[1] A kereskedelmi jog az észak-itáliai városokban a kereskedők különjogaként (ius mercatorum) alakult ki a XII. században. A kereskedelmi jog még a porosz Allgemeines Landrechtben (1794) is rendi különjogként került szabályozásra. A kereskedelmi jognak ez a hagyományos, ún. szubjektív rendszere évszázadokon át uralkodott, és ehhez képest először a napóleoni Code de commerce (1807) igyekezett a kereskedelmi jogot – a rendi társadalom meghaladásának jegyében – az ún. objektív rendszer alapjára helyezni azáltal, hogy a kereskedelmi jogot nem a kereskedőkre, hanem a kereskedelmi ügyletekre (actes de commerce) vonatkozó speciális magánjogi szabályokkal azonosította. Francia mintára Itáliában is bekövetkezett ez a paradigmaváltás, előbb a Codice di commercio albertino (1842), majd a Codice di commercio (1866) révén. Az objektív rendszer figyelembevétele a német kereskedelmi jog fejlődésében is megmutatkozott, így például az Allgemeines Deutsches Handelsgesetzbuchban (1861), amely az objektív és a szubjektív rendszer összeegyeztetésére törekedett.^[1]

[2] Néhány figyelemre méltó szakirodalmi előzmény^[2] után ebben a szellemi miliőben indult meg a XIX. század utolsó negyedében a kereskedelmi jog római jogbéli előzményeinek önálló kutatása,^[3] amelyre a korszellemnek megfelelően az objektív rendszerű megközelítés nyomta rá a bélyegét. Noha az 1897-es német Handelsgesetzbuch már igyekezett visszatérni a szubjektív rendszerhez, addigra a római kereskedelmi jog objektív rendszerű megközelítése már megszilárdult. A római kereskedelmi jogra irányuló önálló kutatások kialakulásában úttörő szerepet játszott Bremer 1879-ben megjelent tanulmánya.^[4] Az első magas színvonalú szintézisek 1891-ben jelentek meg. Ebben az évben publikálta Goldschmidt a kereskedelmi jog – sajnos befejezetlenül maradt – világtörténetét, amelyben önálló fejezetet szentelt a kereskedelmi jog római jogi előzményeinek is.^[5] Szintén 1891-ben jelent meg Carnazza tárgybeli monográfiája,^[6] amelyet 1903-ban Fadda befejezetlen monográfiája követett.^[7] E kutatásokat nem utolsósorban az a korabeli vita inspirálta, amely a kereskedelmi jog önálló jogágként való létjogosultságáról indult meg a magánjogi kodifikációk kapcsán.^[8] Goldschmidt és Fadda egyértelműen a kereskedelmi jog önállósága mellett szálltak síkra, s e nézetüknek említett műveikben is hangot adtak. Más kérdés, hogy a témával foglalkozó romanisták többsége régebben sem törekedett arra, hogy kimutassa egy önálló római kereskedelmi jog létezését. Mindazonáltal ismert volt már a régebbi időkben is az a napjainkban is képviselettel rendelkező nézet, amely szerint már a régi görögöknél és rómaiaknál is létezett volna kereskedelmi jog.^[9]

[3] Míg a kereskedelmi jog fogalmának az ókorba való visszavetíthetősége legalábbis erősen vitatott, az aligha lehet kétséges, hogy a tengeri kereskedelemnek az antik hellén (illetve hellenisztikus) jogokban, valamint – részben görög mintára^[10] – a római jogban is kialakultak olyan speciális jogintézményei, amelyekből kirajzolódik egy antik mediterrán tengeri kereskedelmi jog, amely jelentős mértékben „lefedi” az antik kereskedelmi jogot, bármit is jelentsen ez utóbbi fogalom.^[11] Ehhez képest a kérdés inkább az, hogy az antik római tengeri kereskedelmi jog normaanyagán túlmenően koncipiálható-e, és ha igen, akkor milyen alapon koncipiálható valamiféle antik római kereskedelmi jog.

