[1] Értelmezésről általában megnyilatkozások kapcsán beszélhetünk, a megnyilatkozások azok, amiket értelmezünk.^[1] Megnyilatkozáson (utterance) olyan emberi viselkedést, konkrét aktus végrehajtását értjük, amelynek révén a cselekvő képes valamilyen jelentést kifejezni, valamit mások számára közölni. Elvileg bármilyen viselkedésmód lehet megnyilatkozás, írásunkban azonban kizárólag a nyelvi megnyilatkozásokkal fogunk foglalkozni, másfajta (például képi, testi, nem-nyelvi digitális) megnyilatkozásokkal nem.

[2] Egy nyelvi megnyilatkozás során létrehozunk – esetleg csak újra felhasználunk egy korábban létrehozott – mondatpéldányt. A létrehozás lehet szóbeli kimondás, de lehet a mondat leírása vagy digitális formában történő kódolása, vagy bármilyen más kommunikációtechnológiai formában is megvalósulhat akár.^[2] Azért beszélünk itt továbbá mondatpéldányról, mert ugyanazt a mondatot számtalan különböző megnyilatkozás során mondhatjuk ki. A megnyilatkozások tehát konkrét téridőbeli egyedi események, és mint ilyenek a kimondott mondat nyelvi jellemzőin túl számos, az adott konkrét kimondási eseményre jellemző kontextuális jellemzővel rendelkeznek. A beszélő az adott mondatpéldányt mindig meghatározott szándékkal és kommunikációs céllal, és meghatározott körülmények közt használja. E körülmények közé tartoznak a megnyilatkozás fizikai tényezői (téridőbeli koordinátái, a kommunikáció szereplői stb.); a korábbi megnyilatkozások által közöltek; a beszélő ezekről szóló elképzelései; a kommunikációs partnerek egymás céljairól és meggyőződéseiről szóló elgondolásai; valamint a világról szóló általános ismereteik.

[3] A nyelvvel és a nyelvhasználattal foglalkozó diszciplínákban – nyelvészet, kommunikációelmélet, nyelvfilozófia stb. – a megnyilatkozás értelmezendő tartalma kapcsán szokás elkülöníteni a szemantikát és a pragmatikát. A szemantika célja azon mondattípus jelentésének vizsgálata, amelynek egy példányát a megnyilatkozás során kimondjuk, amely tehát nem változik megnyilatkozásról megnyilatkozásra (vagy legalábbis nem változik jelentős mértékben). Ezzel szemben a pragmatika célja az említett számtalan kontextuális tényező hatására létrejövő tartalmi elemek azonosítása. Az értelmezés végső célja pedig az adott megnyilatkozás teljes tartalmának vizsgálata, vagyis annak azonosítása, mi az a tartalom, amelyet a megnyilatkozó (beszélő) a megnyilatkozással kifejezett, amelyet kommunikációs partnereivel közölt. Ez utóbbiban természetesen mindkét elem benne foglaltatik, ráadásul a kétfajta tényező precíz elválasztása – mint arra még részletesebben visszatérünk – egyáltalán nem könnyű, e kérdést állandó szakirodalmi viták övezik.

[4] A jog különösen szoros kapcsolatban áll az értelmezési gyakorlatokkal, aminek talán az a fő oka, hogy a jog nemcsak használja a nyelvet, ahogy például a tudományos diszciplínák teszik, a jog konkrétan nyelvi megnyilatkozásokból áll, azok a jog konstitutív elemei.^[3] Biokémiai vagy pszichológiai kutatásokat elvben lehet folytatni nyelvhasználat nélkül is, ahogy mondjuk sportolni is lehet így, és maguk a vizsgált jelenségek sem nyelviek elsősorban. Ezen emberi tevékenységek esetében a nyelvhasználatra a kommunikáció, a kooperatív ténykedés érdekében van szükség. Ezzel szemben jog nem létezhet nyelvi megnyilatkozások nélkül, hiszen a jog alkotóelemei – a jogszabályoktól a szerződéseken, határozatokon és jognyilatkozatokon át a tanúvallomásokig – nyelvi megnyilatkozások, amelyek teljes tartalmát értelmeznünk szükséges.

[5] A jogértelmezés paradigmatikus eseteiben valamilyen döntéshozó jogalkalmazó személy vagy szerv – leginkább bíróság – értelmez hatályban lévő tételes jogszabályt abból a célból, hogy az előtte lévő esetre alkalmazza azt. Fontos azonban rögzíteni, hogy a jogban az értelmezés szerepe ennél jóval tágabb, számtalan más helyzetben is tetten érhető ugyanis az értelmezés kényszere. Gondoljunk egyrészt arra, hogy jogszabályokat nemcsak bíróságok, hanem cégek, szervezetek jogászai, különböző hatóságok, hivatalok (utóbbiak például eljárási rendek, tájékoztató kisokosok kiadása során), jogtudósok, és természetesen magánemberek is értelmeznek, időnként ráadásul nemcsak hatályos, de mondjuk régebbi jogszabályokat is. Másrészt természetesen a jogalkalmazás során nemcsak jogszabályokat, hanem egyedi jogi normákat (jogalkalmazói döntéseket), szerződéseket, jognyilatkozatokat, egy-egy ügyben jogilag releváns megnyilatkozásokat is értelmezni kell, végül létezik olyan jogi értelmezés is, amelyet nem az alkalmazás céljából végeznek, nyilvánvalóan ilyen például a jogtörténészi értelmezés.^[4] Éppen ezért a hagyományos „jogértelmezés” terminust érdemes tágabban, mindenfajta jogi értelmezést magába foglalóan érteni.

[6] Mind az általános értelemben vett, mind a jogi értelmezés kapcsán fölvethető az a látszólagos paradoxon, hogy mi szükség van külön erőfeszítést igénylő értelmezésre, amikor minden kompetens beszélő tisztában van az adott nyelv szavainak értelmével. Például az általános és egyedi jogi normák is természetes nyelven vannak megfogalmazva, hogyan lehetséges akkor, hogy a jogi normák értelmezői közt mégis nézetkülönbség áll fenn a norma tartalmát illetően?^[5] A paradoxont úgy oldhatjuk föl, hogy rámutatunk: az értelmezés tárgya nem a jogi rendelkezés szövegezése, hanem maga a rendelkezés vagy normakibocsátás mint kommunikációs aktus, azaz mint nyelvi megnyilatkozás teljes tartalma. Abból ugyanis, hogy ismerjük a jogi norma megfogalmazásában szereplő szavak általános szótári jelentését, nem következik, hogy ezáltal automatikusan ismernénk az adott rendelkezés mint konkrét megnyilatkozás teljes tartalmát vagy jelentőségét. Azaz a jogban, csakúgy, mint az élet más területein, nem találkozunk lecsupaszított nyelvi kifejezésekkel, hanem csak ezek konkrét kimondásával, adott egyedi megnyilatkozásokban történő használatával. Az értelmezésnek ez utóbbi a tárgya, és nem korlátozódik a nyelvi kifejezés absztrakt szemantikai elemzésére.

[7] A megnyilatkozások értelmezéséhez az is hozzá kell tartozzon – tágabb értelemben az is a közölt tartalom része –, hogy mit csinálunk, milyen további aktust hajtunk végre a megnyilatkozás végrehajtása által, mondjuk kérünk valamit, ígérünk, fenyegetünk, állítunk valamit stb. E kérdés jelentőségének felismerése vezette a beszédaktuselmélet körvonalainak kidolgozásához J. L. Austin angol filozófust.^[6] Az elmélet központi tézise szerint egy mondat kimondásával mindig – legalábbis a „komoly” nyelvhasználat eseteiben, vagyis a színészi vagy a nyelvtanulói nyelvhasználatot ide nem számítva – valami mást is csinálunk, nem pusztán mondunk valamit.

Egy nyelvi megnyilatkozás során mindig több dolgot teszünk egyszerre, vagyis egyidejűleg több beszédaktust hajtunk végre. A különböző fajta beszédaktusok osztályozása eltér Austinnál, és tanítványánál, az elméletet részletesen kidolgozó John Searle amerikai filozófusnál, illetve az őket követő szerzőknél; itt most Searle osztályozását idézzük. Egy megnyilatkozás során Searle szerint az alábbi beszédaktusokat hajtjuk végre:^[7]

1. Megnyilatkozásaktus: Kimondunk egy adott nyelvhez tartozó szavakból álló jól szerkesztett, értelmes mondatot.
2. Propozicionális aktus: A kimondott mondat megfelelő szavaival referálunk (utalunk) valakire vagy valamire, és e valamiről vagy valakiről bizonyos tulajdonságokat vagy viszonyokat predikálunk.
3. Illokúciós aktus: Az előző két aktus végrehajtása révén állítunk, kérdezünk, utasítunk vagy megígérünk valamit.

[8] Vegyük például azt az esetet, amikor egy bírói döntésben az alábbi mondat szerepel: „Az alperes 30 napon belül köteles a felperes kárát megtéríteni.” Ha ezt a megnyilatkozást kell értelmeznünk, akkor először is meg kell állapítanunk a magyar nyelv – esetleg annak valamely sajátos, például jelen esetben jogi szakmai dialektusának – szemantikai és szintaktikai konvenciói szerint mit jelent a kimondott (leírt) mondat. A következő lépésben meg kell állapítanunk, kire utal a mondatban az alperes és a felperes kifejezés, valamint a szóban forgó jogi eljárás kontextusában mit jelent „a kárt megtéríteni” – ezek tisztázásával juthatunk el a kimondott propozícióig, azaz annak megállapításáig, mikor tekinthető a mondat tartalma igaznak vagy teljesültnek. Végül akkor végezzük helyesen az értelmezést, ha megragadjuk a megnyilatkozás illokúciós erejét, vagyis azt, hogy itt valamiféle utasítással vagy felszólítással van dolgunk, nem pedig mondjuk egy ténymegállapítással.

[9] A beszédaktuselmélet legfontosabb elméleti hozadéka az illokúciós aktusoknak, a különféle illokúciós erőknek az értelmezés fókuszába állítása volt. Mint láthatjuk, ez a legáltalánosabb szintje annak, amit egy nyelvi megnyilatkozás során teszünk, vagyis a nyelv a beszédaktuselmélet képviselői szerint végső soron arra való, hogy illokúciós aktusokat hajtsunk végre, azaz állítsunk, kérdezzünk, ígérjünk, utasítsunk (bár egynémely egyszerű illokúciós aktust akár nem nyelvi megnyilatkozás révén – például gesztusokkal, mimikával – is végre tudunk hajtani). Searle az illokúciós aktusokat szabályszerű konvencionális viselkedéstípusoknak tartotta, méghozzá úgynevezett általános, nyelvfüggetlen konstitutív szabályok különböző konvenciók szerinti megvalósulásainak.^[8] Ez azt jelenti, hogy általános, nyelvfüggetlen szabályok vezérlik azt, mely feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy ígéretet tegyek vagy utasítsak valakit valamire, míg azt, hogy ehhez milyen mondatokat kell kimondanom, természetesen egyedi, az adott nyelvre jellemző nyelvi konvenciók irányítják. Searle beszédaktuselméleti munkássága jelentős részben ezen általános szabályok felfedezésére és kidolgozására irányult. Ennek talán leghíresebb eredményeképpen a legfontosabb szabályokat három különböző dimenzióba (illokúciós cél, megfelelési irány, őszinteségi feltétel) osztva, ezek lehetséges kombinációi alapján kidolgozta az illokúciós aktusok kimerítőnek szánt taxonómiáját: asszertívumok (ténymegállapítások), direktívumok (utasítások, kérések stb.), komisszívumok (a beszélőt elkötelező ígéretek, eskük stb.), expresszívumok (érzelmek, hangulatok kifejezései), deklaratívumok (különböző cselekvések végrehajtása annak deklarációja, bejelentése révén).^[9]

[10] A jogelméletben és a szűkebb értelemben vett jogértelmezéssel foglalkozó szakirodalomban különösen fontos helyet foglal el a beszédaktuselméleti megközelítés. A jog valósága ugyanis bővelkedik – Austin egy korai fogalmával élve – úgynevezett performatív megnyilatkozásokban, azaz olyan nyelvi megnyilatkozásokban, melyek nem ténymegállapító, azaz asszertív illokúciós erővel rendelkeznek.^[10] Kiemelten fontos a jogban a deklaratívumok szerepe: szerződések, akarat-nyilatkozatok, jogalkalmazói döntések mind olyan megnyilatkozásokat tartalmaznak, amelyek kinyilvánítják milyen cselekedetet hajt végre a megnyilatkozás révén a megnyilatkozó, például kötelezettséget vállal vagy büntetést szab ki. Ezek mind olyan jogi aktusok, amelyeket magukkal azokkal a nyelvi megnyilatkozásokkal hajtunk végre, amelyekben bejelentjük ezek végrehajtását. Ezen illokúciós erők pontos meghatározása az értelmezés lényegi eleme kell, hogy legyen.

[11] Már említettük, hogy egy megnyilatkozás során elválaszthatjuk egymástól a viszonylag állandó szemantikai tartalmat és az adott konkrét megnyilatkozás változatos egyedi körülményeit is figyelembe vevő pragmatikai tartalmat. Természetesen a szemantikai tartalom is csak az akár megnyilatkozásról megnyilatkozásra változó pragmatikai tartalomhoz képest állandó, hiszen a nyelv változásai a szemantikai konvenciókat is érintik – ami időnként az értelmezés szempontjából is releváns lehet. Manapság már a szakirodalom jelentős része egyetért abban, hogy a nyelvi megnyilatkozások zöme esetében a konvencionálisan kódolt „szószerinti” szemantikai tartalom inkább csak egyfajta csontváz, amelyet különböző pragmatikai mechanizmusok hivatottak feltölteni annak érdekében, hogy a befogadó értelmező számára használható információs tartalmat hordozzon a megnyilatkozás.

