja valamennyi olyan jogterület szabályait, amely a fegyveres erők alkotmányos rendszerben betöltött szerepére, irányítására, működésére vagy tagjainak jogállására és az ahhoz kapcsolódó speciális anyagi jogi és eljárásjogi szabályokra vonatkozik, valamint – a nemzetközi közjog részterületeként – meghatározza a hadviselésre vonatkozó szabályokat.
Tovább a szócikkreAz egyházi vagyon különböző formáit az 1917-ben kihirdetett és 1983-ig hatályban lévő Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici, CIC [1917]) négy fő csoportba sorolta: 1. a templom vagyona (bona fabricae), 2. az ún. javadalmi vagyon (bona beneficii), (3. a testületi vagyon (bona corporationis, bona capituli, bona ordinis, bona consociationis), 4. az alapítványi, fiduciáriusi és az intézeti vagyon (bona causarum piarum). Ez utóbbin belül, amely kategória lényegében a sajátos – és az alapítótól meghatározott – egyházi célra rendelt vagyontömeget jelentette, a jogalkotó kétfajta alapítványt különböztetett meg: az önálló (causa pia) és a nem önálló (pia fundatio) alapítványt.
Tovább a szócikkreA kelet-ázsiai jogrendszerek földrajzilag összefüggő területen helyezkednek el, s ezek közül Kína és Japán jogrendszerének vizsgálatára kerül sor. Az elmúlt száz–százötven évi nyugati hatás véget vetett a japán feudalizmusnak és a kínai császárságnak, de a jogrendszer mai működésének sajátosságaira a magyarázatot éppen a konfucianizmus sok évszázados kiemelt szerepében kell keresnünk. A törvények és az írott jog szintjén például a XIX. század második felében Japán is római–germán alapokra építette a legfontosabb törvényeit, s a második világháború utáni megszállás egy demokratikus alkotmányt eredményezett, de a társadalom szabályozó erői között mindig privilegizált helyet képvisel a szokás és hagyomány világa, ebből fakadóan pedig a peres eljárásokkal szembeni idegenkedés, a joggal szembeni ellenérzés és a családi kötelékek fenntartására irányuló törekvés. Kína esetében a nyugati hatás szintén a XIX. század második felétől számítható, azonban a kezdeti római–germán modellt 1949 után a szovjet jog váltotta fel. A fentiek alapján a vizsgálódás nem mellőzheti a kulturális és történeti tényezők bemutatását sem, mivel az írott jogszabályok és az érvényesülő jogi és társadalmi normák kettőssége szintén a kelet-ázsiai jogrendszerek sajátosságaihoz tartozik.
Tovább a szócikkreEurópa jogkulturális térségei között Kelet-Közép-Európa jól körülhatárolható egység Lengyelországtól Horvátországig. Ez a terület a nyugat-európai kultúrához tartozik, de mindig e kulturális térség keleti perifériáját képezte. Jellemző erre a területre, hogy abban az időszakban, amikor a modern állam, a modern jog és jogi kultúra kialakult, idegen uralom alatt állt. Azóta egyrészt a lakosság, másrészt az állam és a jog között a nyugat-európai országokban nem létező rés kialakulása azonosítható: a kelet-közép-európai jogi kultúrából hiányzik az a bizalom, amely Nyugat-Európában az egyén és az állam és a jog közötti viszony alapját képezi. A szocialista uralom mélyítette ezt a rést és konzerválta az ebben a térségben hagyományosan fennálló állampaternalizmust. Ezek a vonások a mai napig szerepet játszanak a modernizálódó kelet-közép-európai jogrendszerekben a jogi kultúra puha tényezői körében.
Tovább a szócikkreA jog „kisebbségek” fogalma mindig térben és időben változó jogalkotói – azaz végső soron politikai – döntések függvénye: mely identitások vagy a személyiség milyen lényegesnek ítélt vonásai kerülnek a jog kiemelt védelme alá, akár (kisebbségi) többletjogok tételezése, akár kisebbségvédelmi (például antidiszkriminációs vagy identitásvédelmi) intézkedések formájában. A kisebbségfogalom meghatározása során az alábbi kérdések jelennek meg: 1. melyek a védett / a kisebbségi lét alapjaként elismert tulajdonságok; 2. melyek a kisebbségi csoporthovatartozás kritériumai; 3. mi a védelem formája, módja, tartalma. Az utolsó ponthoz kapcsolódóan az identitásválasztás szabadságához fűződő jog kiemelt problematikát hordoz.