[4] A romanisták többsége a római „kereskedelmi jog” nyomait azon a módszertani alapon igyekszik kimutatni, hogy a modern kereskedelmi jog intézményeinek előzményeit keresi a római jog forrásaiban. E kutatási módszer nyilvánult meg már egy 1735-ben megjelent német monográfiában is, amely a váltó római jogi gyökereit igyekezett kimutatni.^[12] E kutatási irány hasznossága kiváltképpen abban állhat, ha sikerül bebizonyítani egy-egy modern kereskedelmi jogi intézmény fejlődésének római jog általi meghatározottságát. Ugyanakkor ez a módszer óhatatlanul az anakronizmus veszélyével jár, főképp, ha a kutató igyekszik minél több modern kereskedelmi jogi intézmény ősét felfedezni a római jogban.^[13] Ez a mai napig is létező, és a maga nemében uralkodónak nevezhető kutatási irány a kereskedelmi jog ún. objektív koncepciójából indul ki, amely szerint a kereskedelmi jog normaanyagát a kereskedelmi ügyletekre vonatkozó speciális szabályok alkotják. Ezen, első látásra objektívnek tűnő megközelítés ellenére az egyes szerzők által a római kereskedelmi jog körébe vont jogintézmények számottevően eltérő halmazokat mutatnak. Huvelin és Castro Corrêa például a litterálszerződéseket és a recuperatori bíráskodást is a római kereskedelmi jog körébe vonják,^[14] míg Biscardi például a hajóbérletet,^[15] Hamza Gábor pedig például a foglalót jellemzi ekként.^[16] Az eltérések mögött nem egyszerűen a premisszák tisztázásának itt-ott megmutatkozó hiánya húzódik meg, hanem az a mélyebb probléma, hogy szinte lehetetlen olyan egységes objektív kritériumokat felállítani, amelyek alapján egy-egy ókori római jogi intézményt kereskedelmi joginak minősíthetünk.

[5] Egy másik kutatási irány a római kereskedelmi jogot a római kereskedelem jogi infrastruktúrájaként, vagy ha úgy tetszik, „felépítményeként” igyekszik kreatív módon rekonstruálni, vagy inkább megkonstruálni. A téma iránt érdeklődő ókortörténészek alapvetően éppen ezt várják el a római jog művelőitől. E megközelítés mutatkozik meg Albertariónál, aki a kereskedelem lebonyolítására szolgáló valamennyi római jogi intézményt a római kereskedelmi jog fogalma alá vonta. Albertario eljárását azzal az ismert ténnyel^[17] indokolta, hogy a rómaiaknál, eltérően a középkori és az újkori jogrendszerektől, a kereskedelmi jog nem különjog formájában, hanem az általános magánjog keretében jelentkezett.^[18] E kutatási módszer számos előnnyel jár, hátránya azonban, hogy az ekként koncipiált római kereskedelmi jog parttalanná válik. E sorok szerzője korábban úgy vélte, hogy a kereskedelmi jog római jogbéli előzményeinek kutatása során az anakronizmus veszélye leginkább azáltal csökkenthető, ha a kutatás nem az objektív, hanem a jogtörténetileg eleve régebbi eredetű szubjektív rendszerből kiindulva történik, amely utóbbi szerint a kereskedelmi jog a kereskedők speciális magánjoga.^[19] Azonban e megközelítésnek is vannak komoly hátrányai. A rétegspecifikusként azonosított kereskedelmi jogintézmények összefoglaló bemutatása alapján egy dogmatikailag inkoherens normaegyüttes rajzolódik ki, amely szinte csak véletlenszerűen mutat akár dogmatikai, akár funkcionális hasonlóságokat a középkori és az újkori kereskedelmi jog intézményeivel, jóllehet több ilyen római jogintézmény is szerves formában él tovább a mai napig is.^[20] A rétegspecifikus megközelítés, a római jogi szakirodalomban csak elvétve jelentkezik. Jóllehet Josef Partsch a hellenisztikus jogok tekintetében Kaufmannsrechtről beszélt,^[21] a szakirodalom a rétegspecifikus szemlélet iránt nem mutat különösebb érdeklődést. E negatív viszonyulás szempontjából kevéssé tartom relevánsnak azt az aggályt, miszerint az ókori Rómában hiányoztak a személyi partikularizmus előfeltételei, és éppen ez a ténykörülmény képezte volna akadályát az önálló kereskedelmi jog kialakulásának.^[22] Ehhez képest azt gondolom kiemelendőnek, hogy a praetor a „kereskedelmi jogi” normák címzettjeit a vállalkozói rétegek formális nyilvántartásának hiányában is jól be tudta azonosítani.^[23] Ezért az alábbiakban a fent jelzett aggály ellenére a római „kereskedelmi jog” főbb kérdéseit a rétegspecifikus megközelítés alapján fogom vázolni.

[6] A római „kereskedelmi jogot” mint rétegspecifikus jogot alapvetően a praetori edictumok (elsősorban a praetor peregrinus) alakították ki a köztársaság utolsó évszázadaiban.^[24] Ebben az első fejlődéstörténeti stádiumban alakultak ki például a hajósi-fogadósi receptumok, a hajósi-fogadósi kvázideliktuális felelősség és az ún. járulékos keresetek. A császárkori jogtudósok responsumai és edictum-kommentárjai a praetori jogi normaanyagot továbbfejlesztették és – részben görög eredetű megoldásokkal (például tengeri kölcsön, tengeri árukidobás) – jelentős mértékben ki is egészítették.^[25] E jogintézmények részletesebb bemutatására a jelen szócikk keretében nincs lehetőség, de a következő, 4. pontban néhány alapvető információ szolgálja a további tájékozódást.