[12] Illusztrációképpen vegyünk egy egyszerű esetet: valamilyen fontos elintézendő ügy miatt épp vacsoraidőben megyek el egy kollégámhoz a lakására, ahol is a család éppen vacsorázik. A kollégám udvariasan invitál: „Van kedved leülni közénk vacsorázni?” Mire én ezt válaszolom: „Köszönöm, már ettem.”

[13] Ha alaposan szemügyre vesszük, arra kell jutnunk, hogy megnyilatkozásom szószerinti konvencionális szemantikai tartalma mindössze ez: „A beszélő megköszön valakinek valamit, és a megnyilatkozás időpontja előtt valamikor legalább egyszer fogyasztott ételt.” Nyilvánvaló azonban, hogy amit megnyilatkozásommal kifejeztem, ami annak teljes tartalma, az körülbelül ez: „Én (M. M.) megköszönöm ugyan a kollégámnak az invitálását arra nézvést, hogy üljek le családja körébe vacsorázni, de az invitálást visszautasítom azzal az indokkal, hogy ma már vacsoráztam, így nem vagyok éhes, és ezért nem tudnék vagy akarnék még egyszer enni.”

[14] Hogyan vagyunk képesek megérteni a megnyilatkozást, milyen tudásunkat, képességeinket kell mozgósítani ehhez? Nyilvánvaló, hogy a nyelv megértése, a nyelvi kompetencia nem elégséges – ez mindössze a szűk értelemben vett szemantikai tartalom azonosításához elegendő, bár a szakirodalomban léteznek olyan érvek, amelyek szerint még ehhez is több kell az önmagában vett nyelvi kompetenciánál, hiszen például ahhoz, hogy értsük mit jelent tortát vágni, tudnunk kell, hogy azt nem baltával vagy körömollóval szokás végezni, vagy ahhoz, hogy értsük mit jelent, amikor grillezés közben azt mondjuk, hogy még nyers a hús, tudnunk kell, hogy nem azt értjük rajta, amit ezen a kifejezésen a vágóhídon szokás érteni. Egyesek szerint tehát még a szószerinti tartalom azonosításához is szükség van a nyelvi kompetencián túl némi valóságismeretre. Ez különösen igaz a tágabb értelemben vett pragmatikai tartalomra. A fenti példában azt, hogy ki a beszélő, vagy hogy kinek és miért mond köszönetet, a párbeszéd kontextuális körülményeiről szóló ismeretek alapján érthetjük meg. De még ez sem elég, hiszen például azt, hogy megnyilatkozásommal visszautasítottam a vacsorameghívást, nem a szavak jelentéséről, de nem is a világ tényeiről szóló ismereteink alapján tudjuk, hanem itt valamiféle kommunikációs kompetenciák működnek, amelyekre támaszkodva valamiképpen kitaláljuk, mit közölt velünk a beszélő.

[15] A fentiek alapján durva felbontásban három réteget különböztethetünk meg egy nyelvi megnyilatkozás teljes tartalmán belül.

1. A szavak konvencionális értelméből kompozicionálisan, vagyis az adott nyelv szintaktikai szabályai szerint képződő szószerinti értelem, avagy szemantikai tartalom.
2. Az, amit a kimondott mondattal a beszélő mond, vagyis a mondat által adott körülmények között kifejezett igazságfeltételekkel megadható propozíció. Ennek azonosításához, meg kell adni a referáló kifejezések (például tulajdonnevek) referenciáit, azt, hogy az ún. indexikus kifejezések (névmások, mutatószók) adott kontextusban mire vagy kire utalnak, szükséges a mondatban visszafelé utaló ún. anaforikus kifejezések értelmezése, valamint a többértelműségek, homályosságok adott kontextushoz kötődő feloldása. Ez utóbbiak különös jelentőségre tesznek szert a jogi értelmezés során.A többértelműségre jó példa a jogszabályszövegekben is gyakran előforduló természetes nyelvi logikai kifejezések értelmezése, ezek ugyanis különböző formális logikai operátoroknak felelhetnek meg. A Ptk. 3:65. § (3) bekezdés például így fogalmaz „A tag tagsági jogait akkor gyakorolhatja képviselőn keresztül, ha azt az alapszabály lehetővé teszi.” Ezt kétféle logikai konstansnak megfelelően értelmezhetjük. Ha kondicionális állításnak tekintjük, akkor a mondat semmit nem mond arról az esetről, amikor a feltételes állítás előtagja nem teljesül, azaz akár akkor is gyakorolhatja képviselőn keresztül egy egyesületi tag a tagsági jogait, ha ezt az alapszabály nem teszi lehetővé. Ha viszont ún. bikondicionális állításként értelmezzük a mondatot, akkor nem gyakorolhatja ezeket a jogokat a tag, ha az alapszabály ezt nem teszi lehetővé (amit precízebben talán a „tag tagsági jogait csak akkor gyakorolhatja …” természetes nyelvi megfogalmazással lehetne kifejezni). Nyilvánvalóan az utóbbi olvasat tűnik megalapozottabbnak, ám ezt a mondat szemantikai tartalma önmagában nem dönti el, ehhez egyéb (kontextuális és kommunikációs) tényezőket is figyelembe kell vennünk. Léteznek továbbá olyan többértelmű kifejezések, amelyek esetében a jogértelmezésnek dönteni kell, hogy az adott értelmezési kontextusban melyik értelmet tekinti irányadónak. Ilyen például a szülő szó, hiszen amikor egy jogi rendelkezés ezt a kifejezést használja, és jogokat vagy kötelességeket állapít meg a szülők számára, akkor el kell dönteni, hogy adott esetben a szó melyik, biológiai („a zigóta keletkezésében közreműködő sejteket hordozó személyek”) vagy társadalmi-kulturális („kiskorú gyermeket nevelő, gondoskodó felnőtt”) értelmét alkalmazza, ezt pedig jó eséllyel a rendelkezés célja vagy funkciója dönti el.^[11] A homályosság jogi nyelvben való jelenlétére híres példa Hart klasszikus eszmefuttatása a nyelv nyitott szövedékéről (→jogi érveléselmélet),^[12] és példája a jármű fogalmáról, amelynek esetében – mint a homályos fogalmaknál mindig – vannak olyan jelenségek (például egy valós esetben egy tyúkketrec, amelyre vaskerekeket szereltek, és úgy vontatták közúton),^[13] amelyek határeseteknek tekinthetők, azaz nem dönthetők el egyértelműen róluk az adott fogalom alá tartoznak-e vagy sem. Az értelmezés során az adott kontextus körülményeit figyelembe véve azonban mégiscsak döntenünk kell. A jogalkalmazói gyakorlatban egyébként nem annyira a „jármű”-höz hasonló leíró tartalmú fogalmakkal kapcsolatban merül föl a homályosság problémája, mintsem inkább absztrakt előíró tartalmú fogalmaknál, mint például az elvárható gondosság, a veszélyeztető magatartás, a megfelelő állapot stb.
3. Annak meghatározása, amit a beszélő a megnyilatkozással azon túl közöl, amit mond. A szakirodalomban különböző szerzők különböző pragmatikai mechanizmusokat azonosítanak, amelyek felelősek e folyamat megvalósulásáért: implikatúrák, implicitúrák, gazdagítások, kiegészítések stb. A jogértelmezés során is találhatunk ilyesmire példát. A Ptk. 2:38. § (2) bekezdése így fogalmaz: „Ha a cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezési perben a bíróság úgy ítéli meg, hogy a cselekvőképesség részleges korlátozása sem indokolt, a gondnokság alá helyezés iránti keresetet elutasítja, és határozatát közli a gyámhatósággal.” Valószínűleg mindannyian úgy értjük a rendelkezés tartalmát, hogy akkor jár el megfelelően a bíróság, ha előbb (határozatban) elutasítja a keresetet, és utána közli a határozatot a gyámhatósággal. Azonban ezt az időbeli sorrendiséget a jogalkotó a jogszabály szövegével szószerint nem mondja, az akkor is igaz lenne, ha fordított sorrendben járna el a bíróság, hiszen ekkor is mindkét feltétel teljesülne. Az és logikai kötőszóval összekötött események időbeli sorrendje tehát valószínűleg olyan tartalmi elem, amely nem tartozik hozzá az igazságfeltételekkel meghatározott kimondott propozícióhoz (hiszen az érzéketlen ennek különbségeire), hanem azt a beszélő (a jogalkotó) úgy közli, hogy nem mondja.

[16] Nézzük meg egy kicsit részletesebben, hogyan állnak elő a különböző rétegekhez tartozó tartalmak, és mi vezérli az értelmezésüket. A szószerinti szemantikai tartalomról elvben nem sokat tudunk mondani, mivel itt egyszerűen az adott nyelv szemantikai konvenciói szabják meg a tartalmat (persze összetett kifejezések esetében a nyelv szintaktikai szabályaival korreláló szemantikai kompozíció szabályaival együtt), így hát ezeket kell azonosítanunk az értelmezés során. A helyzet azonban még itt sem ilyen egyszerű, nem tételezhetjük fel ugyanis minden további nélkül, hogy a beszélő által alkalmazott szemantikai konvenciók pontosan ugyanazok, mint a mieink, vagyis az értelmezőké. Donald Davidson amerikai filozófusnak az ún. radikális interpretációról szóló híressé vált elmélete igyekszik számot adni e kérdéskörről.^[14] Elgondolása szerint a probléma lényege abban áll, hogy azt, hogy a másik ember mit ért a szavain, úgy tudhatjuk meg, ha ismerjük a világról, a megnyilatkozás környezetéről szóló vélekedéseit, így amikor őszintén kimond egy mondatot – vagy helyeslőleg reagál rá –, tudhatnánk mit ért rajta. A másik oldalról azonban ugyanez a helyzet: egymás vélekedéseit leginkább nyelvi megnyilatkozásainkból ismerjük, vagyis abból, ha elmondjuk egymásnak, mit tartunk igaznak – feltéve persze, hogy értjük a kimondott mondatokat, azaz tudjuk, mit ért rajta a beszélő. Így tehát csuka fogta róka esete forog fenn: a kimondott szavak jelentése és a kifejezett vélekedések közül az egyiket a másiktól függetlenül ismernünk kéne ahhoz, hogy értelmezni tudjuk az adott megnyilatkozást, ám ez elsőre nem tűnik lehetségesnek. Davidson megoldása az értelmezési „Jóindulat Elvének” (Principle of Charity) bevezetésén nyugszik. Ennek lényege, hogy feltesszük egymásról, ugyanolyan igaz vélekedésekkel rendelkezünk, azaz a beszélő ugyanabban a környezetben ugyanazokat fogja gondolni e környezetről és a világról, mint mi. Voltaképpen a racionalitás kölcsönös feltételezéséről van szó, pontosan ugyanúgy, mint – mint látni fogjuk – a kommunikáció más aspektusai esetében. E feltételezéssel a háttérben aztán már tudhatjuk, mit gondol a beszélő, és így az őszintén kimondott mondatainak a jelentését is képesek lehetünk helyesen értelmezni.

[17] Ami egy megnyilatkozás tartalmának további rétegeit illeti, ezek mindig függnek a kimondás adott kontextusának körülményeitől, vagyis értelmezésükhöz nem elegendő a szemantikai konvenciók ismerete, így az arról való számadás a tág értelemben vett pragmatika területére tartozik. A szakirodalomban a két réteg közti megkülönböztetést szokás a közeli (near-side) és a távoli (far-side) pragmatika különbségeként kezelni, annak megfelelően, hogy míg az előbbi olyan tartalmi elemek meghatározásával foglalkozik, amelyek a kimondott propozíció igazságfeltételeihez járulnak hozzá, addig az utóbbi az ezen túlmutató tartalmi hozzájárulásokat vizsgálja. Az elsővel kapcsolatos, a referenciával, homályossággal stb. kapcsolatos kérdéseket óriási terjedelemben tárgyalja a nyelvészeti, nyelvfilozófiai szakirodalom, csakúgy, mint azt a kérdést, hogy pontosan hol húzódik a kétféle tartalmi réteg pontos határa. Ezek részletei a jogértelmezés szempontjából számunkra kevésbé érdekesek most, sokkal izgalmasabbak a harmadik réteggel kapcsolatos elvi, módszertani kérdések.

[18] A távoli pragmatika, mint láttuk, azokkal a kérdésekkel foglalkozik, hogy milyen tartalmakat és hogyan vagyunk képesek közölni egy megnyilatkozás révén azon túl, amit mondunk. Ebben az értelemben az ilyesfajta vizsgálódások alkotják a kommunikációelmélet alapjait, hiszen itt olyan kommunikációs tartalmakról van szó, amelyek nem (vagy legalábbis nem szükségképp) nyelvileg kódoltak. Ha viszont nem a nyelvi kód, az adott nyelvi konvenciói segítik e tartalmak közvetítését, akkor hogyan vagyunk képesek ezeket kommunikációs partnereinkkel közölni, illetve megérteni? Nos, a kommunikáció aktusa abban a tekintetben különleges, hogy sikerültségéhez elegendő, ha a kommunikációs partner felismeri az e sikerültség elérésére irányuló szándékot. Vagyis, ha szeretnék közölni veled valamit, akkor ez pontosan akkor fog sikerülni, ha sikerül veled felismertetnem, hogy mit szeretnék veled közölni – amint felismered ezt, már sikerült is kommunikálnom, amit akartam. Ez más kooperatív tevékenységek esetében természetesen nincs így: ha szerződést szeretnék veled kötni, ez nem fog sikerülni pusztán attól, hogy felismered ezirányú szándékomat.