Tovább a szócikkreA kodifikáció ősi gyökerei ellenére nehezen definiálható fogalom. A mai általánosan elfogadott meghatározás szerint is többféle értelemben használatos, mivel egyaránt jelenthet törvényalkotást, törvényszerkesztést, vagy valaminek törvénybe foglalását. A kodifikáció kifejezés ezekben az esetekben mindenképpen a jog világára utal: a kodifikációt szokás valamely állam – rendszerint meghatározott tárgykörökre vonatkozó, adott területet, jogtárgyat vagy gyakorlatot szabályozó – törvényeinek, jogszabályainak vagy más jogi jellegű rendelkezéseinek – amelybe akár a szokásjogi, akár a bírói jogi előírások, de még a jogszabályok értelmezései is beletartozhatnak – az összegyűjtése és közös szabályozási módszerrel történő rendszerszerű elrendezése értelmében meghatározni. Kodifikálni – ebben a jelentéstartalomban – annyit tesz, mint olyan szabályrendszert egyetlen kötetben összefoglalni, amelyek nemcsak materiális szempontból vannak egy helyen csoportosítva, hanem egymás között rendeződnek és hierarchizálódnak is. Adott jogterület kodifikációja így általában teljes jogi szabályozásként fogható fel, amely a tárgykörre vonatkozó jogi rendelkezéseket lefedi. Mai modern fogalma szerint viszont a kodifikáció legtöbbször egy gyökeresen új törvény megalkotását jelenti, amely adott szakterület joganyagának egységes törvénykönyvben (kódexben) való lezárt és kimerítő rögzítését jelöli. A kódex – ennek következtében – valamely életviszony, problémakör, jogi szabályozási terület szabályanyagának rendezett összessége, a jog valamely részének egységes, teljes és rendszeres megjelenítésének alapvető formája és eszköze: a jog elvi-logikai rendszerben – elvek, általános és különös szabályok, és ezek kivételeinek rendezett formájában, újjátételezetten – jelenik meg. A kodifikáció nem öncél, hanem a joghoz való könnyebb hozzáférhetőségnek és a jog áttekinthetőségének, illetve bizonyos esetekben alapvető reformok lehetővé tételének egyik lehetséges eszköze. A common law rendszerekben, mint például az angol jogban, a kodifikáció az a folyamat, amelynek során a bírói jogot törvényi joggá alakítják és konszolidálják.
Tovább a szócikkreA kollektív igényérvényesítés sokalanyú eljárások során kínál olyan eljárásjogi mechanizmusokat, amelyek az alanyok nagy számára tekintettel a hagyományos perek keretei között meg nem oldható problémákat próbálnak kezelni. Ennek számos formája alakult ki a világban, de többségük még nem tűnik kielégítőnek, fejlesztésre vár. A szócikk a jogintézmény lényegéről, céljáról, alapproblémáiról ad képet, valamint bemutat néhány tipikus megoldást, amelyet a különféle jogrendszerek érleltek ki. A jogintézmény tárgyalásánál különös hangsúlyt kell kapnia a joggazdaságtani aspektusoknak is, ezek elsősorban az opt-in és opt-out jogrendszerek alkalmazása kapcsán merülnek fel.
Tovább a szócikkreA pénzügyi alkotmányosság történeti gyökerei a XIX. században végbement polgári átalakuláshoz kötődnek. Általában négy olyan tárgykört különböztetnek meg, amelyek az alkotmányokban a pénzügyi jog alapjait rendszerint megadják. Eszerint a) a költségvetés és a hozzá kapcsolódó zárszámadás törvényi megállapítása, b) az adók (és egyes államokban vámok) törvényi szabályozása, c) a pénzrendszer törvénye, továbbá d) az államadósság létesítésének aktusa általában alkotmányjogi alapon keletkezik. Az 1789-es francia forradalom óta ismeretes „a pénzügyi jog alkotmányos alapjai” fogalom a politikában és a jogtudományban. Ez a fogalom arra utal, hogy az alkotmánytörvények írják elő, mely pénzügyi jogviszonyokat kell törvénnyel szabályozni, a legfőbb államhatalmi és népképviseleti szerv – fenntartva magának a szabályozás jogát – milyen törvényhozási pénzügyi tárgyakat jelöl meg. A fogalomkörbe tehát nem az egyedi pénzügyi törvények tartoznak, csupán azok a normák, amelyek pénzügyi törvények meghozatalára kötelezik a parlamentet. A költségvetési jog alapvető szabályai szinte az összes európai alkotmányban megtalálhatóak. Az Alaptörvényben is szerepelnek olyan előírások, amelyek törvény meghozatalára kötelezik az Országgyűlést. Az Alaptörvény kimondja, hogy az Országgyűlés elfogadja a központi költségvetést és jóváhagyja annak végrehajtását. A költségvetési jog alkotmányjogi értelemben azt határozza meg, hogy az alkotmány alapján ki készíti elő a költségvetés tervezetét; a tervezet milyen előírásoknak kell hogy megfeleljen (költségvetési elvek, adósságfék szabályok); ki fogadja el és milyen formában a költségvetést, ki felel a végrehajtásáért, a végrehajtást ki és hogyan ellenőrzi. Szélesebb értelemben a költségvetési jog tágabb fogalom: többszintű szabályozást (Alaptörvény, államháztartási törvény, költségvetési és zárszámadási törvény, kormányrendeletek, költségvetési önkormányzati rendeletek) és kétféle szabályozási területet (eljárási szabályok és tartalmi előírások) jelent.
Tovább a szócikkreA konzuli kapcsolatok létesítésének elsődleges célja az állam külföldön tartózkodó állampolgárai – természetes és jogi személyek egyaránt – érdekeinek védelme, valamint a küldő állam megbízásából a fogadó állam területén közigazgatási, gazdasági feladatok ellátása. A konzuli tevékenység szerteágazó feladatokat foglal magában, az útlevelek és egyéb úti okmányok kiállításától egészen a bajba jutott állampolgárok számára történő segítségnyújtásig. E feladatok ellátásához elengedhetetlen az érintett állam beleegyezése, ezért a konzuli kapcsolatok létesítéséhez a felek közötti államközi megállapodás szükséges, melyben az államok megegyeznek a képviseletek létrehozásáról, azok székhelyéről, a konzuli képviselet személyzetéről, valamint a konzuli kerület(ek)ről, mely utóbbi az illetékességi területet jelöli. A feladatok hatékony ellátása érdekében a konzuli képviseleteket és a konzuli tisztviselőket meghatározott könnyítések, kiváltságok és mentességek illetik meg.