[7] A köztársaság utolsó két évszázadában a speciális kereskedelmi jogintézmények megszületése annak a hatalmas gazdasági fellendülésnek a jogi tükröződése volt, amelynek révén Róma mezőgazdasági kistelepülésből virágzó kereskedelmi metropolisszá vált. Serrao a kései köztársaság korát és a korai császárkort is egyenesen „kereskedelmi korszaknak” (età commerciale) nevezte.^[26] A peregrinusokkal kialakult kereskedelmi kapcsolatok óhatatlanul determinálták a kialakuló római kereskedelmi jogi szabályok idegen jogi, elsősorban görög inspirációját, másfelől a római polgárok mint fogyasztók érdekeinek védelme a római „kereskedelmi jognak” erőteljes fogyasztóvédelmi jelleget kölcsönzött.^[27] Az ókori római „fogyasztóvédelem” nem volt független attól, hogy a római nép paraszti múltjára büszke, konzervatív római polgárok sokáig idegenkedtek a kereskedőktől, különösen ha azok idegenek voltak.^[28]

[8] A késő császárkorban a császári rendeletek egyre több közjogi természetű szabályt írtak elő egyrészt az addigi speciális normák címzettjeire (elsősorban a hajósokra) nézve,^[29] másrészt egy sor további kereskedői, vállalkozói rétegre nézve is.^[30] Feltűnő, hogy egyes posztklasszikus kori császári rendeletek címzettjeiként már általánosabb jelleggel a kereskedők (mercatores, negotiatores) kerülnek említésre, de ezek is közjogi szabályok.^[31] A római kereskedelmi jog kialakulásához e speciális közjogi szabályok nem járultak hozzá. A római jog „kereskedelmi jogi” szabályai a iustinianusi jogban sem váltak a római jogrendszer önálló területévé. Más kérdés, hogy a római jogtudósok olykor már a klasszikus korban is igyekeztek a kereskedelmi jogi normákat egymás mellett tárgyalni. Példaként említhetjük Gaius Institutióiból az argentariusokról és a járulékos keresetekről szóló 4.64–74a. caputokat, valamint Iustinianus korából a Digesta 14. könyvét, amelyben az actio exercitoriáról, a lex Rhodiáról és az actio institoriáról és az actio tributoriáról szóló (1–4.) titulusok szinte egy kereskedelmi kódex benyomását keltve követik egymást. (E tárgyalási módnak feltétlenül voltak klasszikus előzményei.) A római kereskedelmi jog korabeli reflektálódása szempontjából kiemelkedő szereppel bírnak a járulékos keresetek, amelyek a korlátolt és korlátlan felelősséget involváló vállalkozási formák jogi leképeződésének is tekinthetők.^[32]

[9] A római „kereskedelmi jogot” e sorok írója által korábban kevésbé aggályosnak tartott, de végső soron ma is védhetőnek gondolt nézete szerint meghatározott kereskedői, vállalkozói rétegekre, nevezetesen a hajósokra (nautae), a fogadósokra (caupones, stabularii), a bankárokra (argentarii), valamint a boltot (taberna) üzemeltető vállalkozókra vonatkozó speciális – rétegspecifikusnak nevezhető – magánjogi intézmények együtteseként célszerű bemutatni.

[10] A legtöbb rétegspecifikus jogintézmény a hajósokra vonatkozólag alakult ki (actio oneris aversi,^[33] actio exercitoria,^[34] foenus nauticum,^[35] lex Rhodia de iactu^[36]). A hajósokra és a fogadósokra nézve három további speciális jogintézmény alakult ki, az actio furti adversus nautas caupones stabularios,^[37] ugyanezen kereset actio damni változata,^[38] valamint a receptum nautarum cauponum stabulariorum.^[39] Az argentariusok vonatkozásában egy sor speciális szabályról beszélhetünk (kötelező editio, kötelező compensatio, receptum argentariorum).^[40] A fent említett vállalkozói rétegekre nézve, ha nem is teljesen egységesen, de széles körben érvényesült az a szabály, hogy az általuk alapított societas tagjai harmadik személyekkel szemben egyetemlegesen feleltek.^[41]