[19] A kommunikáló felek ebben a legáltalánosabb értelemben – különösen a konvencionálisan kódolt tartalmakon túlmutató tartalmak esetében – arra törekszenek, hogy felismerjék a másik szándékait, és felismertessék a sajátjaikat. Az első egyfajta következtetési eljárást igényel, amelyhez a második a kiindulópontokat, evidenciákat biztosítja. Itt tehát a kommunikáció következtetési modelljével van dolgunk, amely szemben áll a kód-modellel: a sikeres kommunikációt nem az teszi lehetővé, hogy a felek ismernek valamilyen közös konvencionális kódot (vagy akár általános kommunikációs normák konvencionális megvalósulásait, mint azt Searle gondolta az illokúciós aktusokról),^[15] amelynek segítségével kódolják és dekódolják az üzeneteket, hanem az, hogy a felek egymás számára olyan kiindulópontokat nyújtanak, amelyek alapján indokoltan bíznak benne, hogy a partner ki fogja tudni következtetni a kommunikációs szándékot. E következtetéseket részben a józan ész, a racionalitás kölcsönös feltételezésére építik, részben azonban bizonyos kommunikációs alapelvekre, amelyeknek a működését szintén feltételezik a partnerek egymásnál. A 20. sz. második felében (elsősorban Paul Grice angol filozófus munkássága nyomán)^[16] kibontakozó pragmatika szerint az értelmezés tehát univerzális – vagy legalábbis kulturálisan beágyazott – racionalitási és kommunikációs alapelvekre támaszkodó következtetési eljárások sorozataként valósul meg, amelyben csak kevés szerepe van a nyelvi konvenciók ismeretének.^[17]

[20] Grice mára klasszikussá vált elmélete az implikatúrákról abból indul ki, hogy a nyelvi kommunikáció célvezérelt kooperatív tevékenység, amelyben a feleket a hatékony információcsere célja vezéri, és ezt feltételezik is egymásról. Ezt mondják ki és részletezik a Grice által bevezetett nevezetes Együttműködési Alapelv és az ahhoz kapcsolódó társalgási maximák. E hallgatólagosan elfogadott közös kommunikációs szabályok teszik lehetővé a kimondottakon túli tartalmak megjelenését és értelmezését, melyeket Grice implikatúráknak nevezett el. Elmélete szerint az implikatúrák úgy keletkeznek, hogy az értelmező hallgató úgy látja (és a beszélő azt akarja, hogy úgy lássa), a beszélő megnyilatkozását csak akkor lehet az Együttműködési Alapelvvel és a maximákkal összhangban állónak látni, ha felteszi, hogy a beszélő valami mást – vagy mást is – akart közölni megnyilatkozásával, mint amit mondott. Ha a fenti példában a „már ettem” kifejezéssel a beszélő csak annyit közölne, amennyit az szószerint tartalmaz, ti., hogy a beszélő életében már legalább egyszer fogyasztott ételt a jelen időpont előtt, nos, az nem volna túl releváns információ, így megsértené vele a beszélő a hatékony információcsere elősegítésére vonatkozó alapelvet. Így valószínűbb és természetesebb értelmezés, hogy a beszélő valójában azt közölte, hogy a mai napon már vacsorázott, hiszen ez releváns információ a vacsorameghívás visszautasításának indokai szempontjából.

[21] Grice fontosnak tartotta továbbá, hogy igazolja: az így megjelenő tartalmi elemek tényleg nem a kimondott mondatok konvencionális szemantikai tartalmához tartoznak. Többféle kritériumot állított föl, amelyek közül a két legjelentősebb a törölhetőség és a levezethetőség. Az implikált tartalom a konvencionális szemantikai tartalommal szemben törölhető, azaz időnként nem jelenik meg akkor sem, amikor a szóban forgó kifejezés jelen van a megnyilatkozásban. Például a vagy szót tartalmazó mondatok kimondásával („Mari most Horányban vagy Sükösdön van”) azt is kommunikáljuk partnerünk felé, hogy nem tudjuk, a diszjunktív tagmondatok közül melyik igaz. Nagyon furcsa lenne például, ha azt mondanám „Mari most Horányban vagy Sükösdön van. Egyébként Horányban van.” Mindazonáltal ez nem tartozik hozzá a vagy szó, vagy az azt tartalmazó mondatok szemantikai tartalmához, hiszen léteznek olyan diszjunktív megnyilatkozások, amelyekben nem jelenik meg: „Mari most Horányban vagy Sükösdön van, de nem mondom meg hol.” Ez a kommunikált tartalom tehát törölhető. Másrészt a szóban forgó tartalom az implikatúrákra jellemző módon levezethető, azaz kikövetkeztethető az értelmező számára. Ha tudjuk, hogy egy állítás igaz, akkor meglehetősen redundáns és félrevezető módja lenne ezt úgy közölni beszélgetőpartnerünkkel, hogy hozzáteszünk még egy vagy több másik állítást, és egy összetett diszjunktív mondatot mondunk ki. Ekkor nem tartanánk magunkat a hatékony információcserét biztosító kommunikációs elvekhez, így hát, ha mégis diszjunktív mondatot mondunk ki, a hallgató joggal következtet arra, hogy nem ismerjük a tagmondatok igazságértékét. A szószerinti szemantikai tartalmakat azonban nem kell, és nem is lehet ily módon kikövetkeztetni, azok megértéséhez az adott nyelv szemantikai konvencióit kell ismerni.

[22] Grice alapötlete nyomán számos – annak szemléletét és alapvető megközelítésmódját megtartó, de szinte minden részletében azt kritizáló – újabb pragmatikai elmélet látott napvilágot. Ezek közül most csak a relevanciaelméletre térnénk ki röviden, főleg azért, mert ennek kidolgozói – Deidre Wilson és Dan Sperber – koncepciójukkal nemcsak a kimondott propozicionális tartalmon túli tartalmak, hanem a nyelvi (sőt: nem csak nyelvi!) megnyilatkozások teljes, mindhárom réteget magában foglaló tartalmának értelmezéséről számot kívántak adni.^[18] A relevanciaelmélet alapötlete szerint az értelmezést mindig a relevancia-feltevés vezérli, ahol is relevancián azt értik a szerzők, hogy a megnyilatkozás tartalma olyan pozitív hatást vált ki az értelmező kognitív állapotában – például megerősít, elvetésre késztet, módosít vagy kiegészít stb. bizonyos meggyőződéseket, feltevéseket –, amely megéri az értelmezéshez szükséges erőfeszítést. A relevancia tehát fokozat kérdése: annál relevánsabb egy megnyilatkozás, minél kisebb erőfeszítéssel minél nagyobb pozitív kontextuális kognitív hatást képes kiváltani az értelmezőben. Az elmélet szerint a választott értelmezés az adott kontextusban mindig a lehető legrelevánsabb tartalom, az értelmezési folyamatot tehát ennek eléréséig folytatjuk. Ezt az elvet az elmélet szerint az összes tartalmi réteg értelmezésére alkalmazhatjuk, vagyis a relevanciafeltevés irányítja a kétértelműségek kontextuális feloldását, és az indexikusok referenciáinak megadását éppúgy, mint a pragmatikai kiegészítéseket, gazdagításokat, vagy a különféle implikatúrák észlelését.

[23] A szakirodalomban találkozhatunk olyan állásponttal, mely szerint az értelmezési kérdések a jogban csak az ún. nehéz esetekben vagy homályos normaszövegek esetében kapnak szerepet, a többinél a jogi normát nem kell értelmezni. Ez félreértés, mivel értelmezési folyamatokat nemcsak akkor végzünk, amikor ezt tudatosan, kifejezett céllal és erőfeszítések árán hajtjuk végre, hanem akkor is, ha ez spontán módon, észrevétlenül történik. Mint láttuk, ekkor is komplex kommunikációs elvekre, szabályokra támaszkodó következtetéseket hajtunk végre annak érdekében, hogy megragadjuk azt a tartalmat, amelyet a megnyilatkozó közölt velünk.

[24] Mint láttuk, értelmezés tárgya lehet mindazon megnyilatkozás, mely jogi relevanciával bír, legyen szó normáról vagy a norma körülményeinek leírásáról. Tipikusan a jogalkotás, a jogalkalmazás és a jogtudomány területén kap szerepet az értelmezés követelménye. A jogértelmezésnek különböző módszerei fogalmazódtak meg az évszázadok folyamán. Alapvető vitakérdések: minden normát értelmezni kell, vagy csak a nem egyértelmű, homályos jelentésűeket? Minden értelmezési módszert igénybe kell venni vagy adott esetekben azoknak csak egy része releváns? A különféle vitapozíciók azonban abban megegyeznek, hogy az értelmezés a helyes döntés megtalálásának eszköze. E tekintetben a tipikus megközelítésektől eltér Gustav Radbruch felvetése. Radbruch nem vitatta, hogy a jogász számára ne állnának rendelkezésre különböző, jól bevált értelmezési eszközök, „csak sajnos arra nincs szabály, hogy mikor az egyiket, s mikor a másikat kell alkalmazni. […] Az értelmezési eszközt csak akkor választják ki a jogalkalmazók, miután már az eredmény bizonyos, az úgynevezett értelmezési eszközök valójában csak arra szolgálnak, hogy utólag a szövegből megindokolják azt, amit a szöveg teremtő kiegészítésében már felleltek”.^[19] Röviden: az értelmezési eszközök a döntés utólagos igazolását szolgálják.

[25] Mint azt néhány példán keresztül láthattuk már, a jogi aktusok, a jogilag releváns megnyilatkozások esetében is igaz, hogy az értelmezésnek a szószerinti szemantikai tartalmon túl magában kell foglalnia a közeli és a távoli pragmatika eszközeivel feltárható tartalmakat is. Soames^[20] és Endicott^[21] egyaránt amellett érvelnek, hogy a jog tartalma nem azonos a jogi norma megfogalmazásához használt nyelvi kifejezések szemantikai jelentésével, hanem sokkal inkább tekinthető a megnyilatkozás – a normakibocsátó kommunikatív aktusa – teljes tartalmának. Soames^[22] részletesen elemez egy esetet, ahol a jogalkalmazók közt vita volt arról, vajon egy jogszabályi rendelkezés azon kitételét, amely kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény megvalósulása esetén, ha az „lőfegyver használatával” történik, akkor súlyosabb bűncselekmény megvalósítását írja elő, alkalmazni kell-e egy olyan esetre, amelyben a lőfegyvert arra használták, hogy kábítószerre cseréljék. A vitázó felek egyaránt abból a feltevésből indultak ki, hogy a lőfegyver használata kifejezés hétköznapi szemantikai jelentése adja meg a kulcsot a válaszhoz – és az egyik szerint ez kizárja az ilyen típusú használatot, a másik szerint nem. Soames szerint azonban a jogszabályértelmezés során nem a jogszabályszöveg szemantikai jelentését kell föltárni, hanem azt, amit a törvényhozó közölt vagy állított a jogszabályszöveg megfogalmazásával. A lőfegyverhasználat szemantikai tartalma tehát talán tényleg nem zárja ki a kereskedelmi célú használatot, de kérdéses, hogy ezt közölte-e a törvényalkotó, vagy pedig csak a fogalom szűkebb értelmét – amely utóbbi értelmezésre szerinte alapos indokaink vannak.

[26] Amit tehát a megnyilatkozó egy jogi megnyilatkozás, például egy jogszabályhely révén kimond vagy közöl, lényegesen meghaladhatja a jogi szöveg leírt mondatainak szószerinti tartalmát, éppen ezért ezen gyakran túl is kell mennünk az értelmezés során. Ám ezzel még ugyanúgy nem érkezünk meg az önálló jogalkalmazói, bírói jogalkotáshoz, ahogy a megnyilatkozás teljes tartalmának a pragmatikai elemek bevonásával történő meghatározása sem új, önkényes tartalom tulajdonítása az értelmező részéről. E koncepciót a jogalkotás kommunikációs modelljének nevezhetjük.

[27] Természetesen a jogértelmezés paradigmatikus tárgyai, vagyis a jogszabályok – pontosabban a jogszabályalkotás mint nyelvi megnyilatkozás, beszédaktus – és a hétköznapi kommunikációs szituációk között számos eltérés is kimutatható. A legfontosabb ezek közül talán az, hogy a jogalkotó kevésbé meghatározható, beazonosítható kommunikációs partnerekkel folytat párbeszédet, küld nekik üzenetet. Így aztán kevésbé határozott elképzeléseket is tulajdoníthatunk neki a kommunikációs partner doxasztikus és egyéb állapotairól, ami – mint láttuk – behatárolja a lehetséges kontextuális tartalmak körét is.^[23] Az általános és egyedi jogi normákat megfogalmazó szövegek ennek megfelelően például nemigen tartalmaznak sem deiktikus vagy indexikus kifejezéseket (névmásokat, mutatószókat), sem pedig figuratív vagy kihagyásos, tömörített megnyilatkozásokat, amelyeknél a pragmatikai kiegészítés vagy gazdagítás szóba jöhetne. Végső soron azonban mégiscsak érdemes úgy fölfognunk a klasszikus jogértelmezési folyamatot, mint amelyben az értelmező jogalkalmazó személy vagy testület a Grice-i modell szerinti kooperatív kommunikációs viszonyba lép a jogi norma megalkotójával. Ez teszi ugyanis szükségessé, de egyben lehetségessé is, hogy az értelmezés során figyelembe vegyük a normatív megnyilatkozás célját vagy a kibocsátó intencióit az együttműködési szándékot feltételezve, ami lehetővé teszi például az ún. nehéz eseteknél a tágabb jogi és társadalmi kontextus vagy a jogalkotói szándék figyelembevételét.^[24]

[28] A jogértelmezés körüli kortárs – főként angolszász – elméleti szakirodalomban legáltalánosabb értelemben a textualista és az intencionalista megközelítések vitáját érhetjük tetten (→jogi érveléselmélet). Míg az első elsősorban a jogi norma szövegének értelmezésére helyezi a hangsúlyt, addig a második a jogalkotói cél vagy szándék feltárását állítja az értelmezési folyamat fókuszába.

