Az Internetes Jogtudományi Enciklopédia célja a teljes magyar jogtudomány aktuális tudásállapotának bemutatása és minden érdeklődő számára ingyenesen elérhető, megbízható tudásbázis megteremtése a magyar jogi kultúra fejlesztésének érdekében. A tanulmányok szakmailag lektoráltak.
Az Enciklopédia létrehozását eredetileg az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének munkatársai kezdeményezték, azt a nyolc hazai jogtudományi egyetemi kart tömörítő Jogász Dékáni Kollégium szakmai támogatásáról biztosította. Az Enciklopédia kiadója 2017 és 2019 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara volt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának, valamint a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának társfinanszírozásával. 2020-tól az ORAC Kiadó (akkori nevén HVG-ORAC Kiadó) gondozásában, 2021-től az ORAC Kiadó és a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete közös kiadásában jelenik meg. Az Enciklopédia elérhető az ORAC Kiadó Szakcikk Adatbázis szolgáltatásával is.
A jogalkotás – mint az alkotmány által erre felhatalmazott szervek rendezett, szabályozott és kötött döntése – a jogi normák tudatos, szándékos és akaratlagos módon, jogszabályok formájában történő létrehozatalának folyamata, a jog keletkezésének a modern államokban a döntő – vagy legalábbis meghatározó – formája. Olyan kiemelkedő jelentőségű állami-jogi tevékenység, sajátos állami-közhatalmi cselekvés, amely az európai kontinentális jogi kultúrában a jogi normák tudatos, írott alakban történő létrehozatalának alapvető technikája. A jogalkotás meghatározható szűkebb és tágabb értelemben. Szűkebb értelemben a jogalkotás olyan általános és elvont jogi normák létesítése, amelyek az emberi magatartásokra kötelező előírásokat tartalmaznak, amivel a jogalkotó konkrét társadalmi szituációra célirányosan reagál és az általa elképzelt és helyesnek tartott joghatások elérésére számít. Tágabb értelemben pedig a jogalkotás – az előző meghatározás mellett – a modern alkotmányos demokráciákban általában az alkotmány által létesített hatalomgyakorlás, olyan kötelező szabályok létrehozása, amelyeket az erre feljogosított szervek az alkotmány által előírt eljárás során és tartalmilag az alkotmányhoz kötötten fogadnak el. E folyamat a jogállami pluralista demokráciákban többé vagy kevésbé jogilag szabályozott politikai akaratképzési és döntéshozatali eljárás, amely a jog demokratikus létrehozását eredményezi. Ez az eljárás felöleli a jogszabályok előkészítését (a jogszabálytervezet elkészítését, beleértve az előzetes hatásvizsgálatot és a szükséges közigazgatási és társadalmi egyeztetéseket), a jogszabály elfogadását, a végrehajtás és az alkalmazás tapasztalatainak megfigyelését, továbbá az utólagos hatásvizsgálat elvégzését, valamint szükség esetén módosítási javaslatok benyújtását is. A jogalkotást – mint komplex jelenséget – számos tudományág és tudományterület vizsgálja, amelyen belül jogi szempontból a jogalkotás-elmélet és a jogalkotástan emelhető ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kizárólag e tudományág foglalkozna a jogszabályok létrejöttének és hatásgyakorlásának kérdéseivel.
Tovább a szócikkreA jelen szócikk négy fő motívum, a jogbiztonság, a joghoz kötöttség vagy legalitás, a tisztességes eljárás és a törvény előtti egyenlőség köré rendezve fogja tárgyalni a jogállamiság kritériumait azon megfontolás alapján, hogy ezek az elvek egymástól logikailag függetlenek, s egyik sem tekinthető a másik három elv alesetének vagy puszta alkalmazásának, s az egyik elvnek való megfelelés nem vonja maga után automatikusan a többi kritérium kielégítését. (1) Egyfelől a jogállamiság fogalmának fontos eleme, hogy az állam általában kiszámítható jogi környezetet teremtsen, olyan környezetet, amelyben a jogszabályok címzettjei képesek betartani a szabályokat és magatartásukat azokhoz igazítani. (2) Másfelől, a jogállamiság szempontjából különös jelentősége van annak, hogy amikor az állam mint a közhatalom birtokosa lép fel, különösen pedig amikor kényszerítő eszközöket vesz igénybe, ez jogilag szabályozott formában történjen és a jog keretei között maradjon. Ezt nem csak a kiszámíthatóság követeli meg, hanem az is, hogy a legalitás szorosan összefügg a legitimitással. (3) Harmadszor, a jogállamiság legtöbb mértékadó felfogásának részét képezik bizonyos procedurális garanciák, melyeket összefoglalóan a tisztességes eljárás fogalmával ragadhatunk meg. E kritériumokat eredetileg főleg a bírósági tárgyalással szemben támasztották, ma már azonban számos ezek közül a közigazgatási eljárás során is alapkövetelménynek számít. (4) Végül, a jogállam egyik jelentésrétege a törvény előtti egyenlőség fogalmával ragadható meg. Nem beszélhetünk jogállamról ott, ahol a hatalmat gyakorlók a jog fölött állnak. Míg a „senki nem állhat a jog fölött” követelménye nem demokratikus államokban is elképzelhető, a törvény előtti egyenlőség már egy egalitárius politikai közösséget feltételez.