[11] Az actio institoria és az actio tributoria eredetileg föltehetően a tabernák vállalkozói ellen megindítható keresetekként alakultak ki, és csak később nyertek általánosítást minden szárazföldi vállalkozó ellen indítható keresetként.^[42] Az actio institoria fokozatos általánosítása a késő klasszikus korban oda vezetett, hogy az actio quasi institoria (másként actio ad exemplum institoriae actionis) megalkotása révén kialakult új kereset már teljesen elvesztette „kereskedelmi jogi” jellegét, és az ügyleti képviselet általános jellegű pótlékaként funkcionált.^[43] Az actio institoria messzemenő általánosodásának története – hasonlóan az aedilis curulisek edictumaiban bevezetett kellékszavatosság általánosításához a iustinianusi jogban – szemléletesen példázza a kereskedelmi jogintézményeknek a magánjog fejlődésében játszott úttörő szerepét. Ha nem is jogintézményi szinten, de a rabszolga- és marhakereskedőkre nézve az aedilis curulisek edictumaiban kimondott szavatossági kötelezettség mint rétegspecifikus szabály szintén ebben a körben említhető.^[44]

[12] A római „kereskedelmi jog” mikénti azonosításánál csak az okoz nagyobb nehézséget, ha ennek a normaegyüttesnek az általános jellemzőit kívánjuk leírni. Míg a középkori kereskedelmi jogra jellemző volt a formakényszer leépítése, az objektív jóhiszeműség és a méltányosság érvényesítése, valamint a kereskedelmi perek gyorsított, egyszerűsített lebonyolítása,^[45] a római magánjog fejlődése során az ezekhez hasonló fejlemények nem függtek össze szorosan a kereskedelemre vonatkozó speciális szabályozással, hanem széles körben érvényesülő általános tendenciaként jelentkeztek. Ehhez képest a római jog kereskedelmi jogintézményeinek közös jellemzőjeként elsősorban a közérdek és a fogyasztói érdekek fokozott védelmét emelhetjük ki, amelynek céljából a tág értelemben vett kereskedők fokozott felelősségét előtérbe helyező speciális szabályok kialakítására került sor.

[13] Emellett a római kereskedelmi jogintézményeknek elkülöníthető egy olyan csoportja is, amely a kereskedők egymás közötti viszonyában adott lehetőséget az általános magánjoghoz képest a kereskedők számára célszerűbb jogi megoldásokra (tengeri kölcsön, árukidobási szabályok), illetve amelyek a pénzügyletek lebonyolításának hatékonyságát növelték (bankári receptum). Ezek a jogintézmények nemcsak jól összehasonlíthatóak a modern kereskedelmi jog megfelelő intézményeivel, hanem részben szerves továbbélés is kimutatható.

[14] A római kereskedelmi jog kialakulásának elmaradása számos okra vezethető vissza. A szakirodalomban általában kiemelt okok^[46] mellett a következő tényezők érdemelnek figyelmet.

[15] A rétegspecifikus normák megalkotása iránti igény Rómában nem általános jelleggel jelentkezett, hanem sokkal inkább konkrét, aktuális jogesetek szintjén. A praetorok és a római jog fejlődésének egyéb aktorai nem egy elméletileg fundált jogpolitika alapján reagáltak az időről-időre felmerülő igényekre, hanem aktuális helyzetekre kerestek megoldásokat. A jogfejlesztésnek ez az improvizatív módja nem kedvezett a kereskedelmi jog kialakulásának.

[16] A római kereskedők és vállalkozók minden szempontból (származás, vagyoni helyzet, társadalmi megítélés) rendkívül heterogén halmazt képeztek, ami megnehezítette a kereskedői réteg jogi fogalmának kialakulását. Ezzel összefüggésben a kereskedőkre, vállalkozókra, üzletemberekre a latin nyelvben nem alakult ki egységes megjelölés. Megfelelő terminus technicus hiányában sem alakulhatott ki a római jogászok nyelvezetében a „ius negotiatorum” vagy a „ius mercatorum” kifejezés.

[17] Ugyanígy nem alakult ki az absztrakcióktól idegenkedő rómaiak gondolatvilágában a kereskedelem felvont fogalma, amely a kereskedelmi jog objektív jellegű gondolati alapjául szolgálhatott volna. De még ha létezett volna is az ókori latin nyelvben a kereskedelemre egy adekvát megjelölés, az akkor is nehezen szolgálhatott volna a kereskedelmi jog koncipiálásának alapjául, mert a római jogtudósok gondolkodásmódjától távol állt volna, hogy egy közgazdaságtani fogalmat használjanak fel egy jogi fogalom megalkotásához. A római jogtudósok ugyanis – ahogy erre Hamza Gábor találóan rámutatott – egyfajta „splendid isolation”-ben tartották a jogot a gazdasági-társadalmi valósághoz képest.^[47]