Tovább a szócikkreA kormány a mindennapi szóhasználatban a modern állam egyik alapvető intézménye, mely jellemzően arra hivatott, hogy egy ország, mint politikai egység életét szabályozza, irányítsa. Az angol köznyelvben a „kormány” (government) sok esetben azonos az állammal: „government” nemcsak „kormányt”, hanem általánosabban „államot” is jelent. A kormányt mindazonáltal általában a végrehajtó hatalom csúcsszerveként szokták meghatározni; a végrehajtó hatalom alatt értve egyrészt a politikailag felelős államvezetést és másrészt a hierarchikusan felépülő államigazgatást. A kormány felfogható így a kormányzati funkciót ellátó állami szervezet összességeként, de azonosítható magával a kormányzati tevékenységgel is. Az európai fogalomalkotásban a kormány a hatalommegosztás elvére figyelemmel, az államhatalmi szervek rendszerébe ágyazva határozható meg. Európában lényegében azáltal intézményesült, hogy a politikai döntéshozatal centruma az abszolút monarchiáról a képviseleti szervtől függő, vagyis a parlamenttel szemben felelős minisztériumra (miniszterekre) tevődött át. Az európai-kontinentális szóhasználatban az ilyen módon létrejött – parlamentáris – rendszer keretei között definiálható a kormány fogalma, ami alatt a minisztereknek, az egyes kormányzati ágak vezetőinek a testülete értendő, amely a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás koordinátarendszerében a végrehajtó hatalom – parlamenttel szemben felelős – központi szerve. Mivel a kormány fogalma alatt egy önállósult, kollektív államhatalmi szerv értendő, ilyen formában a parlamentáris rendszeren kívül, elnöki (prezidenciális) rendszerben nem fordul elő, az intézmény ekként nem megtalálható. A hibrid parlamentáris-elnöki (semi-prezidenciális) rendszerekben egyenként elemezni kell, hogy az adott országban intézményesített gubernatív-adminisztratív csúcsszervezet az előbbiek értelmében kormányként fogható-e fel, vagy sem. Ugyanígy vizsgálandó a – ritkán előforduló – ún. direktoriális rendszerek (például Svájc, Uruguay 1952 és 1966 között) esetében is, hogy a gubernatív-adminisztratív csúcsszervezet megfelel-e a kormány fogalmának.
Tovább a szócikkreA kormányforma fogalma a központi politikai hatalmat gyakorló, legfontosabb állami szervek, jellemzően a parlament, a kormány és az államfő közötti hatáskörök tipikus elrendezésére utal. Az egyes kormányformák jellemzői a hatalommegosztás követelményét tiszteletben tartó alkotmányos demokráciák e szervekre vonatkozó, alkotmányban foglalt, tipikus jogállási és hatásköri szabályai alapján határozhatók meg. Az azonos kormányformatípusokba sorolható államok kormányzati rendszerei – a meghatározó jellemzők hasonlósága mellett – egymástól több vonatkozásban különböznek, ennek megfelelően minden állam kormányzati rendszere egyedi. Az alkotmányos demokráciákban leginkább elterjedt a parlamentáris, a prezidenciális és a félprezidenciális kormányforma.
Tovább a szócikkreA kormányforma egy állam alkotmányos, kormányzati berendezkedését, azon belül a legfőbb államhatalmi szervek – különösen a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, valamint az államfő – működésének logikáját és egymáshoz való viszonyát írja le. Kormányformákról így nemcsak a mai államokban, hanem történeti megközelítésben is beszélhetünk. Történeti kormányformának tekintjük azokat az alkotmányos berendezkedéseket, amelyek a jelenkori európai államokban már nem léteznek, azonban korábban meghatározóak voltak azok alkotmányfejlődésében. A középkor jellemző kormányformája volt Európában a hűbéri – egyes, megkésett társadalomfejlődésű, a feudalizmust nélkülöző államokban, mint például Magyarországon: a patrimoniális (személyes) – monarchia, majd az azt felváltó rendi állam. Az újkorban a rendi államok tovább éltek (monarchikus és köztársasági formában egyaránt), de megjelent, sőt egy időben dominánssá vált az abszolút monarchia is. Időben az utolsó, már a jelenkori parlamentáris monarchiák előfutárának – egyes nézetek szerint korábbi fejlődési stádiumának – tekinthető történeti kormányforma pedig az alkotmányos monarchia volt. A hűbéri (patrimoniális) és abszolút monarchiák intézményes értelemben korlátlan, a rendi állam és az alkotmányos monarchia pedig korlátozott államfői (királyi) hatalmat jelentettek. A korlátozott monarchia rendi és alkotmányos válfajai között a képviselet jellege, valamint a miniszterek (még csak közjogi) felelőssége jelenti a fő különbséget, a két állammodell működési logikája egyébként igen hasonló. Az abszolút monarchia a modern (bürokratikus) állam első kiteljesedett formája volt az alkotmánytörténetben, míg a legkorábbi, hűbéri államok korlátlan monarchiák voltak ugyan, azonban fő jellemzőjük a kezdetleges államgépezet, a királyi személyes hatalomgyakorlás volt.