Tovább a szócikkreJogátvétel alatt jogszabályok, jogelvek, jogintézmények egyik jogrendszerből a másikba való átültetését értjük. Ez jelentheti a jogalkotás és a jog alkalmazása folyamatában megvalósuló jogátvétel különböző formáit. Jóllehet a jogátvétel jelensége a jogalkalmazási folyamatok során is tetten érhető, a jogtörténeti, jogszociológiai, összehasonlító jogi szakirodalom a jogátvétel fogalma alatt mindenekelőtt a jogalkotási folyamatokra koncentrál. A jogátvétel jelenségéhez számos fogalom társul a folyamat irányától, jellegétől, az egyes jogrendszerek fogalomhasználatától függően. A recepció, jogátvitel, jogi importálás, jogi transzplantáció, jogkölcsönzés és más hasonló kifejezések lényegüket tekintve a jogátvétel szinonimáját vagy valamely megvalósulási formáját jelentik. A terminológiai zavar és sokszínűség ellenére a jelenség lényegi eleme az, hogy a jogi normák egy adott jogrendszerből egy másikba kerülnek át. Az átkerülés a fogalmak eltérő hétköznapi jelentéstartalma ellenére nem jelenti azt, hogy a mintául vett jogrendszerben ettől bármilyen változás történne.
Tovább a szócikkreEz a szócikk bevezetésként, alapozásként és háttérként szolgál a Jogbölcselet rovat többi – tematikus – szócikkéhez. Elég belelapozni a szakirodalomba, hogy a címmel jelzet terület gazdag és szerteágazó jellege nyilvánvalóvá váljon: bármely cím alatt többféle tematikába rendezett teoretikus áttekintést találhatunk és idézhetünk a jogról. Az ebből fakadó zavar kezeléséhez szükséges a tárgy lehatárolása. Ehhez a jog teoretikus feldolgozásának fő – de egymással részleges fedésben álló – irányaiként tekintjük át a „juriszprudencia”, a „jogelmélet”, a „jogfilozófia”, és az „általános jogtan” névvel illetett megközelítéseket, lehetőség szerint elhatárolva őket egymástól. A jogfilozófiával azonosítható „jogbölcselet” felé fordulva közelebbről szemügyre vesszük annak változatait, valamint a szociológiáját: annak következményeit, hogy e tudásterület is társadalmi viszonyrendszerbe ágyazottan formálódik.
Tovább a szócikkreA magyar jogbölcseleti gondolkodás történetében a XX. század közepéig, követve az európai jogfilozófia fejlődését, három nagy – természetjogi (észjogi), jogpozitivista és neokantiánus – korszakot különíthetünk el. A második világháborút követően, az 1940-es évek végén a magát marxistának nevező jogelmélet került hegemón, majd egyeduralkodó helyzetbe, és elszakítja a hazai jogbölcseleti gondolkodást a nemzetközi tudományos trendektől. Csupán az 1980-as években figyelhető meg a hivatalos kánonoktól való lassú elszakadás, majd a rendszerváltástól a fokozatos visszatérés a nemzetközi tendenciákhoz.
Tovább a szócikkreJogközelítésen az egyes nemzeti jogrendszerek közötti különbségek csökkentését vagy megszüntetését értjük, ami közös alapelvekre épülő új jogi szabályozás elfogadtatásával történhet. A jogrendszerek közelítése az eltérések kiküszöbölésének mértékétől függően történhet egyszerű közelítéssel (más kifejezéssel harmonizációval) vagy egységesítéssel. A jogközelítés számos formáját különböztethetjük meg annak módjára (egyezmények útján történő közelítés, egyoldalú recipiálás), területi lefedettségére (nemzetközi, regionális, belső közelítés) vagy teljességére (minimumharmonizáció vagy teljes unifikáció) tekintettel. Bár a globalizációnak és a digitalizációnak köszönhetően napjainkban a jogközelítés és jogegységesítés kérdésköre rendkívül fontos és aktuális, a jogrendszerek közelítésének története a jogfejlődés korai szakaszáig nyúlik vissza. A jogirodalom és a jogtörténet tehát extenzív elméleti tudással és gyakorlati tapasztalattal rendelkezik a problémával foglalkozó szakemberek számára.