[18] A középkorban a kereskedelmi jog kialakulásának fenti akadályai elhárultak, illetve más szempontból nézve létrejöttek a kereskedelmi jog mind rendi különjog (ius mercatorum) kialakulásának feltételei. A ius mercatorum szabályait a városi statútumok, a céhstatútumok és a kereskedői bíróságok, végső soron tehát maguk a kereskedők alakították ki a saját érdekeiknek megfelelően.^[48] Csak a kora újkorban került sor arra, hogy a kereskedelmi jog szabályozását az állami jogalkotás a saját hatáskörébe vonta. Nevezetesek e tekintetben XIV. Lajos francia király ordonnance-ai.^[49] A középkori kereskedelmi jog tehát nemcsak ontológiai, hanem „genetikai” értelemben is rendi jog volt. Ez a sajátosság alapvető eltérést jelentett a római „kereskedelmi jog” döntően állami (praetori jogi) eredetéhez képest. Tartalmi szempontból ezen eltérésnek tulajdonítható, hogy a középkori kereskedelmi jognak, szemben római előzményeivel, nem volt „fogyasztóvédelmi” jellege.

[19] A római jog kereskedelmi jogintézményeinek egy része a középkorban tovább élt, sőt nyomaik a mai jogrendszerekben is kimutathatóak. Ilyen elsősorban a lex Rhodia de iactu, amely az ún. York-Antwerp Rules keretében ma is tovább él. Az actio institoria hatása terminológiailag is megmutatkozik az olasz Codice civile 2203–2205. cikkeiben. A modern jogokban ismert bankgarancia a receptum argentariorum továbbélésének tekinthető, a fogadósi receptum pedig a szállodai felelősség szabályaiban él tovább. A tengeri kölcsönt a betéti társaság ősének tekintik.^[50]

[20] Goldschmidt erőteljesen hangsúlyozta a kereskedelmi jog történetének római jogi meghatározottságát, Max Weber szerint azonban a modern kereskedelmi jog egyetlen jelentős intézményének sem volt római jogi előzménye.^[51] Az újabb szakirodalomban Piergiovanni arra mutat rá, hogy kereskedelmi jog középkori fejlődését számtalan helyi tényező befolyásolta, ezért általános jellegű megállapításokra csak korlátozottan van lehetőség.^[52]

[1] A fentiekre lásd összefoglalóan FÖLDI András: „A kereskedelmi jog születése” in FÖLDI András (szerk.): Összehasonlító jogtörténet, Budapest, ELTE Eötvös, ⁵2022, 529. skk., valamint az ott idézett további szakirodalmat.

[2] Lásd például Jean-Marie PARDESSUS: Collections de lois maritimes antérieures au XVIII^e siècle I–VI, Paris, Imprimerie nationale, 1828–1845.

[3] A római kereskedelmi jog mint újszerű kutatási téma iránti érdeklődés kialakulásának háttereként utalni kell arra, hogy a római jog művelői a felvilágosodás korában kezdtek – a forrásokhoz való addigi, igen erős kötöttséget lazítva – modern indíttatású témák iránt is érdeklődni. Az újszerű témákat sokáig olyan, a modern jogban kialakult intézmények inspirálták, amelyeknek a romanisták igyekeztek a római jogi előzményeit kimutatni, lásd például a váltó kapcsán Georg Heinrich AYRER: De cambialis instituti vestigiis apud Romanos, Lipsiae, Breitkopf, 1735. A történeti jogi iskola az efféle törekvésekhez az anakronizmus veszélye miatt óvatosan viszonyult, de a XIX. század második felében egyre inkább teret nyert a kifejezetten modern jogi problémák római jogi előzményeinek kutatása. A XX. század óta az interpolációkutatás átmeneti, illetve a jogi papirológia tartós fellendülése sem tudta háttérbe szorítani ezeket a törekvéseket. Ennek jele, hogy a XX. század második felétől már nemcsak modern jogi indíttatású témák, hanem a modern kor egy sor metajurisztikus problémája is a római jogbéli előzmények kimutatására inspirálják a római jog művelőit.