Tovább a szócikkreA közigazgatás-tudomány a XVIII. század elején, francia földön jött létre. A közigazgatás-tudomány felfogásunkban jelöli a közigazgatással foglalkozó tudományokat, vagy más megközelítésben a közigazgatást vizsgáló szaktudományokat. Azaz nem azonosítjuk a közigazgatás-tudományt egyes hazai szokások szerint – szűkebb értelemben – csupán az amerikai egyesült államokbeli scientific management irányzattal, amelyre szokás nálunk közigazgatás-tudományként hivatkozni. Tehát alapesetben a közigazgatás-tudomány a közigazgatásról alkotott tudományos nézetek legtágabb körét jelöli. A közigazgatást vizsgáló tudományokat illetően a francia, a német és az egyesült államokbeli tudományok és tudományművelők tekinthetők modellalkotónak az euróatlanti kultúrkörben, sőt valójában néhány jellegzetességet leszámítva azon túl is. A hazai közigazgatás-tudomány művelése – hasonlóan a Habsburg-örökséggel jellemezhető többi államhoz – az 1770-es évektől, több mint 250 év óta bizonyítható. A szócikk részben terjedelmi, részben hozzáférhetőségi okokból nem vállalkozik a közigazgatás-tudománnyal foglalkozó szakmai infrastruktúra, tudományos társaságok (learned societies) és a tudományos publikációs platformok (a tárgykörrel foglalkozó tudományos folyóiratok, könyvsorozatok, tankönyvek, világhálós oldalak), valamint az oktatástörténeti részletek bemutatására. A honi közigazgatás-tudományt külön címszó dolgozza fel (lásd magyar közigazgatás-tudomány).
Tovább a szócikkreA közigazgatás és a közhatalom egymástól elválaszthatatlan fogalmak. A közigazgatás igazgatási tevékenységét (adminisztráció) részben közhatalom birtokában, közhatalmi eszközök alkalmazásával látja el. Ezért a közigazgatás fogalmának egyik eleme a közhatalom, vagyis közhatalom nélkül nincs közigazgatás. A közigazgatás tevékenysége, az igazgatás azonban nélkülözheti a közhatalmi eszközök alkalmazását. Az igazgatási tevékenység a közigazgatásban is korlátozódhat egy adott szervezeten belülre, amelynek végzéséhez nem szükséges közhatalmi eszközök alkalmazása, és ilyen belső igazgatási tevékenységet végez a közigazgatás is. Ezenkívül a közigazgatás közhatalmi eszközök nélkül végzett igazgatási tevékenysége a közszolgáltatások megszervezése, biztosítása, ami a közigazgatás fogalmának másik elengedhetetlen összetevője. A közhatalmi eszközökkel végzett igazgatás esetén a jogi szabályozás lehetővé teszi, hogy a közigazgatás, pontosabban annak konkrétan meghatározott szerve a közigazgatás részét nem képező, vagyis az adott közigazgatási szervnek hierarchikusan nem alárendelt jogalanyok (például magánszemélyek, szervezetek) számára a jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően, a jogalkotó akaratát közvetítve, egyedi esetben kötelező magatartásszabályokat írjon elő, kötelezettségeket és jogokat állapítson meg, illetve a jogszabálysértések következményeit érvényesítse a jogsértőkkel szemben. A közigazgatás által is alkalmazott közhatalom tulajdonképpen az államhatalmat jelenti, amelynek a forrása a modern demokráciákban a nép.
Tovább a szócikkreA tanulmány összegző szakirodalmi áttekintést kíván nyújtani a végrehajtó hatalmi ágat, illetve szűkebb értelemben véve a közigazgatást érintő egyik alapvető kérdésről: a politika és a szakmaiság együttes jelenlétéről és ambivalens viszonyáról. A kérdést – a hazai közigazgatás-tudomány hagyományait is figyelembe véve – előbb a formális szervezeti struktúra, majd a működés, végül a személyzet oldaláról vizsgáljuk. A téma jellegéből következően a szócikk megközelítésmódja elsősorban politika- és államtudományi; ennek kapcsán utalunk az egyes kérdések jogi, jogtudományi vonatkozásaira is. A szócikk – az enciklopédia szemléletmódjához igazodóan – nem kíván reflektálni az aktuális hazai szabályozásra, de utal a viszonylag általánosítható kelet-közép-európai jellemzőkre.
Tovább a szócikkreA közigazgatási bíráskodás a közigazgatás feletti külső ellenőrzés egyik legfontosabb formája, amelynek keretében a független és pártatlan bíróság a tisztességesség követelményeinek megfelelő eljárásban dönt a közigazgatási jogvitákban. A közigazgatási bíráskodás mind a hatalmi ágak megosztásának elve érvényesülésének, mind a közigazgatással szembeni jogvédelem biztosításának kiemelten fontos eszköze. A közigazgatási jogvitákat elbíráló bíróság formailag beletartozhat az igazságszolgáltatási ágba, de állhat attól elkülönülten is, és biztosítható mind külön közigazgatási bíróságok működtetésével, mind a rendes bíróságokon belül, esetleg elkülönült szervezeti egységekkel. Tartalmát alapvetően meghatározza a közigazgatási perjog, amelynek feladata a hézagmentes és időszerű jogvédelem, illetve a tisztességes bírósági eljárás biztosítása a közigazgatási jogviták elbírálására vonatkozó szabályrendszeren keresztül.