[29] A textualista megközelítések tehát a jogi rendelkezések szövegére koncentrálnak, lemondanak a jogalkotói szándék vagy a rendelkezés általában vett céljának feltárásáról és az interpretációba történő bevonásáról, már amennyiben azok nem derülnek ki magából a szövegből. A szövegen túl tehát nem igyekszik olyasfajta tényeket feltárni, amelyek a jogalkotói szándék azonosítását tehetik könnyebbé, így például nem foglalkozik a jogalkotási aktus történetével (az előkészítő dokumentumok, indoklások stb. értelmezésbe történő bevonásával). A kortárs textualista elméletalkotók persze már nem köteleződnek el azon naiv gondolat mellett, hogy egy normának létezne egy egyértelmű, pusztán a szövegből közvetlenül adódó értelme, hanem pontosan tudják, hogy a nyelvi értelem, több, részben szemantikai, részben pragmatikai alkotórészből tevődik össze. Ezek alapján a jogszabályszöveg indokolható vagy ésszerű (reasonable) értelmét keresik, ami természetesen nagyban függhet a szövegből kiolvasható, abban testet öltő megnyilatkozói szándéktól – olyannyira, hogy voltaképpen ennek feltárására irányul az ésszerű, méltányos értelmezés. Ez azonban nem feltétlenül azonos a jogi norma kibocsátójának pszichológiai értelemben vett kontingens, történeti szándékával. A textualizmus melletti legfontosabb érv éppen az utóbbi értelemben vett szándék megfoghatatlanságán és kideríthetetlenségén alapul. Az, hogy végső soron a jogalkotót mint megnyilatkozót milyen pszichológiai értelemben valós szándékok vezették, nagyon nehezen kideríthető – egymásnak részben vagy egészben ellentmondó evidenciák is létezhetnek erre vonatkozóan –, sőt, még az sem biztos, hogy valóban létezett egy határozott egyedi szándék, tekintve például azt a körülményt, hogy a jogalkotó sokszor több személyből álló testület, amelynek nem biztos, hogy létezik egységes akarata. A jogi rendelkezés ráadásul sokszor kompromisszumok árán születik meg, így nem világos, mennyit tartalmaz az eredeti alkotói szándékból. Ennek a nehézségnek a következtében az intencionalista pozíció háttérbeszorult, s helyét az ún. originalista megközelítés vette át, azaz már nem az eredeti alkotói szándékból, hanem az eredeti értelmezésből indultak ki – miként az alábbiakban ezt bemutatjuk.

[30] A textualista elképzelésekkel szemben fölhozható, hogy az, mi egy jogi norma ésszerű, indokolható értelme vagy olvasata, nagyban függ az értelmezés céljától, így nem létezik állandó ésszerű vagy méltányos olvasat. Az ésszerűen feltételezhető jogalkotói szándék mint interpretációs kulcs hangsúlyozása ráadásul alig elválaszthatóvá teszi a textualista elméleteket az ún. objektivált szándékot hangsúlyozó intencionalizmustól. A különbség talán abban ragadható meg mégis, hogy míg a kortárs textualizmus az objektivált, ésszerű szándékon a megnyilatkozó kommunikatív (szemantikai és pragmatikai) szándékait érti, addig az intencionalisták inkább az elérni kívánt szabályozási-társadalmi célt (policy).

[31] A kortárs elméletek másik fő irányát az intencionalista megközelítések képviselik, melyek közös magva szerint az interpretáció fő célja a jogalkotási szándék föltárása, amelyhez mindenféle evidencia releváns lehet, így természetesen maga az interpretálandó szöveg vagy megnyilatkozás is – ám az csak egyike a potenciálisan releváns adatoknak, és végső soron akár a kialakuló interpretáció ellent is mondhat neki. Ahogy az imént már láttuk is, különbséget tehetünk az intencionalista koncepciók közt azon az alapon, hogy szándékon a jogi megnyilatkozást végrehajtó személy kontingens empirikus-pszichológiai célját értik, vagy a rendelkezés objektív társadalmi célját, tehát azt, amely egy ésszerűen gondolkodó személy racionális indoka lehet az adott jogi rendelkezés kibocsátására.

[32] Többek szerint az intencionalista megközelítés mellett elsősorban az szól, hogy a jogalkalmazó éppen azzal tud hű lenni a demokratikus alapelvekhez, ha minél inkább hű marad a polgárok képviselőinek szándékaihoz, amellyel az adott rendelkezést megalkották. Persze egyes nyelvfilozófiailag tájékozott jogtudósok azt is hangsúlyozni szokták, hogy – mint láttuk – egy szövegnek mint nyelvi megnyilatkozásnak nem lehet értelme a mögöttes szándék nélkül, hiszen minden nyelvi megnyilatkozás abból meríti az értelmét, hogy mi volt a megnyilatkozó szándéka a megnyilatkozás megtételével.

[33] Ami az intencionalizmussal szemben fölhozható érveket illeti, azok részben egybeesnek a textualizmus melletti, a szándék figyelembevétele ellen szóló már ismertetett érvekkel, részben pedig az objektivált, ideális racionális cél fogalmával dolgozó elméletek ellenében fölhozható, hogy ez olyan kontrafaktuális állításokon nyugszik (például azon, mit válaszolna egy ideálisan racionális jogalkotó, ha szembesítenénk ezzel és ezzel a kérdéssel), amelyek egyértelmű igazolásának a lehetősége szintén kétséges. Az ilyen állításoknak az értelmezésbe történő bevonása így azzal jár, hogy túlságosan nagy tér nyílik az értelmező saját elgondolásainak, értékelköteleződéseinek. A pragmatikai vagy kommunikatív jelentést központba állító intencionalisták érvelésével szemben kétséges továbbá, hogy a jogértelmezés tényleg szorosan kötődik-e a kommunikációs értelmezési gyakorlathoz. Azaz, még ha igaz is, hogy egy jogi relevanciával bíró nyelvi megnyilatkozás helyes értelme a mögöttes beszélői szándékon alapuló kommunikatív értelem, nem biztos, hogy a jogi interpretációnak ezt kell föltárnia.

[34] Dworkin értelmezési elmélete (a jog mint integritás) túllép mind a textualizmuson, mind pedig az intencionalizmuson. Ez a modell azt javasolja, hogy a bírák annak a feltételezéséből induljanak ki, hogy „a jogot az igazságosság, a méltányosság és az eljárási jogszerűség koherens alapelveinek halmaza strukturálja, és arra kéri őket, hogy ezeket az eléjük kerülő új esetekben is érvényesítsék, hogy mindenki helyzete ugyanazon mércék szerint legyen igazságos”.^[25] Röviden: egy jogi szöveg helyes értelmezése az, amely a szöveget a lehető legjobb erkölcsi megvilágításban mutatja be, az integritás elvét figyelembe véve. A törvényt úgy kell értelmezni, mint ami egy hangon szól.

[35] A textualista/intencionalista értelmezés megkülönböztetése a német jogértelmezéstan hagyományában hosszú ideig tipikusan a szubjektív/objektív értelmezés dichotómiájában jelent meg. Ezek nem értelmezési módszerek, hanem meghatározott perspektívák melletti döntések, melyekhez többféle értelmezési módszer kapcsolható. A szubjektív értelmezés azt vizsgálja, hogy egy jogalkotó a történelmi múltban milyen jelentésben használt fogalmakat és milyen célt akart megvalósítani a törvénnyel. Az objektív pedig, hogy a jogszabályban szereplő fogalmaknak milyen ésszerű jelentést kell adnunk a jelenben, és milyen célt lehet ésszerűen követni az adott jogszabállyal.

[36] A szubjektív értelmezés kulcskérdése: milyen forrásokat és milyen súllyal vonunk be a törvényhozói akarat feltárásának folyamatába? Szóba jöhetnek természetesen a jogalkotási eljárás során keletkezett szövegek, minisztériumi indoklások, parlamenti bizottságok, képviselők nyilatkozatai. Ugyanakkor mindezek nem részei a törvény szövegének. Ezért mindig vitakérdés marad, hogy a normatív szöveghez miként és mennyiben kapcsolhatók a nem normatív kiegészítések. Ugyancsak nehéz helyzetbe kerülünk, ha az értelmezéshez hozzákötjük a demokratikus legitimációt. Nemcsak a jogalkalmazók (bírák, tisztviselők) nem rendelkeznek ezzel, de a parlamenti képviselőkön kívül azok a testületek, személyek sem, akiknek a megnyilatkozása forrása lehet a törvényhozói akarat feltárásának.

[37] A szubjektív és az objektív értelmezés egymást kiegészítő, egyik sem válhat dominánssá. Ha ugyanis csak a törvényalkotói szándék rekonstrukciójára (szubjektív értelmezés) koncentrálnánk, akkor háttérbe szorulna a törvényszöveg önmagában vett normativitása. Ha viszont csak a szöveget néznénk (objektív értelmezés), az annak a kockázatával járna, hogy – nem foglalkozva az eredeti problémával, amivel a törvényalkotó szembe került – a norma alkalmazhatósága a lehetségesnél szűkebb területre irányulna.

[38] A jogszabályok értelmezése kapcsán szemben áll egy originalista és egy evolucionista nézet: míg az első szerint önmagában sem a jogszabályi környezet, sem a társadalmi változások nem befolyásolják egy jogi rendelkezés értelmét, így az mindig az eredeti jelentést hordozza, addig az utóbbiak tagadják, hogy az értelmezendő jogi norma értelmét a megalkotásának vagy elfogadásának idejéhez kéne kötni. Az utóbbi elképzelés szerint a jelentés változhat, és – mivel az értelmezés mindig az aktuális alkalmazást kell, hogy irányítsa – az interpretáció idejében más lehet az irányadó értelem, mint az elfogadáskor. Ez utóbbi evolucionista megközelítés éppen ezért nagy helyet biztosít a konstruktív értelmezéseknek, amelyek azon alapulnak, hogy az adott norma tartalma hogyan konstruálható meg a legvédhetőbb, leginkább igazolható módon, vagyis úgy, mint ami a leginkább betölti genuin társadalmi funkcióját.^[26]

[39] A szóban forgó vita eredetileg az amerikai alkotmány értelmezéséhez kapcsolódva jelent meg. Ugyanis az alkotmányértelmezés során azzal a helyzettel kerültek szembe a jogalkalmazók és az értelmezés lehetőségét vizsgáló jogtudósok, hogy az alkotmány, illetve annak részei évtizedeken vagy éppen több évszázadon keresztül hatályban maradnak. A kérdés: az értelmezés során mely értelmet kell feltárni? Azt, ami az alkotmányt a keletkezésekor, az elfogadásakor meghatározta? Vagy pedig azt az értelmet, amely az aktuális értelmezés jelenében jellemzi?

[40] Az originalizmus képviselői kezdetben az eredeti értelmet az alkotmány megalkotói, elfogadói szándékának feltárásában keresték. Azonban az idő múlásával szembe kellett nézni azzal, hogy egyre kevésbé hozzáférhető az eredeti intenció, így az eredeti értelmet az alkotmány szövegének eredeti nyilvános jelentéséhez kötöttként ragadták meg. Ez a szövegcentrikus megközelítés feltételezi, hogy az alkotmány jelentése nem változik a körülmények, az értékek változásával. Jelentésváltozás csak formális módosítás révén történhet, s nem pedig bírói újraértelmezéssel. Amennyiben az alkotmány egyes rendelkezései többértelműek, akkor a keletkezéskor érvényes jelentésből kell kiindulni. Ennek a megközelítésnek a képviselői az állandóságot, a jogbiztonságot tartják alapvető értéknek (például Hugo Black, Atonin Scalia).

[41] Az ezzel szembenálló elképzelés, az evolucionista pozíció szerint az alkotmányosság jelentése az idők folyamán változik. Ezt élő alkotmányosságnak (Living Constitutionalism) is nevezik és a New Deal idején jelent meg, amikor a hagyományos alkotmányértelmezéseket a társadalmi és gazdasági változások megkérdőjelezték. Ebben a helyzetben fogalmazódott meg az a törekvés, mely az újféle igényekhez, tapasztalatokhoz kívánta kapcsolni az alkotmányértelmezést (például Oliver Wendel Holmes J.), illetve az alkotmányos jogok fejlődéséhez, mely a kortárs erkölcsi felfogásban figyelhető meg (például William Brennan). Ez a pozíció a szöveget élő jelentésűnek tartja, melyet az értékek, a körülmények változása befolyásol (→alkotmányértelmezés).

[42] A jogszabályértelmezés körüli elméleti kérdéseknek bizonyos értelemben az a tétje, hogy megalapozott választ tudjunk adni arra a kérdésre, meddig tart az alkalmazandó jogszabály értelmezése, és honnan kezdődik a diszkrecionális jogkör gyakorlása vagy az úgynevezett bírói jogalkotás.