[4] Franz Peter BREMER: „Zur Geschichte des Handelsrechts und der Handelspolitik im Anfange der römischen Kaiserzeit” in Festgabe Heinrich Thöl, Straßburg, Trübner, 1879, 41–78. Bremer (uo. 41.) megjegyezte, hogy a római kereskedelmi jog történetének – Bremer korának tudományos igényeit kielégítő – megírása még csak jámbor óhaj, amiként a római mezőgazdasági jog (Landwirthschaftsrecht) történetének megírása is várat magára. Maga Bremer premisszák és világos vonalvezetés nélkül ad egy hozzávetőleges jogtörténeti és gazdaságtörténeti áttekintést, amelynek legfőbb érdeme, hogy a témára alkalmasint elsőként hívta fel a figyelmet. Sokatmondó tény, hogy a Bremer által idézett szakirodalmi művek (például Bachofen, Bethmann-Hollweg, Böcking, Bruns, Friedländer, Mommsen, Marquardt, Pernice, Wlassak) között nem található olyan munka, amelynek tárgya kimondottan a római kereskedelmi jog lett volna. Bremer nem idézi Molinier munkáját. Victor MOLINIER: Traité de droit commercial, ou Explication méthodique des dispositions du Code de commerce, précédé d'une introduction historique et suivi du texte de lois, ordonnances et règlemens qui se rattachent au Code de commerce I., Paris, Joubert, 1841, amely röviden (XI–XIII.), de tartalmasan utalt a kereskedelmi jog ókori római előzményeire.

[5] Levin GOLDSCHMIDT: Universalgeschichte des Handelsrechts, Stuttgart, Ferdinand Enke, 1891, 58–94.

[6] Gabriello CARNAZZA: Il diritto commerciale dei Romani, Catania, Pansini, 1891.

[7] Carlo FADDA: Istituti commerciali del diritto romano, Napoli, Pierro, 1903.

[8] Helmut COING: Europäisches Privatrecht II, München, Beck, 1989, 534; FÖLDI András: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997, 17; HAMZA Gábor: Entstehung und Entwicklung der europäischen Privatrechtsordnungen und die römischrechtliche Tradition. Budapest, ELTE Eötvös, 2009, 314; HAMZA Gábor: Origen y desarrollo de los ordenamientos iusprivatistas modernos con base en la tradición del Derecho romano, Madrid, Andavira, 252–253.

[9] Lásd e kérdéshez FÖLDI (8. j.) 18; FÖLDI András: „Eine alternative Annäherungsweise: Gedanken zum Problem des Handelsrechts in der römischen Welt” Revue internationale des droits de l’Antiquité 2001, 65; Pietro CERAMI – Aldo PETRUCCI: Diritto commerciale romano, Torino, Giappichelli, ³2010, 11; Aldo PETRUCCI: Organizzazione ed esercizio delle attività economiche nell’esperienza giuridica romana, Torino, Giappichelli, 2021, 9. skk. A római jog új standard kézikönyve (Ulrike BABUSIAUX et al. (szerk.): Handbuch des römischen Privatrechts I–III., Tübingen, Mohr Siebeck, 2023) csak annyiban reflektálja ezt a problémát, hogy elutasítja egyfajta római vállalkozói jog (Andrea Di Porto általi) feltételezését. Lásd Alfons BÜRGE: „Klagen aufgrund Bestellung eines Gescäftsleiters oder Kapitäns(actio institoria, actio exercitoria)” in uo. [BABUSIAUX et al.] 2844, 56. és 58. j.

[10] Köztudomásúlag görög eredetű a foenus nauticum és a lex Rhodia de iactu, lásd alább a 35. és a 36 jegyzetekben idézett szakirodalmat.

[11] A római tengeri jogra nézve lásd legújabban Peter CANDY: The historical development of Roman maritime law during the Late Republic and the Early Principate, PhD Thesis, Edinburgh, 2019.

[12] AYRER (3. j.). Vö. a fenti 9. jegyzetben írottakkal.

[13] Az anakronizmus veszélyéhez lásd HAMZA Gábor: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Budapest, KJK, 1998, 187.

[14] Paul HUVELIN: Études d’histoire du droit commercial romain, Paris, Sirey, 1929, 85; Augusto A. DE CASTRO CORRÊA: „Existiu em Roma direito comercial?” Revista da Facultade de Direito da Universidade de São Paulo 1970, 77.

[15] Arnaldo BISCARDI: „Introduction à l’étude des pratiques commerciales dans l’histoire des droits de l’Antiquité” Revue internationale des droits de l’Antiquité 1982, 42.

[16] HAMZA (13. j.) 147.

[17] Lásd ekként már MOLINIER (4. j.) X.

[18] Emilio ALBERTARIO: „Istituti commerciali del diritto romano” Atti dell’Istituto Nazionale delle Assicurazioni 1934, 117–130. Albertarióhoz részben hasonlóan jár el Bruce W. FRIER: „Roman law and wine trade” Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 1983, 290. a borkereskedők, valamint CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 309. skk. a rabszolgakereskedők vonatkozásában.

[19] FÖLDI (8. j.). Megjegyzendő, hogy kereskedelmi jog fogalma a középkorban magában foglalta a kereskedelemre vonatkozó közjogi szabályokat is. Ezt a felfogást képviselte a XIX. században Goldschmidt is, azonban a napóleoni Code de commerce hatására a kereskedelmi jog fogalma Németországban is leszűkült a kereskedelmi magánjogra. Lásd FÖLDI (1. j.) 558.