Tovább a szócikkreA hazai közigazgatási eljárásjog első kódexe nemrégiben ünnepelte hatvanadik évfordulóját. Az akkoriban egyedülálló eljárási jogintézményeket, garanciális szabályokat tartalmazó kódexünk a későbbi közigazgatási eljárásjogi kodifikációk alapja lett: abból merített és arra épített a hazai közigazgatási eljárási jogalkotás további két nagy generációja, a 2005-ben hatályba lépett Ket. és a 2018-ban hatályba lépett Ákr. is. Elődeink maradandót alkottak akkor, amikor a politikai és gazdasági adottságaink nagyon zord körülményeket teremtettek. Olyat, amely kellő táptalajt adhatott a rendszerváltás utáni megváltozott viszonyoknak az uniós csatlakozásunkat előkészítő intézkedéseknek, a technológiai fejlődés eredményeinek megfelelni vágyó modern kori eljárási kódexeknek. A közigazgatási eljárás szabályozásának mikéntje jelentős mértékben befolyásolja az állam működését: ha a jogalkotónak sikerül stabil, paradigmaváltásoktól mentes közigazgatási eljárási jogi kódexet kimunkálnia, bizonyosan a jogalkalmazók elégedettsége is érezhetően magasabb fokúvá válik. Ehhez azonban le kell küzdeni a folyamatos módosítási vágyat, az ágazati érdekek érvényesítésének parttalanságát és lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az ügyfelek, a hatóságok és az eljárásban valamilyen módon érintettek kellőképp elsajátítsák, megértsék és rutinszerűen alkalmazzák az eljárási kódexet. A közigazgatási eljárási kódex a jogállamiság egyik alappillére: meghatározza, hogy a hatóságok mit és miként cselekedhetnek, és milyen eszközök segítik az ügyfeleket és az eljárásban egyéb módon részt vevőket a hatékony jogvédelem érvényesítésében. Erdei Ferenc 1957 júniusában az Et. parlamenti vitájában azt mondta, hogy „az eljárási szabály olyan láncszem, amely minden irányba húz”. Ez azért is fontos, mert ha egyszerű lebonyolítani a közigazgatási hatósági eljárásokat, és ehhez az eljárási szabályozás egyértelmű és hézagmentes, akkor a hibalehetőség ‒ főként az eljárás főszemélyei részéről – redukálódik, így a szükséges jogorvoslatok száma is mérséklődik. Éppen ezért kulcsfontosságúnak tartjuk a helyes szabályozás meglétét annak érdekében, hogy a megfelelően kiképzett és az infrastrukturális szükségletek terén is kellően ellátott közigazgatás hatékonyan és eredményesen tudja ellátni a feladatát.
Tovább a szócikkreA közigazgatási jognak több jelentése és értelmezése van még azonos helyen és időben is. E fogalom mindkét összetevője (jog és közigazgatás) többszörös elvonatkoztatás eredménye, amelyek együtt sem azonosak a közigazgatási joggal. A közigazgatási jog – lehet szellemi művelet, gondolati elvonatkoztatás eredménye, jogszabályösszesség, amelynek létezik tényleges gyakorlata hasonló tulajdonságokkal – jelentése többé-kevésbé általánosan ismert, fogalmának pontosítására legfeljebb a szakma és a tudomány művelői törekszenek, az állampolgárok beérik azzal, hogy számukra ténylegesen mit jelenthet valamely közigazgatási jogi kötelezettség vagy jogosultság. A közigazgatási jog mint a közigazgatás jogi értelmezésének változataiból jellegzetesek a jogszabályok (jogrendszer), a jogérvényesülés (jogrend) és a jogtudomány alapján kifejezettek, előkérdésként pedig a közigazgatási – vagy államigazgatási – jog megnevezés, valamint a vizsgálat módszere.
Tovább a szócikkreA modern államban a közigazgatás tevékenysége elsősorban a lakosság közszolgáltatásokkal történő ellátása. Ennek a szervező tevékenységnek az előtérbe kerülése azonban nem jelenti azt, hogy eltűnt volna a korábban kizárólagosnak tekinthető közhatalmi tevékenysége. A közigazgatás közhatalom birtokában végzett tevékenysége részben a jog megalkotása, részben a maga vagy más jogalkotó szervek által alkotott jog szabályainak az érvényesítése, vagyis a jogalkalmazás. Amennyiben önként nem lehetséges egy jogszabályi rendelkezést teljesíteni, az általános és absztrakt módon megfogalmazott jogszabályokat egyedi esetekben, konkrét jogalanyokra érvényesíteni szükséges. A jogalkalmazás a bíróságok és a közigazgatás tevékenysége. Erre az egyes közigazgatási szervek jogszabályban kapnak felhatalmazást. A jogalkalmazásra felhatalmazott közigazgatási szerveknek e tevékenységük során azonban nem csupán a jogszabályok, hanem a közérdek érvényesítésére is törekedniük kell.
Tovább a szócikkreA közigazgatási jogalkotás a jogalkalmazás mellett a közigazgatás közhatalmi jogosítványainak egyik lényeges összetevője. A kormány és az erre felhatalmazott közigazgatási szervek nemcsak alkalmazzák, hanem alkothatják is a jogot, ami a közigazgatás törvény (jog) alá rendelése kapcsán már problémákat is vethet fel. Ezek a dilemmák a jogalkotás alanyi oldala szempontjából összefüggenek a kormányzás, a végrehajtás, a kormány és a közigazgatás fogalomkészletével. A jogalkotás tárgyi oldalát a közigazgatás egyes szervei által alkotott normák jelentik, amelyek két alaptípusa a jogszabályok és a közjogi szervezetszabályozó eszközök. Míg a jogszabályok körét az Alaptörvény tartalmazza és mindenkire kötelező jellegűek – idetartoznak a kormány, a miniszterelnök és a miniszterek, az MNB elnöke, az önálló szabályozó szervek és a helyi önkormányzatok által alkotott rendeletek –, addig az utóbbiak (mint a normatív határozatok vagy normatív utasítások mint közjogi szervezetszabályozó eszközök) már csak a közigazgatás szervezetrendszerén belül érvényesülnek. A közigazgatás által végzett jogalkotó tevékenységnek azonban minden esetben meg kell felelnie egyes általános elveknek, különösen az érvényességi kritériumoknak, a normavilágosság követelményének vagy a visszaható hatály tilalmának.