Tovább a szócikkreA jogharmonizáció (más néven jogszabályok közelítése) kezdetektől fogva az európai integráció meghatározó szabályozási eszköze, amely a tagállami jogok jelentős eltéréseinek felszámolását szolgálja e különbségeknek közös szabályokkal való felváltása útján. A harmonizált jog végeredményben egyfajta egységes jog létrehozására vezet, ahol az egységesség mértéke függ a harmonizációs eszköz (irányelv vagy rendelet) típusától, az alkalmazott harmonizációs technikától és az aktus szabályozási megoldásától is. A tagállamokat – a lojalitási klauzula értelmében – kötelezettség terheli arra nézve, hogy nemzeti jogukat igazítsák a harmonizációs előírásokhoz.
Tovább a szócikkreA jelen szócikk a jogi érvelés fogalmának két jelentését különbözteti meg. Egyfelől a jogi érvelés fogalma utalhat arra a kognitív folyamatra, amelynek során a bírók vagy az eljárásban részt vevő felek, vagy még tágabban az állampolgárok jogilag releváns cselekvési alternatívákat mérlegelnek és ilyenek között döntenek. Szűkebb értelemben jogi érvelés alatt az ilyen döntések nyilvános igazolását értjük, vagyis azt, ahogyan a bírók a döntésüket ítéleteikben indokolják vagy a felek jogi igényeiket a jogi eljárás során artikulálják. Amikor egy jogi eljárás során a peres felek jogi igényeket fogalmaznak meg vagy amikor a bírók döntéseket hoznak, az egyedi jogi igényt vagy az egyedi döntést mindig általánosabb megfontolásokkal igazolják. A jogi érvelés ezeket az általánosabb szempontokat az érvelés kiindulópontjaiként, premisszáiként, míg az egyedi döntést az érvelés konklúziójaként prezentálja, és az érvelés számot ad arról, hogy miként juthatunk el az általános igazoló elvektől az egyedi jogi igényig vagy döntésig. A modern formális jogrendszerekben az egyedi döntések igazolása speciális formát ölt: a bíróknak a tipikus esetben azt kell igazolniuk, hogy az egyedi ügy tényei egy általános szabály esetét képezik s az alá foglalhatók. Ha a szabály vonatkozik az adott esetre, úgy tipikus esetben meg is határozza az ügy kimenetelét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a folyamat egyszerű vagy mechanikus lenne: a szócikk bemutatja a szabályok alkalmazása során felmerülő nehézségeket és a szabályok alkalmazásával kapcsolatos leggyakoribb nézeteltérések forrásait. A jogviták eldöntése azonban még a modern jogrendszerekben sem mindig egyszerűen az előre lefektetett szabályok alkalmazásával történik. Gyakran az a jogvitában megválaszolandó kérdés, hogy az esetre vonatkozó több általános előírás közül melyiknek kell elsőbbséget adni. Ilyenkor a bírónak mérlegelnie kell az esetre egyaránt vonatkozó általános előírások relatív fontosságát, s ez óhatatlanul értékítéletet feltételez. A szócikk bemutatja e mérlegelés néhány fontos speciális esetét, valamint elemzi a szabályalkalmazás és a mérlegelés kapcsolatát. A szócikk továbbá rámutat arra is, hogy a jogi érvelés nem szűkíthető le a szabályok jelentésével vagy az általános előírások relatív súlyával kapcsolatos kérdések megválaszolására. Mivel a jogi döntéseket intézmények és intézményi kontextusban hozzák, a jogi érvelés igen gyakran olyan intézményi kérdések körül forog, hogy a szabályok alkalmazása vagy az általános előírások mérlegelése során melyik intézmény véleményének milyen súlyt kell vagy célszerű tulajdonítani. A jogi érvelés egy olyan reflexív folyamat, amelynek során a bírók reflektálnak is erre a folyamatra, s így abban saját szerepükre is. Végezetül a szócikk azt is bemutatja, hogy a bírói döntések indokolásának milyen formai konvenciói honosodtak meg az egyes jogrendszerekben, s ezek a formai konvenciók miként hatnak vissza a döntések indokolásának a minőségére.
Tovább a szócikkreA jogi formalizmus problémája arról szól, hogy miképpen alapozzuk meg vagy igazoljuk a jogi állításainkat, valamint a bírói döntéseket. A jogi állítások, a bírói döntések igazolásra szorulnak, azt az állítást, illetve döntést tekinthetjük helyesnek, amely mellett meggyőző érvek szólnak. A formalizmus a jogi érvelés egy speciális stratégiája, a jogásztól és a bírótól azt várja el, hogy a döntések alátámasztása során az előre rögzített, a jogesetre közvetlenül alkalmazandó jogszabály szövegére támaszkodjon még abban az esetben is, ha a jogszabállyal maradéktalanul összhangban lévő döntés a jogszabály szövegén túli jogi indokokat (például a jogszabály megalkotását igazoló értékeket, alkotmányos alapelveket) mérlegre téve észszerűtlen vagy igazságtalan lenne. A formalizmus tehát azt a követelményt fogalmazza meg a bírákkal szemben, hogy bizonyos típusú indokokat ne vegyenek figyelembe döntéseik indokolása során akkor sem, ha azok az optimális jogi döntés kialakítása szempontjából relevánsak lennének. E szócikk feltárja a formalizmus fogalmát, igazolási hátterét és a formalista érvelési stratégia relevanciáját a jogi állítások, döntések megalapozásában.