[20] A továbbélésre lásd jelen szócikk 7. pontját.

[21] Josef PARTSCH: „Die alexandrinischen Dikaiomata” Archiv für Papyrusforschung 1920, 40, idézi HAMZA (13. j.) 153.

[22] HAMZA (13. j.) 163–164.

[23] Megjegyzendő, hogy meglepően keveset tudunk arról, hogy például milyen alapon minősülhetett valaki Rómában argentariusnak, vagy éppen a bankárok alacsonyabb rendű rétegébe tartozó nummulariusnak. A szakirodalomban e kérdés iránt feltűnően csekély érdeklődés mutatkozik. FÖLDI (8. j.) 227; FÖLDI András: Selected studies on Roman law and comparative history of private law, Budapest, Ludovika – Aurum, 2023, 301–312.

[24] Lenel hipotetikus edictum-rekonstrukciója szerint a kereskedelmi jogintézmények az Edictum perpetuumban nem rendelkeztek egységes sedes materiae-vel. A rekonstruált Edictum perpetuum X. titulusában foglaltak helyet Lenel szerint a receptumok, köztük a kereskedelmi joginak nevezhető hajósi-fogadósi és bankári receptum, míg a XVIII. titulusban a járulékos keresetek (e jogintézményekre nézve lásd jelen szócikk 4. pontjában írottakat). Lásd Otto LENEL: Das Edictum perpetuum, Leipzig, Tauchnitz, ³1927.

[25] Utalok e vonatkozásban az árukidobásról és a tengeri kölcsönről szóló Digesta-titulusokban felvett, az edictum-kommentárokból származó olyan töredékekre (Paul. 13 ad ed. D. 14.2.2, Paul. 3 ad ed. D. 22.2.7; Ulp. 77 ad ed. D. 22.2.8), amelyeket Lenel nem hivatkozott meg az Edictum perpetuum rekonstrukciója kapcsán.

[26] Feliciano SERRAO: Impresa e responsabilità a Roma nell’età commerciale, Pisa, Pacini, 1989.

[27] Ez a vezérgondolata Petrucci idevágó monográfiájának. Aldo PETRUCCI: Per una storia della protezione dei contraenti con gli imprenditori, Torino, Giappichelli, 2007, amelyhez lásd FÖLDI András: „Olasz monográfia a fogyasztóvédelem római jogi gyökereiről” Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 2010, 301–308.

[28] FÖLDI (8. j.) 29. skk.

[29] FÖLDI András: „A hajófuvarozásra vonatkozó közjogi szabályok fejlődése a római jogban” Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 1990, 9–39.

[30] BRÓSZ Róbert: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban, Budapest, KJK, 1964, 136. skk.; FÖLDI (8. j.) 20.

[31] CTh. 13.1 passim [a. 356–418]; C. 4.63: „De commerciis et mercatoribus” [a. 364–409]. Vö. FÖLDI (8. j.) 20.

[32] FÖLDI (8. j.) 176. skk.; FÖLDI (23. j.) 313–332.

[33] Az actio oneris aversire nézve lásd. FÖLDI (8. j.) 64–67; BESSENYŐ András: „Das Rätsel der actio oneris aversi” in HAMZA Gábor – KAJTÁR István – PÓKECZ KOVÁCS Attila – ZLINSZKY János (szerk.): Iura antiqua – iura moderna: Festschrift für Ferenc Benedek zum 75. Geburtstag, Pécs, PTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2001, 23–55; DELI Gergely: „Saufeius, a jó menedzser” in FÖLDI András – SÁNDOR István – SIKLÓSI Iván (szerk.): Ad geographiam historico-iuridicam ope iuris Romani colendam: Studia in honorem Gábor Hamza, Budapest, ELTE Eötvös, 2015, 135–148.

[34] Az actio exercitoriára nézve lásd FÖLDI (8. j.) 118–140; CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 223–281; Martin ZIMMERMANN: „Die Haftung des Reeders mit der actio exercitoria” Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 2012, 554–570; PETRUCCI (9. j.) 210. skk.; FÖLDI (23. j.) 333–358.

[35] A foenus nauticumra nézve lásd FÖLDI (8. j.) 187–212; BESSENYŐ András: „Értelmezési problémák a tengeri kölcsönnel kapcsolatban” Tudományos Dialóg 2000/4 (jogtörténeti különszám), 17–21; CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 281–288.