[43] A német jogfilozófiai hagyományban Radbruch volt az, aki az objektív értelmezés pozíciója alapján arra az eredményre jutott, hogy az értelmezéssel új jog keletkezik. Abból indult ki, hogy a modern törvényeket nem egyetlen ember alkotja, hanem sok ember egymásra ható gondolatából, törekvéséből keletkezik. A törvényhozó, akinek az akaratát ki kellene deríteni, nem egyszerűen a törvény megfogalmazója, nem empirikus személyiség, hanem az állam. A törvényszöveg értelmét a szöveget megfogalmazó individuumoktól leválasztva kutató Radbruch ebből arra következtetett, hogy

a törvény okosabb lehet, mint a megfogalmazója, az értelmező jobban értheti a törvényt mint ahogy a megfogalmazó értette. Sőt! Jobban is kell értenie, mivel a törvényt olyan esetekre is alkalmazni kell, amikre a törvény megfogalmazó egyáltalán nem gondolhatott. A törvényhozói akarat nem eszköze, hanem célja az értelmezésnek. … [A] jogértelmezés nem egy korábban gondolt tartalom utólagos elgondolása, hanem az elgondolt végiggondolása. Reproduktív és produktív, elméleti és gyakorlati, megismerő és teremtő, objektív és szubjektív, tudományos és tudományon kívüli elemek szétválaszthatatlan keveréke (kiemelés az eredetiben).^[27]

[44] A végiggondolás eredményeként valami új jön létre, és ezáltal Radbruch szakított a Savigny-féle hagyománnyal, amely szerint az értelmezés egyenlő a szöveg rekonstrukciójával, a rekonstrukció pedig nem más, mint a szövegértelmet létrehozó eredeti aktus újra megalkotása. De nemcsak ettől a hagyománytól távolodott el, hanem azt is vitatta, hogy a jogértelmezéstannak követni kellene a filológiai értelmezés mintáját, mégpedig Radbruch szerint azért, mert a jogértelmezés sokkal régebben alakult ki. Radbruch megközelítésében tehát a jogértelmezésnek az a kulcsproblémája, hogy a törvényt olyan esetekre is alkalmazni kell, amelyekre a törvényhozó nem gondolt. Sőt, nem is gondolhatott, hiszen nem láthatta előre a jövőbeli eseteket. Vagyis arról van szó, hogy a törvény szükségképp általános, míg az alkalmazásban felmerülő eset mindig egyedi.^[28]

[45] Hasonlóképp vélekedik Soames is,^[29] azzal a különbséggel, hogy ő már a jogértelmezés kommunikációs modelljéből kiindulva minden esetre érvényesnek tartja a jogalkotói szándék felderítésén és annak a jelen helyzetre történő alkalmazásán alapuló megközelítést. Álláspontja szerint ugyanakkor léteznek ún. valódi nehéz esetek, amelyekben a jogi rendelkezés teljes nyelvi-kommunikációs tartalma sem elegendő egy helyes (a jogrendszerhez, a rendelkezés funkciójához illeszkedő) értelmezés megalkotásához, és ilyenkor a jogalkalmazó értelmezőnek megvan a lehetősége apróbb módosításokkal értelmezni és alkalmazni a rendelkezést. Más szavakkal: a jogalkalmazó értelmezőnek az adott alkalmazást összhangba kell hoznia azzal, mi volt a jogalkotó célja a megalkotással, vagy általában véve milyen társadalmi, morális vagy politikai funkciókat tulajdoníthatunk az adott rendelkezésnek. Ez álláspontja szerint a jogértelmezés specialitása más nyelvi megnyilatkozások értelmezéséhez képest. Soames valódi nehéz esetnek tekinti egyrészt a nyelvi homályosságból eredő problémákat, amelyek esetében a jogértelmezést végző jogalkalmazónak döntenie kell arról, a szürke zónába tartozó eseteket melyik halmazba sorolja be; másrészt azokat az eseteket, amikor föl nem oldható ellentmondás mutatkozik a releváns jogi rendelkezések közt, tehát egyik sem rendelhető a másik alá valamilyen, az adott jogrendszerben bevett elv szerint.

[46] Hogy értelmezés útján keletkezhet-e új jog, ez a kérdés nemcsak elméleti, hanem nagyon is gyakorlati jogi-politikai relevanciájú. Konkrétabban arról a kérdésről van szó, hogy a nemzetiszocialista korszak jogának embertelensége kizárólag új jog alkotásával valósult meg avagy ebben súlyos szerepet kapott a jogértelmezés is. Az utóbbi megközelítés, vagyis, hogy a jogértelmezés jelentős mértékben hozzájárult a jog nemzetiszocialista jellegének megvalósulásához, Bernd Rüthers nagyhatású monográfiája nyomán vált szélesebb körben elfogadottá.^[30] Ugyanakkor ez a hatás nemcsak abban állt, hogy jobban megragadták a nemzetiszocialista jog jellemzőit, hanem abban is, hogy népszerűtlenné vált az az elméleti pozíció, amely szerint értelmezés útján új jog keletkezhet. Ám ez a háttérbe szorultság egy-két évtizeddel később már megszűnt.

[47] A jogértelmezéstan eszme- és hatástörténetének központi alakja Friedrich Carl von Savigny (1779-1861). A Savigny által megfogalmazott elvek sora részben átalakult, új elvekkel bővült, azonban napjaink jogértelmezési kánonjának továbbra is fontos részét adja.^[31] Ennek a kiemelkedő hatásnak az a magyarázata, hogy a jogtudományt történeti és filozófiai tudományként meghatározó Savigny nemcsak felvázolt egy módszertant, hanem bemutatta annak alkalmazását is.

[48] Savigny már pályakezdőként elköteleződött a jogértelmezéstan problematikája iránt. Az 1802/1803 fordulóján tartott Juristische Methodenlehre (Jogi módszertan) előadásában ennek első megfogalmazását adta. Savigny e fiatalkori művét a hagyatékból csak 1951-ben jelentették meg.^[32] Savigny elválasztotta a filozófiai jogtant (azaz a természetjogot) a pozitív jogtudomány filozófiai (azaz szisztematikus) kifejtésétől. Ebben a korai munkában elkülönítette a jog filozófiai, történeti és interpretatív megragadását, s az utóbbi eszközeként határozta meg a grammatikai, logikai és a történeti értelmezést.^[33] A rendszertan alapján történő elemzés ekkor még a jog filozófiai leírásához kapcsolódott, s csak a későbbiekben került át konkrétan megnevesítve a jog értelmezéstanának eszköztárába.

[49] Savigny véglegesként kialakított jogértelmezéstana az 1840-ben publikált System des heutigen Römischen Rechts (A kortárs római jog rendszerei) I. kötetéből vált ismertté. Az alapgondolat tekintetében nincs különbség a fiatalkori előadás és a kései nagy mű között: az értelmezést mint a „törvényben benne rejlő gondolat rekonstrukcióját” határozta meg^[34], és ugyanez található a korai értelmezéstanában is: “az értelmezés először is a törvény tartalmának rekonstrukciója”.^[35] Abban a kérdésben azonban, hogy milyen úton, milyen konkrét módszerekkel valósítható meg a rekonstrukció, már részleges módosulás figyelhető meg Savigny gondolkodói pályafutásában. Először is azt kell hangsúlyozni, hogy a Juristische Methodenlehre-ben az értelmezés a törvényszövegre irányult, míg a System des heutigen Römischen Rechts szerint már a jogintézményekre. Az értelmezés során a történeti dimenzió már abból következően kiemelt jelentőséget kapott, hogy Savigny a jogintézmények történeti változását alapvetőnek tartotta. Szemben a korai felfogásával, nem a jogszabály adottságából indult ki, aminek értelmezéséhez a történeti látásmódot is bekapcsolta, hanem a történelmileg változó jogintézmények alapján látta egyáltalán magát a jogszabály értelmét feltárhatónak.

[50] A törvényben rejlő gondolat rekonstrukcióját lehetővé tevő négy módszer nem független egymástól, azaz nem választhatunk tetszés szerint közöttük, hanem ezeket az értelmezés sikere érdekében egyesíteni kell.^[36] Az említett elvek igénybevétele azonban csak a jól megfogalmazott törvények esetében elegendő, akkor ugyanis magából a törvényből feltárható és rekonstruálható, hogy mi is volt a törvényhozói gondolat. Homályos törvények esetében viszont a törvény létrejöttéhez vezető okokat, a törvényhozási eljárást is figyelembe kell venni az értelmezésben.^[37] Konkrétan a múltra és a jövőre utaló okokról van szó. Múltra vonatkoztatott lehetséges ok: ha a törvényhozó a törvényt egy már meglévő magasabb rendű szabállyal alapozta meg. Jövőbeli okként pedig annak a vizsgálata merül fel, hogy a törvény milyen társadalmi hatást vált ki. Tehát Savigny nem feledkezett meg arról, ami a szakirodalomban az értelmezés teleológiai eszközeként vált a későbbiekben elterjedtté. Csak ez a kritérium rejtve maradt Savignynél, mivel egy speciális eset kapcsán utalt ennek igénybevételére, amikor is meghatározatlan, homályos kifejezések olvashatók a törvényben. Amennyiben a jogalkalmazó ilyen törvényszöveggel találkozik, akkor a jelentés megfejtéséhez ki kell derítenie, hogy milyen okból és milyen célból hozták a törvényt, amit egyébként nem ritkán maga a törvényszöveg is megjelöl.^[38]

[51] Savigny értelmezéstanát felidézve fontos hangsúlyozni, hogy elméleti kiindulópontjából, miszerint az értelmezés a törvényben már benne rejlő gondolat rekonstrukciója, egyértelműen következett, hogy óvatosságra intette a jogértelmezőt annak tekintetében, hogy az értelmezése ne lépje át azt a határt, amikor már új jog keletkezéséről, a jog továbbképzéséről beszélhetünk.^[39] A rekonstrukció és a konstrukció világosan elválasztódott egymástól. Az egyes jogszabályok mögött álló jogintézményekre tekintettel végrehajtott értelmezés sohasem a jogkeletkezéssel, hanem mindig a jogalkalmazással függött össze (→jogalkalmazás). Savigny munkássága tehát egy gyakorlati jogi hermeneutika számára nyújt jelentős elméleti muníciót, egy olyan értelmezéstanhoz, ami a jogértelmezést összeköti a jogalkalmazással.^[40]

[52] Francis Lieber (1798-1872) porosz republikánus gondolkodó volt, aki – politikai okból – emigrált az USA-ba 1827-ben. Lieber – James Farr kifejezésével élve – amerikanizálta a hermeneutikát.^[41] Új hazájában egyik első munkája volt az 1837-ben publikált Legal and Political Hermeneutics c. könyve,^[42] mely az első szisztematikus angol nyelvű értekezés volt a jogértelmezés elméletéről az Egyesült Államokban. A szerző a jogszabályok és szerződések értelmezésének módszertani alapelveit kívánta rendszerezni. Mivel az USA-ban a politikai és alkotmányjogi diskurzus egybeesett, a mű címe is a jogi és politikai értelmezéstan egységét fejezte ki. Terminológiájában Lieber a kortárs teológiai hermeneutika standard munkáját követte, nevezetesen a lipcsei teológus, Johannes August Ernesti által írt Institutio Interpretis Novi Testamenti című művét, ami először 1762-ben jelent meg.

[53] Lieber alapfogalmai az interpretáció és a konstrukció. Interpretációra nincs szükség, ha a szöveg pontos értelme kifejeződik (exposition), azonban homályos vagy hiányos szöveg esetében már az interpretációhoz kell folyamodnunk. Az értelmezés bármely – gondolatok közvetítésére használt – jel valódi jelentésének felfedezése és ábrázolása. Valódi jelentés alatt azt a jelentést értve, amit a jel használói akartak kifejezni, azaz pozíciója az intencionalista megközelítések sorába illeszkedik. A konstrukció pedig a szövegből ismert és a szövegben megadott elemekből olyan következtetések levonása, amik lehet, hogy túllépnek a szószerinti jelentésen, de a szöveg szellemén belül maradnak. Lieber a hermeneutika fő feladatának az értelmezés és a konstrukció elemi, illetve általános elveinek megfogalmazását tartotta. Ebből a célból kilenc „elemi értelmezési elvet” és tizenhat „általános konstrukciós elvet” fogalmazott meg. Lieber az alkotmányról szóló vitákhoz kívánt hozzájárulni azzal, hogy megmutatja: az alkotmány értelmezését és felépítését irányító szabályokat és elveket ezeknél elemibb illetve általánosabb szabályok határozzák meg. Az elvek mindegyikét a józan észnek és a jóhiszeműségnek kell áthatni. Ahogy azt a történeti jogi hermeneutika kutatói (például Jürgen Basedow, Thomas Grey) kiemelték, Lieber erénye, hogy igyekezett egyensúlyt találni a szöveghűség és a rugalmas értelmezés között.

[54] A bíróságok a 19. század végéig többször idézték Lieber művét, a későbbiekben azonban már nem. Hatástörténete fokozatosan elhalványult, mondhatni napjainkra elfelejtődött. Ugyanakkor Lieber munkásságának más része, melyben a háborúskodással kapcsolatos szokásjogot és a haditörvényeket kodifikálta, jelentős hatással bírt. Ezt jól mutatja, hogy e tárgyú művei alapul szolgáltak a későbbi hágai és genfi egyezményeknek.

[55] Savigny (és a német jogi hagyomány jelentős része) tehát minden szöveg értelmezését fontosnak tartotta. A világos és a homályos szöveg között annyiban tett különbséget, hogy az utóbbihoz pótlólagos értelmezési szempontokat is rendelt. Ettől jelentős mértékben különbözött a francia jogi gondolkodás világa, melyben a világos szöveget illetően megjelent az értelmezés tilalma. Ez az elképzelés hatást gyakorolt az angol jogi felfogásra is, hiszen itt voltaképpen az acte clair (sens clair) doktrínáról van szó.

[56] A francia jogéletben a nemzetközi joggal kapcsolatban jött létre az az elmélet, miszerint a nemzetközi szerződéseket a végrehajtó halalom értelmezi, a bíróság csak alkalmazhatja. A hatalommegosztás elvéből következően ezt az elválasztást szigorúan kell venni. Amennyiben mégis szükséges az értelmezés, akkor azt csak a végrehajtó hatalom valamely szerve teheti meg. Tehát nem abszolút értelmezési tilalomról van szó, hanem konkrétan a bíróságra vonatkozó tilalomról.