Tovább a szócikkreA közigazgatási jogi norma a közigazgatási jog legkisebb, még önállóan értelmezhető alapegysége. A közigazgatási jogi norma szerkezetében, funkciójában a jogág sajátosságaihoz igazodik. A klasszikus háromelemű normához képest a közigazgatási jogi norma kételemű, és a tartalmától függően többféle funkciót tölthet be. Az anyagi jogi és alaki jogi norma egyes fajtái lehetnek kógensek és mérlegelési jogot biztosítók. A közigazgatási jogi normák érvényesülési módjuk alapján önkéntes jogkövetéssel vagy jogalkalmazással érvényesülnek.
Tovább a szócikkreA közigazgatási menedzsment, tágabb értelemben a közmenedzsment mint teória, majd az 1980-as évektől mint kormányzati közpolitika vált a közigazgatás-tudomány, illetve a gyakorlat részévé. Az angolszász országokban (Ausztrália, Új-Zéland, Egyesült Királyság, USA) az állam válságtünetei (túlméretezett, drága, alacsony hatékonyságú közszektor), valamint a szektorok közötti éles határvonal hiánya tette lehetővé a magánszférában alkalmazott piaci eszközök és módszerek alkalmazását. Az európai országok a történelmi, társadalmi, kulturális hagyományok, valamint a legalitás erős gyökerei, s az állam szerepének meghatározó volta miatt csak részben és szelektíven alkalmazták a menedzsmenteszközöket és -módszereket. Ez a megállapítás igaz a kelet-közép-európai rendszerváltó országokra is, melyek inkább az aktuális problémák megoldásának egyik eszközét, mintsem egy koherens kormányzati politika meghatározó elemét látták a menedzsmentirányzatban. 2010 után, az ellentmondásos tapasztalatok fényében világossá vált, hogy a közmenedzsment csak a jóléti állam válságát követő időszakban, térben és időben is korlátozottan jelent megoldást a közszektor egyes problémáira. Mára már új narratívák (good governace, joint-up government, whole of government) uralják a közbeszédet, melyek – jól-rosszul – tükrözik a változások irányát. Mindez nem jelenti azt, hogy a közmenedzsment teljesen megszűnt, bevált intézményei kiegészítik a jelenlegi megoldásokat.
Tovább a szócikkreA közigazgatási normakontroll a közigazgatás mint szerveztrendszer normatív jellegű döntéseinek bírói jellegű felülvizsgálatát jelenti. A normakontroll eljárás fő funkciója a jogvédelem, amely egyszerre lehet objektív és szubjektív. A normakontroll biztosítja az alanyi jogok és a közigazgatási jog mint tárgyi jog védelmét is, az utóbbi által hozzájárulva a jogállamiság elvének kiteljesítéséhez. A közigazgatási normakontroll eljárások közül kiemelkedik – gyakorisága és jelentősége miatt – az autonómiával rendelkező közigazgatási szervek által hozott döntések felülvizsgálata, különös tekintettel a helyi önkormányzatok normatív döntéseire. Ez utóbbiak esetén az állam a normakontroll eljárásokkal nemcsak a jogalanyok védelmét biztosíthatja a helyi önkormányzat jogszabályba ütköző döntéseivel szemben, hanem a helyi önkormányzatokat is védi a felügyeleti jogkört ellátó szerv intézkedései kapcsán.
Tovább a szócikkreA közigazgatási szerződés a közigazgatási jog egyre inkább alkalmazott, a közigazgatási szervek mellérendeltségi jogviszonyban működő közfeladatellátást szolgáló eszköze. A közigazgatási szerződés számos elemet kölcsönöz a polgári jogi szerződésfogalomból, de a közigazgatási jog önálló jogintézménye, melyet elsősorban a közszolgáltatás-szervezésben használ. A közigazgatási szerződés elméleti-dogmatikai fogalma eltér a tételes jogi fogalomtól. A joggyakorlatban az egyes szerződéstípusok besorolása számtalan jogalkalmazási problémát rejt. Az Európai Unió saját közszerződései joggal rendelkezik, amelyek erőteljesen hatnak a nemzeti szabályozásokra.
Tovább a szócikkreA magyar közjegyző olyan hatóság, amely állami felhatalmazás alapján az igazságszolgáltatás rendszerén belül közhiteles jogszolgáltató tevékenységet végez. Az Alkotmánybíróság a 944/B/1994. AB határozatban leszögezte, hogy a „közjegyző a jogszabály által meghatározott hatáskörében az állam igazságszolgáltató tevékenysége részeként jogszolgáltató hatósági tevékenységet végez”. Az elv gyökerei már a kora középkorban megmutatkoztak, és a későbbi évszázadok alatt Európában fokozatosan, majd az 1800-as évekre Magyarországon is kikristályosodtak. A közjegyző a hatáskörébe utalt, jogi jelentőséggel bíró eljárásokat (amelyek minden esetben állami közfeladatot megtestesítő nemperes eljárások az azok jellegéből adódó valamennyi eljárási sajátossággal együtt) a felhatalmazója által biztosított intézményi függetlenségben, pártatlanul, kevés törvényi kivételtől eltekintve felkérés alapján és közreműködési kötelezettséggel folytatja le – jogszabályi keretek között meghatározott – díj ellenében, ugyanis a közjegyző nem utasítható, és csak a törvényeknek van alávetve, székhelyéről nem mozdítható el hozzájárulása nélkül, csupán a jogszabályban meghatározott fegyelmi eljárás eredményeképpen. A közjegyzői nemperes eljárások célja a bírósági peres és nemperes eljárások számának csökkentése, azok lefolytatásának megkönnyítése, időtartamuk lerövidítése és ezáltal a társadalmi jogbiztonság erősítése, hiszen a közjegyzőség valamennyi eljárása a megelőző jogszolgáltatás keretébe sorolható.