[36] A lex Rhodiára nézve lásd PÓKECZ KOVÁCS Attila: „Les problèmes du iactus et de la contributio dans la pratique de la lex Rhodia” in PÉTER Orsolya Márta – SZABÓ Béla (szerk.): A bonis bona discere: Festgabe für János Zlinszky zum 70. Geburtstag, Miskolc, Bíbor, 1998, 171–188; Emanuelle CHEVREAU: „La lex Rhodia de iactu: un exemple de la réception d’une institution étrangère dans le droit romain” Tijdschrift voor rechtsgeschiedenis 2005, 67–80; CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 258–261; FÖLDI (23. j.) 359–378.

[37] Az actio furti adversus nautasra nézve lásd FÖLDI András: A másért való felelősség a római jogban, Budapest, Rejtjel, 2004, 199–217; CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 289–294.

[38] Az actio damni adversus nautasra nézve lásd FÖLDI (37. j.) 200–201; CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 292.

[39] FÖLDI (8. j.) 88–117; FÖLDI (23. j.) 223–239.

[40] Az argentariusokra nézve lásd FÖLDI (8. j.) 223–237; Aldo PETRUCCI: Mensam exercere. Studi sull’impresa finanziaria romana, Napoli, Jovene, 1991; CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 139–217; PETRUCCI (9. j.) 121–153; FÖLDI (23. j.) 301–312.

[41] Az egyetemlegesség egyértelműen érvényesült az argentariusok társaságainál, lásd Franz-Stefan MEISSEL: Societas. Struktur und Typenvielfalt des römischen Gesellschaftsvertrages, Frankfurt am Main, Lang, 2003, 160. skk.; PETRUCCI (9. j.)103–105, 139. Az exercitorok társaságainál az egyetemlegesség alapja a magister navis közös praeponálásán alapulhatott, lásd FÖLDI (8. j.) 134. skk.; PETRUCCI (9. j.) 111. sk.

[42] SERRAO (26. j.) 21. skk.; FÖLDI (8. j.) 157; Jerzy KRZYNÓWEK: Odpowiedzialność przedsiębiorcy (exercitor) w prawie rzymskim, Warszawa, Liber, 2000, 177; Alessandro CASSARINO: Il vocare in tributum nelle fonti classiche e bizantine, Torino, Giappichelli, 2018, 38. skk. Az institorok működéséről tudósító epigrafikai források értelmezéséhez lásd például JAKAB Éva: „TPSulp. 48 és 49: Szerződések és bankügyletek Puteoliban” Jogtörténeti tanulmányok IX, Pécs, PTE ÁJK, 2008, 203–227; PETRUCCI (9. j.) 181–202.

[43] HAMZA Gábor: Az ügyleti képviselet, Budapest, Rejtjel, ²1997, 133. skk. Másként BESSENYŐ András: Római magánjog, Budapest, Dialóg Campus, ⁴2010, 403.

[44] JAKAB Éva: Praedicere und cavere beim Marktkauf, München, Beck, 1977, 125. skk.; CERAMI–PETRUCCI (9. j.) 301. skk.

[45] FÖLDI (1. j.) 547. sk.

[46] GOLDSCHMIDT (5. j.) 71 a rómaiak – a személy és a dolog fogalmát alapkategóriának tekintő – energischer Abstraktions- und Centralisierungstrieb-jében (lásd hasonlóan Francesco GALGANO: Lex mercatoria, Bologna, Il Mulino, 1993, 27); Eugène-Edmond THALLER: „De la place du commerce dans l’histoire générale” Annales de droit commercial 1892 (idézi HUVELIN (14. j.) 79. skk.) a kereskedelmi társaságok hiányában, FADDA (7. j.) 49 a klasszikus jog hajlékonyságában, rugalmasságában (duttilità), HUVELIN (14. j.) 81. a ius gentium belső joggá válásában, ALBERTARIO (18. j.) 260. sk. a ius gentium és a fides központi szerepében, HAMZA (13. j.) 229 a „személyi partikularizmus” társadalmi feltételeinek hiányában látja a kereskedelmi jog kialakulásának fő akadályát az ókori Rómában.

[47] HAMZA (13. j.) 88. Vö. Fritz SCHULZ: Prinzipien des römischen Rechts, Berlin–München, Duncker & Humblot, 1934, 13. skk.

[48] FÖLDI (1. j.) 536.

[49] FÖLDI (1. j.) 554–555.

[50] Lásd a hazai szakirodalomból SÁNDOR István: A társasági jog története Nyugat-Európában, Budapest, KJK-Kerszöv, 2005, 84–85.

[51] Peter STEIN: A római jog Európa történetében, Budapest, Osiris, 2005, 159.

[52] Vito PIERGIOVANNI: „Introduction” in Vito PIERGIOVANNI (szerk): From ‘lex mercatoria’ to commercial law, Berlin, Duncker & Humblot, 2005, 8.