[57] Ennek a tilalomnak a történeti gyökerét Karl Clauss a római jogig vezette vissza, konkrétan a Digesta alábbi tételére: Cum in verbis nulla ambiguitas est, non debet admitti voluntatis quaestio (Ha a szavakban nincs kétértelműség, nem szabad megengedni a szándékok vitatását - Dig.32.25.1.).^[43]

[58] A doktrína bekerült az előzetes döntéshozatali eljárás összefüggésében az uniós jogba is. Bizonyos esetekben ugyanis az előzetes döntéshozatali eljárás igénybevétele ahhoz szükséges, hogy az uniós jogot egységesen alkalmazzák valamennyi tagállamban.^[44] A Bíróság esetjogába a CILFIT ügyben hozott ítélettel került be. A Bíróság ezen ítéletében – többek között – megállapította, hogy az Európai Unió Működéséről szóló szerződés 267. cikk (3) bekezdése alól kivételt képez, ha a kérdésben annyira nyilvánvaló a közösségi jog helyes alkalmazása, hogy az értelmező bíróságban az semmiféle észszerű kétely kialakítására nem alkalmas.^[45] Ám, hogy mikor nyilvánvalóan egyértelmű egy kérdésben a közösségi jog helyes alkalmazása, az feltételekhez kötött. Tehát itt sem abszolút értelmezési tilalomról van szó, hanem egy előzetes értelmezés bevezetéséről, azaz a tagállami bíróságnak azt kell értelmeznie, hogy fennállnak-e a nyilvánvaló egyértelműség feltételei.^[46]

[59] Gadamer a jogi hermeneutika hagyományát a jogász gyakorlati tevékenységéhez kötötte, miként írja: „réges-rég létezik teológiai és jogi hermeneutika is, melyeknek nem annyira tudományelméleti jellege volt, mint inkább a tudományosan képzett bíró vagy pap gyakorlati tevékenységének feleltek meg, és azt szolgálták”.^[47] Gadamer a jogi hermeneutikát példaszerűnek tartotta a filozófiai megközelítés számára.^[48] Miben áll ez a példaszerűség? Röviden abban, hogy a jog esetében az értelmezés mindig összekapcsolódik egy általános normának egyedi esetre való alkalmazásával. Az értelmezés valójában applikáció (alkalmazás). Ezen a ponton ragadható meg Gadamer és Betti vitája is. Gadamer ugyanis nem tett lényegi különbséget a jogászi és a jogtörténeti értelmezés között, szerinte mindkét estben az értelmezés az applikációban tárul fel mivel a jogtörténésznek is „megértve, közvetítenie kell az eredeti alkalmazás és a törvény jelenlegi alkalmazása között”.^[49] Ennek a meghatározásnak abban rejlik a gyengesége, hogy a jogtörténész tevékenységének egy olyan vonására koncentrált, ami, noha fontos, de nem feltétlenül konstitutív ismérv. Tagadhatatlanul más dimenzióban jelenik meg az a történeti vizsgálódás, amikor a kutatott törvény érvényessége elvezethető a jelenig. Ebben az esetben a jelenben érvényes normaszöveg történeti értelmezéséről van szó (amit Savigny is fontosnak tartott). Ugyanakkor a jogtörténész többnyire olyan normaszövegeket vizsgál, melyek a jelenben nem rendelkeznek érvényeséggel, így esetükben a fenti szempont nem releváns.

[60] Gadamer azonban nem tett különbséget e kétféle értelmezői pozíció között. Miként írta: „tehát a jogtörténész és a jogász hozzáállását vizsgáljuk egy és ugyanazon adott és érvényes törvényszöveghez. Eközben E. Betti kitűnő munkáira hivatkozhatunk, és saját meggondolásainkat hozzájuk kapcsolhatjuk. A mi kérdésünk itt az, hogy a dogmatikai és a történeti érdeklődés különbsége egyértelmű-e.” (kiemelés az eredetiben).^[50] E kérdésre adott válasz, úgy szólt, hogy valójában a Betti által feltételezett különbség nem létezik.

[61] A gadameri elméletben a történész és a jogász hermeneutikai helyzetének összekapcsolása kétirányú. A bíró, noha elsősorban jogászként és nem történészként jár el, jellemezhető történeti érdeklődéssel, hiszen „vonatkozásban áll saját történelmével, mely az ő jelene” .^[51] Ugyanakkor a történész, aki nem áll egy konkrét jogi feladat előtt, mégis hasonlít a jogászhoz, mivel nem tekinthet el attól, hogy egy törvény történeti megértése nem csupán történészi, hanem jogi feladat is. Jogi feladat, mert az értelmezés mindenkor a törvény konkretizációját, vagyis applikációját jelenti, s a konkretizálás pedig mindig jogkiegészítés, jogképzés. Gadamer így összegzi álláspontját: „Tehát a jogi hermeneutika esete valójában nem különleges eset, hanem alkalmas arra, hogy a történeti hermeneutika problémájának visszaadja teljes terjedelmét, s ezzel helyreállítsa a hermeneutikai probléma régi egységét, melyben a jogász és a teológus találkozik a filológussal.” (kiemelés az eredetiben).^[52]

[62] Gadamer a parancs megértésének példáján mutatta be a történész és a jogász hermeneutikai helyzetének hasonlóságát. Ahol parancs van, ott vannak teljesítésre kötelezett személy(ek) is. A történész viszont nem tartozik ebbe a körbe, nem a parancs címzettje. „Mindazonáltal, ha valóban meg akarja érteni a parancsot, idealiter ugyanazt a teljesítményt kell végrehajtania, mint annak, akihez a parancsot intézték. Ez utóbbi is, aki a parancsot magára vonatkoztatja, különbséget tud tenni a parancs megértése és végrehajtása között. Lehetősége van arra, hogy ne hajtsa végre, akkor is, ha megértette, és éppen azért, mert megértette” (kiemelés az eredetiben).^[53] Gadamer érvelése tehát azon a párhuzamon alapszik, hogy ahogy a jogtörténész, úgy a címzettek sem feltétlenül hajtják végre a parancsot, így tehát a gyakorlati alkalmazás hiánya nem lehet indoka annak, hogy a kétféle értelmezés közt különbséget tegyünk. Csakhogy ebben az argumentációban nem jelenik meg az a lehetőség, hogy más az, amikor a címzett megérti a parancsot és ezért nem hajtja végre, és más az, amikor a történész megérti a parancsot és azért nem hajtja végre, mert a saját jelenében ez a parancs nem rendelkezik relevanciával, jogi érvényességgel. Egy idegen hatalom által megszállt országban például előírhatják a megszállókkal való együttműködést. Vannak, akik megértik ezt a parancsot és nem hajtják végre, történetesen azért, mert más jellegű paranccsal, az erkölcsi meggyőződésükkel ellenkezik. A parancsmegtagadás persze kockázatos. Amikor ezt az előírást egy történész megvizsgálja és megértésére törekszik, akkor ez nem azt jelenti, hogy ő, amikor a megértett parancsot nem hajtja végre, az ugyanaz, mint amikor a címzettek nem hajtották végre.

[63] Az Igazság és módszer későbbi kiadásaihoz függelékként csatolt „Hermeneutika és historizmus” című tanulmányban Gadamer újfent kitért a jogi hermeneutika problémakörére, s itt is azt hangsúlyozta, hogy nem a meglévő jog helyes értelmezésének módszertanáról van szó, hanem a jogteremtésről. „Feladata nem az, hogy érvényes jogi tételeket értsen meg, hanem a jogot kell megtalálnia.[…] a jogi értelemben vett törvényértelmezés jogteremtő tevékenység”, majd úgy folytatja, hogy azok az elvek, melyeket a jogász az eset eldöntéshez alkalmaz, nem egyszerűen módszertani elvek, hanem „mélyen belenyúlnak magába a jogi matériába”.^[54] Mivel a jogértelmezés mindig jogteremtés, a bírói ítélkezés sohasem magyarázható kielégítően a szubszumpciós logikával. A törvény általánossága és a konkrét jogi eset közötti távolság megszüntethetetlen, s ezért folytonosan fennáll a hermeneutikai feladat. És itt egyáltalán nem a jogszabályalkotás tökéletlenségéről van szó, nem arról, hogy törekedni kellene értelmezésre nem szoruló törvényszöveg alkotására, hanem éppen az ellenkezőjével találkozunk: minden jogi szabályozásnak, minden jogrendnek az az értelme, hogy a szabályok rugalmasak legyenek, ami persze állandóan életre hívja az értelmezés feladatát.

[64] Emilio Betti a jog értelmezésének kérdéskörét, összhangban értelmezéstipológiájával, rétegzettebben ragadta meg, mint Gadamer. Ebben az értelmezéstipológiában elkülönült egymástól a (re)kognitív, reproduktív és a normatív értelmezés.^[55] Az utóbbiról, azaz normatív értelmezésről akkor beszélt Betti, amikor a szöveg megértését követi az alkalmazás (applikáció), a szövegben foglalt szabályok követése. Betti, szemben Gadamerrel, a jogot nem azonosította teljes egészében az alkalmazással, mivel szerinte a kortársak számára a jog norma, az utókor számára pedig történelem. S ez azt jelenti, hogy a jogtörténész támaszkodik a rekognitív értelmezésre, meg kell értenie a törvényt, aminek a múltbéli alkalmazását vizsgálja. Gadamer az említett három osztály elkülönítését feleslegesnek tartotta. „A kognitív, a normatív és a reproduktív értelmezés kézenfekvő megkülönböztetésének nincs elvi érvényessége, hanem egy egységes jelenséget ír le”.^[56]

[65] Betti Gadamerrel folytatott vitája alapvetően az applikáció megítéléséről szólt. Amíg Gadamer a jogi hermeneutika központi elemének tartotta az applikációt, addig Betti ezt csak a gyakorló jogászi tevékenységhez kötötte, s úgy látta, hogy „Gadamer álláspontja összemossa a jogtörténész és a jogalkalmazásra hivatott jogász különböző helyzetét”.^[57] Betti szerint más a jog területén egy olyan történeti vizsgálódás, amikor a vizsgált törvény érvényessége a jelenig nyúlik, és más az, amikor erről nem beszélhetünk. Betti csak az utóbbi esetet tartja tisztán történeti értelmezésnek. A jogtörténész ugyanis olyan törvényeket vizsgál, melyek nem gyakorolnak közvetlen normatív befolyást a jelen viselkedésmódjaira.

A történeti hermeneutika és a normatív jogi hermeneutika vélt analógiája valójában önámításon alapul. Az, hogy a jog alkalmazása a jelenre és a mai társadalomra vonatkoztatott törvényértelmezést igényel, szükségképpen következik a jognak mint egy emberi közösség együttélését szabályozó rendnek a célmeghatározottságából: tehát lényegéhez tartozik, hogy a törvény konkretizálását, azaz applikációt kell végrehajtania, mert az a feladata, hogy a társadalmi életnek és magatartásnak jogi irányt mutasson és jogi zsinórmértéket adjon.^[58]

Míg a kontemplatív irányultságú történeti értelmezésnél nincs szó a jelenre vonatkoztatott applikációról.

[66] Gadamer a későbbiekben némiképp módosította a jogi hermeneutikával kapcsolatos álláspontját. Ezt mutatja a hermeneutikáról szóló egy későbbi lexikon-szócikke.^[59] A római jog recepciójának és e recepció utótörténetének értelmezésekor azt hangsúlyozta, hogy a római jog recepciójában nem csupán megérteni kellett a római jogot, hanem a megváltozott világban alkalmazni is. A modern kodifikációk megszületését követően azonban az említett római jog dogmatikai jellegű értelmezési feladata (ami tehát az alkalmazást is magában foglalta) megszűnt, és ezáltal a római jog kikerült a dogmatika területéről és a jogtörténet részévé vált. S ehhez hozzáfűzte: „jogtörténetként így fönntartás nélkül alkalmazkodhatott a történeti tudományok módszergondolatához. Ezzel szemben a jogi hermeneutika, mint az új stílusú jogdogmatika segédtudománya, a jogtudomány peremére szorult”.^[60] Gadamer tehát fenntartotta, hogy a jogi hermeneutika az applikációval jellemezhető, ám ettől elválasztotta a jogtörténetet mint dogmatikai feladattal nem rendelkező történeti vizsgálódást. Az applikáció kritériumának túlterheltségétől oly módon szabadult meg tehát, hogy kivette a jogi hermeneutika tárgyköréből a jogtörténetet. Ez a változás módosította a Bettivel szembeni vitapozíciót is. A nézetkülönbség a jogi hermeneutika mibenlétének meghatározásában változatlan – Gadamer szerint applikációt feltételez, Betti szerint viszont normatív és (re)kognitív értelmezési feladatot –, ugyanakkor a jogtörténetnek mint nem applikációs tevékenységnek az elismerésében a két álláspont közel került egymáshoz.