Tovább a szócikkreA Magyar Királyságban az államalapító Szent István király korától kimutatható kezdetek után a XIII. században terjedt el a jogi írásbeliség. Egyre gyakoribbá vált az oklevelek kiállítása, így a közhitelesség (fides publica) iránti igényt több szerv is igyekezett kielégíteni. III. Béla király ugyan megerősítette a királyi kancellária szervezetét, azonban a középkori társadalom igényeit a hiteleshelyek, az ország egész területét lefedő szerzetesi közösségek, a káptalanok és konventek elégítették ki. A hiteleshelyeknek a közhitelesség területén betöltött vezető szerepe mellett működtek a király, az egyházi és a világi személyek kancelláriái, az apostoli (pápai) és a császári kinevezésű közjegyzők, valamint a vármegyei és a városi jegyzők. Tevékenységüket a mohácsi csatáig tudták zavartalanul folytatni, míg utána – az ország három részre szakadása következtében – hanyatlás következett be a működésükben. 1858-ban történt az első kísérlet a polgári közhitelesség szervezetének kiépítésére. A császári és királyi közjegyzőség tevékenysége azonban politikai okokból rövid idő után megszűnt. A kiegyezést követő igazságügyi reform keretében – a francia, a bajor és az osztrák minták tanulmányozása után – készült el és lépett hatályba 1875-ben a királyi közjegyzőkről szóló törvény, amely hetvenöt éven keresztül szabályozta a polgári közjegyzőség működését. Az 1949-ben hatalomra jutott kommunista rendszer államosította és a bírósági szervezetbe integrálta a közjegyzőséget annak érdekében, hogy az igazságszolgáltatás ezen ágát is közvetlen politikai felügyelete alatt tartsa. A rendszerváltás idején, a jogállam visszaállítása érdekében kibontakozott jogi kodifikáció adott lehetőséget a közjegyzői reform véghezvitelére, a ma is működő latin típusú közjegyzőség kiépítésére.
Tovább a szócikkreA közszolgálati jog a közszolgálat működtetésére, a közszolgálati jogviszony tárgyára, tartalmára, alanyaira, a közszolgálati dolgozók jogállására és foglalkoztatási viszonyaikra vonatkozó joganyag. A közszolgálati jog önálló jogágisága tekintetében nem léteznek egységes nézetek; elfogadottabb a más jogágak körébe történő besorolása. Ebben a tekintetben mind a közigazgatási jog, mind a munkajog keretében létjogosultsággal rendelkezik. Hasonló dilemmával találkozunk a közszolgálati jog kiterjedését illetően, ami a közszolgálat-fogalom értelmezéseinek függvénye. A tág értelemben vett közszolgálatba beletartoznak mindazok, akik a köz számára az állam nevében látnak el közfeladatokat, míg a szűk értelemben vett közszolgálat a közigazgatás személyi állományát fedi le, amelynek tagjai a nemzetközi terminológiát tekintve köztisztviselők (a hazai szabályozásban 2019-től köztisztviselők és kormánytisztviselők). A közszolgálati jog kiváltképp e civil – elsősorban a közjog hatálya alá tartozó – szolgálati jogviszonyok elemeinek szabályozása révén ragadható meg. Leginkább releváns kérdései így e tisztviselők jogállásához, jogviszonyuk létrejöttéhez és megszűnéséhez, foglalkoztatásuk sajátosságaihoz, előmenetelükhöz, illetményezésükhöz, jogaikhoz és kötelezettségeikhez, valamint felelősségi rendszerükhöz kapcsolódik.
Tovább a szócikkre„A közigazgatás feladatai az elmúlt száz évben mind mennyiségi, mind minőségi értelemben nagyon megváltoztak. Amíg az állam feladatainak sokáig csak a belső rend fenntartását, az igazságszolgáltatást és a külső ellenség elhárítását tartották, addig az utolsó száz évben ezekhez a negatív feladatokhoz pozitív, kulturális, gazdasági és szociális feladatok járultak, amelyek máris többszörösen túlszárnyalják az előbbi feladatok méretét” – írja Magyary Zoltán az 1931-ben megjelent, A magyar közigazgatás gazdaságosságának és eredményességének biztosítása című művében. Napjainkban ez még inkább aktuális, és a közösségi feladatok köre még differenciáltabbá vált. Az államok által a közösségi szükségletek kielégítése céljából előállított javakat (például oktatás, egészségügy, közvilágítás, közutak) a társadalom széles köre élvezi. A javak társadalmi szintű előállítása, szervezése sokféle formában történhet, ahogy azon javak köre sem állandó, amelyek közösségi szervezést igényelnek. Ezért a közszolgáltatásnak nem létezik mindenki által elfogadott, globálisan alkalmazható fogalma. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a közszolgáltatás olyan, országonként eltérő feladat és tevékenység, amelyet az adott állam (jogalkotó) adott időpontban a közös szükségletek kielégítése érdekében speciális szabályozás alá von, függetlenül attól, hogy azt a szolgáltatást az állam vagy magánszervezet (egyház, nonprofit szervezet) állítja elő. A tartalmát folyamatos változás jellemzi, amely nagyban függ az állami (kormányzati) szerepvállalás mindenkori mélységétől, céljaitól. Így például a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság után globálisan változott meg az állam szerepe a közszolgáltatások szabályozásában, szervezésében. A közszolgáltatásokat számos sajátosság különíti el a piaci szolgáltatásoktól, különböző aspektusból közelítik meg a tudományterületek, eltérő tartalommal töltik meg az állami jogszabályok, ugyanakkor pontosan e változó jellemzők adják a fogalom többértelműségét is.