Tovább a szócikkreA jog kulturális jelenségként való értelmezése a XIX. századra, a történeti jogi iskola angol és német irányzatának kibontakozásáig nyúlik vissza. A XX. század fordulójától kezdve azonban ez a megközelítés fokozatosan háttérbe szorult az európai jogtudományban, és folyamatosságát leginkább az Egyesült Államokban formálódó kulturális antropológiában őrizte meg. A jogi kultúra fogalma a magyar elméleti jogtudományban, amely a szocializmus korszakában az ideológiai elszigetelődés jegyében egyébként is el volt zárva a nemzetközi fejleményektől, csupán a rendszerváltást közvetlenül megelőző években bukkant fel, elsőként a jogtörténetben, majd az összehasonlító jogtudomány területén. Napjainkban mind a nemzetközi, mind a hazai jogszociológiában a jogi kultúra koncepciója szorosan összekapcsolódott a jogtudat fogalmával, ami szükségessé teszi a fogalom mélyrehatóbb elemzését. Az általunk javasolt meghatározás szerint a jogi kultúra a joggal kapcsolatos értékek, normák, szimbólumok, narratívák és a társadalmi gyakorlatok sajátos mintázatainak szövedéke. A jogi kultúra közvetlenül kapcsolódik a legitimitás fogalma mentén a politikai kultúrához és éles határok nélkül, szervesen illeszkedik a kultúra egészének szövetébe. A jogi kultúrán belül továbbá el kell választanunk a „laikus” és a „professzionális” jogi kultúra terrénumát. Az a stratégia, hogy a jogi kultúra fogalmát tisztán objektivált szellemi tartalmakra – értékek, normák, szimbólumok, narratívák, a társadalmi gyakorlat szociológiai mintázatai – korlátoztuk, a fogalomképzést abba az irányba terelte, hogy az így megadott koncepciót elsősorban az „értelemteljes társadalmi cselekvések” szemiotikai elemzésének eszközéül szolgáljon.
Tovább a szócikkreE szócikk célja áttekinteni az enciklopédiának a jogösszehasonlításhoz kapcsolódó szócikkeit. A jogösszehasonlítás a jogtudománynak az a területe, amely a különféle nemzeti jogrendszerek összehasonlítása alapján, azaz az összehasonlító módszert alkalmazva törekszik a jogi problémák tudományos igényű feldolgozására. Bevezetésként a jogösszehasonlítás alapvető kérdéseit vizsgálja, mint a jogösszehasonlítás tudományos jellege, a jogösszehasonlítás története, a funkcionalizmus és a kulturalizmus módszertana, és ezen keresztül felvázolja a jogösszehasonlítással kapcsolatos jogtudományi status quót. Ezt követően a jogösszehasonlítás belső rendszertanát vázolja két nagy témakörre, az elméleti problémákra és a makroszintű jogösszehasonlítás kérdéseire építve. A szócikk második része az egyes szócikkeket beilleszti az előbbi rendszerbe és röviden elmagyarázza jelentőségüket.
Tovább a szócikkreA jogtudat jelenségének vizsgálata az 1960-as években került nemzetközi szinten a jogszociológia érdeklődésének homlokterébe az ún. KOL (Knowledge and Opinion about Law) kutatások első hullámával. Az ebbe bekapcsolódó, akkoriban intézményesülő magyar jogszociológia egyik első kutatási témája volt a jogismeret vizsgálata, az 1970-es évektől kezdve pedig egy napjainkig töretlen hagyománya alakult ki a jogtudat vizsgálatának. A jogtudat a jogra, illetve a jogi kultúrára irányuló egyéni és csoportos lélektani mozzanatok összessége, amelyek a társadalmi nevelés, a kommunikáció, a jogalkalmazás és az egyéni jogi cselekvések hatásának eredményeként szerveződnek. E hatásmezők mindegyikében az egyén és a társadalom egészét reprezentáló intézményi réteg közé számos strukturális elem ékelődik, amelyek e hatásokat közvetítik és alakítják. A jogtudat dinamikus kölcsönhatásban áll mind a jogi kultúrával, mind a társadalmi szerkezettel.
Tovább a szócikkre