[67] Betti elképzelésére támaszkodva Werner Krawietz alapvető különbségtevésként vezette be a keletkezés idején történő értelmezés és a későbbi érvényesség idejében történő értelmezés elválasztását. A különbségtevést az indokolja, hogy a szövegkontextus változhat. S itt nem csupán arról van szó, hogy szembe kell nézni a szövegen túlmutató recepciós helyzettel, hanem arról is, hogy különböző szociális kontextusokkal szembesül a jogi értelmező. A létrejövetel idejét elsődleges kontextusnak nevezhetjük, a későbbi érvényesség idejét pedig másodlagos kontextusnak. A jogi hermeneutika az elsődleges kontextus vonatkozásban rekonstruktív, a másodlagos kontextus vonatkozásában applikatív.^[61] A másodlagos kontextus jellemzésében egyébként Martin Kriele megállapítására hivatkozott, aki szerint egy törvény értelmezése, tekintettel az életbeli tényállásra, mindig applikatív, és sohasem csak rekonstruktív, mert egy olyan kérdést válaszol meg, amire a törvény még nem tudott választ adni, ugyanis a törvényalkotáskor az eset még nem történt meg.^[62]

[68] Hasonló elképzelést fogalmazott meg Ulfrid Neumann is, aki szerint a jogi szövegek normativitása abban áll, hogy kötelező útmutatást adnak, s ez minőségileg más, mint amikor például egy műalkotást értelmezünk. Mivel a jog nem egyszerűen a szövegre utal, hanem annak érvényességére, „a jogi szövegek normatív igénye reflexíve nem a helyes szövegmegértésre mint olyanra irányul, hanem a helyes cselekvésre” (kiemelés az eredetiben).^[63] Éppen ezért a következőképp összegzi álláspontját a szerző: „a jogi hermeneutikának nemcsak a szövegmegértéssel, hanem ezzel azonos módon a cselekvés-megértéssel is dolga van”.^[64] Összegezve megállapíthatjuk talán, hogy a gadameri applikáció fogalom többdimenzionalitása tette lehetővé a történészi és jogi megértés azonosságának felvetését. Az applikáció ugyanis egyszerre két különböző jellegű „szakadékot” hidal át: egyfelől azt, ami a múlt és a jelen között, másfelől pedig azt, ami a törvényszöveg általánossága és a szöveg alapján megítélendő tényállás egyedisége között húzódik.

[69] A 20. századi magyar jogelméleti gondolkodásában a jogértelmezés problematikája nem állt a figyelem előterében. Intenzívebben csupán az elmúlt két-három évtizedben foglalkoztak ezzel a témakörrel. Rendszerezett formában először egy debreceni római jogász, Kiss Géza vizsgálta a jogértelmezés jellemzőit. Több munkájában elemezte, hogy a szabadjogi iskola megjelenése milyen új szemponttal gazdagította a jogalkalmazás terén kialakult elméleteket.^[65] Mivel római jogászról van szó, nem csodálkozhatunk, hogy Kiss szerint ezek az új megfontolások valójában visszatérést jelentenek a római jog idején kialakult jogértelmezési elképzelésekhez.

[70] Mit tudhatunk meg a római jog történetéből – kérdezi Kiss. Az íratlan jog kiegészíti, kiigazítja az írott jogot, ahol az írott jog – az általánosságából következően – hiányos vagy hibás. Az interpretáció funkciója, hogy felszínre hozza az íratlan jogot. „A római jogban a jogalkalmazó feladata volt az aequitas követelményeit érvényesíteni. Épp így fejlődött ki a már érintett híres »interpretatio«, mely a fennálló tételes jog alapelveinek tiszteletben tartása mellett, sőt azok kiaknázása révén, az aequitason alapuló ius non scriptumot létrehozta”.^[66] Másként fogalmazva: az interpretáció feladata az írott jog és az élet közötti közvetítés. Kiss úgy látta, hogy a római jogban az interpretáció az alábbi két mozzanatot foglalta magában:

1. az írott jogban kifejeződő állami akarat végrehajtását és
2. az absztrakt normaszövegnek az eset egyedi helyzetéhez való illesztését.

[71] A szabadjogi iskola az elsőt - elfogadhatatlanul – háttérbe szorította, míg a másodikat – dicséretesen – hangsúlyozta. A szabadjogi mozgalom pozitívuma tehát, hogy a bíró és a törvény viszonyát, s benne a jogalkalmazás elméletét, újra elkezdte vizsgálni. A jogi formalizmus elleni küzdelem új fejezetéről van szó. Ennek során nem a törvény ereje alól akarja felszabadítani a bírót, hanem azt keresi, hogy a bíró számára milyen kiegészítő szabályokat kell találni. Ennek a kiegészítésnek része a szociológiai szemlélet is.

[72] Mikor kell a szociológiai ismereteket mozgósítani? – kérdezte Kiss. A kérdésre adandó válasz álláspontja szerint attól függ, hogy

kifejezi-e a törvény („írott jog”) a benne rejlő állami akarat egész tartalmát, vagy nem? Ha igen, akkor a jogász feladata a törvénynek, mint okiratnak, pragmaticus értelmezésében (amely a nyelvtudományi avagy theologiai hermeneutikától elvileg miben sem különbözik) kimerül. Ebben az esetben a társadalmi életjelenségek megfigyelése és szem előtt tartása nem tartozik a jogász munkája körébe. Ha azonban a fölvetett kérdésre nem-mel felelünk, ha tehát kétségbevonjuk azt, hogy az írott jog rendelkezései a kifejezendő tartalom egész teljességét foglalják magukban, akkor szükségképpen felmerül a további kérdés: e teljes tartalom honnan egészíthető ki és ehhez képest kutatni kell, minő szerepe lehet itt ama társadalomtudományi megfigyeléseknek?^[67]

Ebben az esetben tehát szükség van a jogalkalmazás során társadalmi ismeretekre, mivel az élet nem igazodik apriori megállapított logikai kategóriákhoz, hanem társadalmi folyamatoktól függ.

[73] A törvényt nem csupán mint a törvényhozó egyéni akaratát kell felfogni, hanem mint társadalmi produktumot, azaz a jog társadalmi jelenség, s ebből következően illetékes a szociológia. Előállhat olyan helyzet is, amikor a törvény tartalmát az írott jog logikai értelmezése útján teljességében nem tudjuk megragadni, s ennek oka, hogy a törvényt kizárólag írott szövegként értelmezzük. A szociológia ennek az elkerülésében segít.

Ha elismerjük, hogy a törvény tartalmául tekinthető olyasmi is, amire a törvényhozó sohasem gondolt, akkor elfogulatlanul fordíthatjuk figyelmünket ama társadalmi törvényszerűségekre, az életnek ama jelenségeire, amelyek a törvény írott szavai, formulázott fogalmai hátterében, mint a törvény rendelkezéseinek szerves kiegészítő részei szerepelnek.^[68]

[74] A szociológiai jogalkalmazás – Kiss szerint – nem újdonság, ez már a római jogtudományt és a római jogban a jogalkalmazást is jellemezte. Sőt, már a görögöknél figyelmet fordítottak a társadalmi életjelenségekre a jogalkalmazás során, az íratlan jog a tételes jognak épp olyan része volt, mint az írott jog. Ezt a szemléletet a római jogban még pontosabban megfogalmazták az aequitas fogalmának kiemelésével. „Az aequitas-elv ugyanis a szabályozott jogviszonyra vonatkozó társadalmi törvényszerűségeknek, valamint az élet felfogásának érvényesítését parancsolta.”^[69]

[75] A 20. század első felének meghatározó jogfilozófusai (Moór Gyula, Horváth Barna) rendszerezett kutatást nem folytattak a jogértelmezés területén. Hasonló jellemezte szélesebb körben az akkori hazai jogelméleti gondolkodást is, így a jogértelmezés vonatkozásában a Savigny-modell keretein belül maradtak.^[70] A kommunizmus időszakában a Visinszkij által hirdetett szocialista normatívizmus nem sok helyet hagyott az értelmezés problematikájának, pontosabban politikai értékek alapján jelölte ki a jogalkalmazás szűk ösvényét. Az 1960-as évek elejétől Szabó Imre – fenntartva a politikai meghatározottságot – az értelmezéshez kapcsolta a Savigny-féle jogértelmezési módszert, s ezzel tágította a szocialista jogi kultúra világát.^[71]

[76] Az elmúlt három évtizedben látványosan megszaporodtak a jogértelmezéssel foglalkozó hazai tanulmányok. Részben elméleti írásokról van szó, melyek a szakirodalmi sztenderdek közvetítését végezték el, részben a bírói gyakorlatban megvalósuló értelmezési módszereket vizsgálták empirikus módszerekkel a szerzők. Az elméleti vonatkozásban egyértelműen látható, hogy a publikációk túlléptek a Savigny-modell keretein és az elmúlt évszázad szakirodalmának legfontosabb eredményei helyet kaptak bennük. Pokol Béla a jogértelmezés ismert módszereit foglalta össze egy tanulmányban.^[72] Szabó Miklós a jogdogmatikáról szóló monográfiája részeként tárgyalta a jogértelmezést, vizsgálva annak indokait és alapvető módszereit.^[73] Tóth J. Zoltán mind elméleti, mind pedig a bírói gyakorlatot elemző tanulmányokat is publikált.^[74] Az elméleti munkák sorában a legfrissebb Blutman László tanulmánya, melyben a szerző a szószerinti értelem keresésének megkerülhetetlenségét hangsúlyozta a jogértelmezésben.^[75]

[77] A jogértelmezés speciális témája az alkotmányértelmezés. Jakab András egy 2008-ban publikált tanulmányában részletesen áttekintette az alkotmányértelmezés módszereinek válfajait.^[76]  A szerző az objektív teleologikus értelmezéssel kapcsolatban bemutatja, hogy ez a szocializmus évtizedei alatt hiányzott az értelmezési kánonból. Mégpedig azért hiányzott, mert – miként Szabó Imre hangsúlyozta – eltávolította a jogalkalmazást a törvényhozói akarattól. Mit is jelent az objektív teleologikus értelmezés? Azt, hogy az alkotmány (törvény) célját a norma szövegéből próbáljuk meg kikövetkeztetni, s ez a jogalkalmazótól mindenképp kreativitást kíván.

[78] Ezen a vonalon haladt tovább Jakab néhány évvel később írt munkája is, mely az időközben elfogadott Alaptörvény vonatkozásában vizsgálta az értelmezés kérdését.^[77] Elemzése során kiemelte, hogy egyfelől megjelent az objektív teleologikus értelmezés lehetősége, ami jelentősen bővítette a jogalkalmazó értelmezési lehetőségét. Másfelől pedig a preambulumra és a történeti alkotmányra való olyatén hivatkozások, mint amelyek szintén az értelmezés horizontját tágítják, a szerző szerint tautologikusak.^[78] Ugyanis a preambulum az Alaptörvény része, és már ebből következően az értelmezések szempontjaként szerepelhet. A történeti alkotmányra való utalás ugyanakkor, mivel jelentéstartományát leszűkíti a „vívmányai” kifejezés, valójában nem jelent mást, mint a modern alkotmányosság követelményeire történő utalást. Ezt pedig már a nemzetközi jogi emberi jogi egyezmények és maga az Alaptörvény is tartalmazza. Így újat nem mond.

[79] A jogértelmezés hazai szakirodalmának terjedelmes, sőt egyre gyarapodóbb részét teszik ki az empirikus vizsgálatok, azaz a bírósági gyakorlatban megfigyelhető jogértelmezési módszerek feltárása, elemzése. Ezzel a témával Pokol Béla már a 90-es évek végén foglalkozott, amikor egyik tanulmányában, követve egy európai összehasonlító kutatás szempontjait, azt vizsgálta, hogy a jogértelmező módszerek közül melyek jellemzőek hazai felsőbírósági gyakorlatra.^[79] A szerző két következtetését érdemes megemlíteni: egyfelől összehasonlítva az 1970-es, 80-as és 90-es évek felsőbírósági döntéseit, megfigyelhető, hogy egyre jobban teret nyert a több jogértelmezési módszert igénybe alkalmazó, összetettebb bírói döntés, másfelől vannak olyan módszerek, melyek látványosan háttérbe szorulnak a magyar felsőbírósági ítéletekben, ezek közül is a jogalkotói akaratra való hivatkozás a leginkább hiányzó értelmezési módszer.

[80] Később Tóth J. Zoltán vitte tovább a Pokol által elkezdett kutatási irányt, aki megvizsgálta, hogy 2009-ben, illetve 2011-ben a Bírósági Határozatok elemzésében milyen képet mutat a jogértelmezési módszerek használata terén a hazai bíráskodás.^[80] Majd ezirányú kutatásait egy terjedelmesebb munkában összegezte.^[81] Fontosabb megállapításai: a leggyakrabban alkalmazott értelmezési módszer a nyelvtani értelmezés, s ezen belül az érvek jelentős részben a hétköznapi jelentés értelmezésére és a jogi szakmai/dogmatikai értelmezésre hivatkoznak. Továbbá a logikai maximák is kiemelkedő jelentőségűek, elsősorban ezen érvek súlyát tekintve. Ugyanakkor a jogértelmezés legfontosabb módszerei között a jogtudományi megfontolásokra hivatkozó értelmezés nem szerepel.

[81] Szintén a 2010-es évek fordulóját vizsgálta Ződi Zsolt terjedelmes tanulmánya. Ez a kutatás annak feltárására irányult, hogy a magyar bíróságok az ítéleteikben mennyiben hivatkoznak korábbi döntésekre. Azaz a jogalkalmazás során fordulnak-e és ha igen, akkor mely területeken és milyen súllyal értelmezési segítőeszközként korábbi bírósági döntésekhez? A vizsgálatból egyértelműen az a kép rajzolódott ki, hogy a jogegységi határozatok, vagy a kollégiumi vélemények szövegei jogszabályként viselkednek, a bíróságok a korábbi bírói ítéleteket (jogszociológiai értelemben) jogszabályként kezelik. Ha a bíró elismeri a korábbi jogeset relevanciáját, akkor annak döntését követi is, amennyiben viszont nem ismeri el a relevanciát, akkor hallgat a korábbi döntésről, nem reflektál rá, nem indokolja, hogy miért nem követi. Ahogy Végkövetkeztetésében a szerző így fogalmaz:

A magyar hagyomány, amelyen keveset változtatott a szocialista korszak, szubszumptív (formalista, textualista) szemléletű: hajlamos úgy bemutatni a döntést, mint amely nem egy érvek és ellenérvek csatájából kibontakozó, ezeknek az érveknek a mérlegelését elvégző, majd a döntése mellett különféle helyekről vett szövegekkel és érvekkel, így más döntésekkel is érvelő, tehát elsősorban retorikai teljesítmény, hanem (logikai) levezetésként. Ez határozza meg a döntvényekre történő hivatkozás mintázatait is.^[82]

[82] Összefoglalásképp megállapítható, hogy a hazai jogi szakirodalomban a jogértelmezés témaköre a 2000-es évek elejétől kapott hangsúlyt. Az első években az értelmezési módszerek elméleti számbavétele történt, a jogértelmezés eszmetörténeti hagyományának gazdagságát mutatták be a szerzők. Ám hamar megjelent a második fázis, melyben már empirikus vizsgálatokban törekedtek annak bemutatására, hogy a magyar bírósági gyakorlatban ténylegesen mi jellemzi a jogértelmezést.