Tovább a szócikkreA jogbölcselet egyik legtermékenyebb és leghasznosabb, ugyanakkor gyakran a legnagyobb indulatokat kiváltó területe a tágan értelmezett kritikai nézőpont alkalmazása a jogi jelenségek elemzésében és a különböző kisebbségi csoportok és a jog kapcsolatának vizsgálata. Az utóbbi elméleti megközelítésekben közös az, hogy a jogrendszer működését valamely kisebbségi csoport nézőpontjából, egy sajátos szemüvegen keresztül vizsgálják. Ez a szócikk bemutatja a szűk értelemben vett kritikai jogelméleti mozgalmat (Critical Legal Studies, CLS), a tágabb értelemben vett kritikai jogelméletet, valamint közös vonásaik elemzésén keresztül mutat be néhány fontosabb jogkritikai irányzatot: a feminista jogelméletet, a kritikai rasszelméletet és a fogyatékosságtudomány jogelméletét.
Tovább a szócikkreMindenki, aki nem rendelkezik a területi állam állampolgárságával, külföldi. A külföldiek jelentős része egy másik ország állampolgárságával rendelkezik, és hosszabb-rövidebb ideig a területi államban tartózkodik, esetleg ott él, dolgozik, vállalkozást kezd vagy tanul, míg a kisebbik része olyan külföldi, aki egyetlen országnak sem (igazán) rendelkezik az állampolgárságával, azaz (jogilag vagy ténylegesen) hontalan. A külföldiek jogi helyzete mindig kedvezőtlenebb a helyi állampolgárokéhoz képest, bár a világ néhány térségében (például az Európai Unióban vagy a skandináv országokban) egyre több élethelyzetben azonos vagy nagyon hasonló a külföldiek bizonyos csoportjának (például az európai uniós polgároknak, a szomszéd országok állampolgárainak, a letelepedetteknek) a jogi helyzete a helyi állampolgárokéhoz. A XIX. századtól lehetünk tanúi annak, hogy a belépés, a tartózkodás, a munkavállalás, a tanulás terén markáns különbségek alakultak ki a külföldiek és a belföldiek között, követve az állampolgárság szabályozását és a nemzetállami közigazgatás migrációs kontrolljának (idegenrendészet, határőrizet, útlevélügy, be-és kivándorlás) fejlődését. Az emberi jogok univerzálissá válásával a XX. század közepétől kialakult a külföldiek sajátos csoportjai (a menekültek, a hontalanok) jogvédelmi rendszere, amely a területi állam nemzeti szabályozásától függetlenül, közös minimumsztenderdeket tartalmaz a védett csoporthoz tartozókra. A nemzetközi migráció tömegessé válásával a jogtudomány a külföldiek azonos élethelyzetű, sérülékeny csoportjaira összpontosít (például a migráns munkavállalókra, a kiutasított külföldiekre), és csak másodlagosan jelenik meg a külföldiekre általánosan érvényesítendő közös elvek, konvergáló szabályok elfogadtatása.
Tovább a szócikkreA különleges jogrend az alkotmányos szabályozás különös része, a békétől, általánosabban az állami működés általános szabályaitól eltérő időszakok bővített eszköztárú kezelésének joga. A fogalom célrendszere szerint egyrészt a végszükség kategóriájának államszervezeti szintű vetülete, másrészt egyfajta elrettentő eszköztár az alkotmányon alapuló rendszer stabilitásának biztosítása érdekében. Az eszközrendszer tartalmi oldaláról vizsgálva: az alkotmányozó maga határozza meg az államszervezetre vonatkozó azon eltérő szabályokat, amelyek arányos eltérési lehetőséget biztosítanak a hatalommegosztáson alapuló államszervezeti szabályokhoz képest annak érdekében, hogy a különleges jogrendet kiváltó okra reagálást követően az állam működése mielőbb visszaállítható legyen az általános szabályok szerinti rendszerre. Az államszervezeti eltérés mélységének függvényében a különleges jogrendi időszakok kezelhetőségének érdeke kiváltja az egyes alapjogok békétől eltérő mértékű korlátozását vagy azok gyakorlásának felfüggeszthetőségét és a békében nem érvényesülő alkotmányos kötelezettségek bevezetését. A különleges jogrend alkotmányosságának értékelési szempontja lényegesen eltér a béke időszakában érvényesülő mértéktől: elsődlegesnek tekinthető a nem korlátozható garanciák és nem változtatható feltételek betartása mellett a kiváltó ok kezelése, majd a késedelem nélküli visszatérés az alkotmányos hatalomgyakorlás normális gyakorlási rendjéhez. Összességében a különleges jogrend az állami hatékonyság fenntarthatósága érdekében megvalósított, átmeneti időre szólóan eltérített szükségességi és arányossági normarendszer, a jogállamra vetített végszükség jellegű intézmény.
Tovább a szócikkre