[1] Bizonyos filozófiai hagyományok képviselői szerint – itt elsősorban az ún. hermeneutikai filozófiára, pl. Martin Heidegger vagy Hans-Georg Gadamer munkásságára gondolunk – nemcsak megnyilatkozásokat, hanem általában véve a világ dolgait értelmezzük. E szerzők álláspontja szerint a legtágabb értelemben vett valósághoz való emberi viszonyulás, a valóság észlelése, és az abban való tájékozódás értelmező jellegű aktivitást foglal magában a szubjektum részéről. A jelen írásban az értelmezést azonban ennél szűkebben, a hétköznapi szóhasználathoz szorosabban kapcsolódva fogjuk föl, így e gondolatokkal érdemben nem foglalkozunk. Éppígy nem fogunk részletesen foglalkozni azzal a szintén a hermeneutikai filozófiára jellemző megközelítéssel, amely az értelmezés kérdéseit paradigmatikusan a régi szövegek megértésének filológiai vagy bibliai hermeneutikai hagyományainak a keretében tárgyalja.

[2] Az angol utter kifejezés minden ilyesfajta létrehozási aktust takar, bevett magyar fordításával, a kimond igével ellentétben. Mivel a magyarban nem áll rendelkezésre ilyen általános értelmű ige, ezért a továbbiakban a kimond szót fogjuk használni, de kérjük az olvasót, vegye figyelembe, hogy ezen nem csak a verbális megnyilatkozásokat értjük.

[3] Timothy ENDICOTT: „Law and Language” in Jules L. COLEMAN – Kenneth Einar HIMMA – Scott J. SHAPIRO (szerk.): The Oxford Handbook of Jurisprudence and Philosophy of Law, Oxford, Oxford University Press, 2004, 934.

[4] Lásd alább a Gadamer és Betti közti vita ismertetését.

[5] Timothy ENDICOTT: „Law and Language” in Edward N. ZALTA (szerk.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy, 2022. 

[6] John L. AUSTIN: Tetten ért szavak (ford. PLÉH Csaba), Budapest, Akadémiai,1990.

[7] John R. SEARLE: Beszédaktusok (ford. BÁRÁNY Tibor), Budapest, Gondolat, 2009, 35.

[8] SEARLE (7. j.) 49.

[9] John R. SEARLE: „A Taxonomy of Illocutionary Acts” in Expression and Meaning. Cambridge, Cambridge University Press, 1979, 1–29.

[10] ENDICOTT (3. j.) 963.

[11] ENDICOTT (3. j.) 954.

[12] H. L. A. HART: A jog fogalma (ford. TAKÁCS Péter), Budapest, Osiris, 1995, 147–159.

[13] ENDICOTT (5. j.).

[14] Donald DAVIDSON: „Radical Interpretation” 27(3/4) Dialectica 1973, 313328.

[15] Lásd még John R. SEARLE: „Közvetett beszédaktusok” (ford. SÍKLAKI István) in PLÉH Csaba – SÍKLAKI István – TERESTYÉNI Tamás (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés, Budapest, Osiris, 1997, 62–81.

[16] Paul GRICE: Tanulmányok a szavak életéről (ford. BÁRÁNY Tibor et al.), Budapest, Gondolat, 2011, 9–135.

[17] Kepa KORTA – John PERRY: „Pragmatics” in Edward N. ZALTA – Uri NODELMAN (szerk.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Fall 2024).

[18] Deidre WILSON – Dan Sperber: Relevance: Communication and Cognition, Wiley-Blackwell, 1995; Deidre WILSON – Dan SPERBER: „Relevanciaelmélet” (ford. BÁRÁNY Tibor) Helikon 2006/4, 294–336.

[19] Gustav RADBRUCH: Einführung in die Rechtswissenschaft (7–8. kiadás). in UŐ: Rechtsphilosophie I. Gesamtausgabe Bd. 1, Heidelberg, C. F. Müller, 1987, 325–326.

[20] Scott SOAMES: „Interpreting Legal Texts: What Is, and What Is Not, Special about the Law” in UŐ: Philosophical Essays. Natural Language: What It Means and How We Use It, Vol. 1, Princeton, Princeton University Press, 2009, 403–423.

[21] ENDICOTT (5. j.).

[22] SOAMES (20. j.) 412–415.

[23] SOAMES (20. j.) 422.

[24] ENDICOTT (5. j.).

[25] Ronald DWORKIN: Law’s Empire. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1986, 243.

[26] Kent GREENAWALT: „Constitutional and Statutory Interpretation” in Jules L. COLEMAN – Kenneth Einar HIMMA – Scott J. SHAPIRO (szerk.): The Oxford Handbook of Jurisprudence and Philosophy of Law, 2004, 276–277.

[27] Gustav RADBRUCH: „Arten der Interpretation” in UŐ: Rechtsphilosophie III. Gesamtausgabe Bd. 3, Heidelberg, C. F. Müller, 1990, 23–24.

[28] Ennek értelmezéstani előzményként Schleiermacherre gondolhatunk, aki az 1829-es előadásainak egyikében, a teológiai és a filológiai hermeneutikától megkülönböztetve a jogi hermeneutika sajátosságát abban látta, hogy „ennek nagyobbrészt csak a törvény hatáskörének meghatározásával van dolga, azaz általános tételeknek ahhoz való viszonyával, amit ezeken belül nem gondoltak el határozott formában”, lásd Ernst D. F. SCHLEIERMACHER: „A hermeneutika fogalmáról F. A. Wolf fejtegetéseivel és Ast tankönyvével összefüggésben” (ford. MEZEI György) in BACSÓ Béla (szerk.): Filozófiai hermeneutika, Budapest, 1990, 31.

[29] SOAMES (20. j.) 417–421.

[30] Bernd RÜTHERS: Die unbegrenzte Auslegung, Tübingen, Mohr Siebeck, 1968.

[31] Hatásának erősségét mutatja, hogy még a marxista Szabó Imre is beemelte a Savigny-féle értelmezési módszereket a szocialista jogtudományba (lásd SZABÓ Imre: A jogszabályok értelmezése, Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1960).

[32] Carl Friedrich von SAVIGNY: Juristische Methodenlehre (szerk. Gerhard WESENBERG), Stuttgart, Koehler, 1951. Az 1802–1842 között tartott további jogi módszertani előadásainak gyűjteménye szintén a hagyatékból került kiadásra 1993-ban, lásd Carl Friedrich von SAVIGNY: Vorlesungen über juristische Methodologie 1802–1842 (szerk. Aldo MAZZACANE), Frankfurt a. M., Klostermann, 1993.

[33] SAVIGNY 1951 (32. j.) 19.

[34] Carl Friedrich von SAVIGNY: System des heutigen Römischen Rechts, Bd. I, Berlin, Veit, 1840, 214.

[35] SAVIGNY 1951 (32. j.) 18.

[36] SAVIGNY (34. j.) 215.

[37] SAVIGNY (34. j.) 235–236.

[38] Ezt Larenz így pontosította: a törvény céljának kutatása Savignynél nem arra vonatkozott, amit a törvényhozó megcélzott (megcélozhatott), hanem csak arra, ami a törvény szavainak tényleges rendjéből előálló tartalomból, az említett értelmezési eszközök segítségével, feltárható (Karl LARENZ: Methodenlehre der Rechtswissenschaft, Berlin, Springer, 1991, 13).

[39] SAVIGNY (34. j.) 238.

[40] Az utótörténet vonatkozásában meg kell említeni, hogy az ismertetett Savigny-modell a későbbiekben részben új elemekkel gazdagodott, részben átalakult. A logikai értelmezés beleolvadt a rendszertaniba, s negyedikként a teleológiai értelmezés jelent meg, továbbá hangsúlyossá vált a szubjektív és az objektív értelmezés megkülönböztetése.

[41] Lásd James FARR: „The Americanization of Hermeneutics: Francis Lieber’s Legal and Political Hermeneutics” in Gregory LEYH (szerk.): Legal Hermeneutics. History, Theory, and Practice. Berkeley – Los Angeles – Oxford, University of California Press, 1992, 84–101.

[42] A mű bővített, harmadik (egyben utolsó) kiadása, lásd Francis LIEBER: Legal and Political Hermeneutics. St. Louis, F. H. Thomas and Company, 1880.

[43] Karl CLAUSS: „Die ‘sens-clair’-doctrine als grenze und werkzeug” 14(53/54) Logique et Analyse 1971, 251–255.

[44] Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 267. cikk (3) bekezdés: „Ha egy tagállam olyan bírósága előtt folyamatban lévő ügyben merül fel ilyen kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles az Európai Unió Bíróságához fordulni.”

[45] Ennek gyökere Descartes megismerési módszertanáig vezethető vissza. Descartes arra törekedett, hogy kétellyel már nem illethető, világosan és tisztán („clare et distincte”) adott igazságokhoz jussunk el (DESCARTES, René: Értekezés a módszerről. Fordította Boros Gábor, Budapest, Ikon, 1993). Azaz evidenciaként megjelenő igazságokról van szó, amelyek megismerése tehát további műveletet, értelmezést már nem kíván.

[46] Ehhez kapcsolódó hazai irodalom: OSZTOVITS András: „A nem létező acte clair tan az Európai Közösségek Bíróságának gyakorlatában” 51(5) Magyar jog 2004, 292–299; VÁRNAY Ernő: „Az acte clair-tan és a CILFIT-feltételek, avagy az előzetes döntéshozatalra irányuló előterjesztési kötelezettség korlátozott korlátozása” Magyar Jog 2005/2, 95–108.

[47] Hans-Georg GADAMER: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata (ford. BONYHAI Gábor), Budapest, Osiris, 2003, 25.

[48] GADAMER (47. j.) 361–379.

[49] GADAMER (47. j.) 362.

[50] GADAMER (47. j.) 362.

[51] GADAMER (47. j.) 365.

[52] GADAMER (47. j.) 365–366.

[53] GADAMER (47. j.) 371–372.

[54] GADAMER (47. j.) 565.

[55] KELEMEN János: Az olasz hermeneutika Crocétól Ecóig. Budapest, Kávé, 1998, 69–72.

[56] GADAMER (47. j.) 347.

[57] Emilio BETTI: „A hermeneutika mint a szellemtudományok általános módszertana” (ford. BONYHAI Gábor) Athenaeum 1992/2, 31.

[58] BETTI (57. j.) 33.

[59] Hans-Georg GADAMER: „Hemeneutika” (ford. BACSÓ Béla) in BACSÓ Béla (vál.): Filozófiai hermeneutika. Budapest, 1990, 11–28.

[60] GADAMER (59. j.) 22.

[61] Werner KRAWIETZ: „Juristische Argumentation in rechtstheoretischer, rechtsphilosophischer und rechtssoziologischer Perspektive” in Norbert ACHTERBERG – Werner KRWAIETZ – Dieter WYDUCKEL (szerk.): Recht und Staat im sozialen Wandel. Festschrift für Hans Ulrich Scupin zum 80. Geburtstag. Berlin, Duncker & Humblot, 1983, 381–382.

[62] Martin KRIELE: „Besonderheiten juristischer Hermeneutik” in FUHRMANN, Manfred et al. (szerk.): Text und Applikation. München, Fink, 1981, 409.

[63] Ulfrid NEUMANN: „Zum Verhältnis von philosophischer und juristischer Hermeneutik” in Winfried HASSEMER (szerk.): Dimensionen der Hermeneutik. Arthur Kaufmann zum 60. Geburtstag, Heidelberg, R. v. Decker & C. F. Müller, 1984, 53.

[64] NEUMANN (63. j.) 55.

[65] KISS Géza: „A jog alkalmazása elméletéről” Új folyam 3. (25.) évf. 2. sz. Erdélyi Múzeum 1908, 123–133; UŐ: A jogalkalmazás módszeréről: dogmatörténeti és kritikai tanulmány a magánjog köréből. Budapest, Athenaeum, 1909; UŐ: „Sociologia és jogalkalmazás I–II” 2(7) Magyar Társadalomtudományi Szemle 1909, 627–648 és 2(8) Magyar Társadalomtudományi Szemle 1909, 736–755; UŐ: „Interpretatio és szokásjog a római jogban” XIV(3) Értekezések a társadalmi tudomány köréről 1915, 120–141.

[66] KISS 1915 (65. j.) 134.

[67] KISS 1909 (65. j.) 636.

[68] KISS 1909 (65. j.) 737–738.

[69] KISS 1909 (65. j.) 741.

[70] Lásd TÓTH J. Zoltán: „A pozitív jogi normák bírói értelmezésének módszertana” Jogtudományi Közlöny 2012/3, 97; BLUTMAN László: „A szó szerinti értelem (sensus litteralis) mint a jogértelmezés vonatkoztatási pontja” Magyar Jogi Nyelv, 2024/2, 4.

[71] Erről lásd 31. jegyzet, továbbá: SZABADFALVI József: „Kísérlet a szocialista normativizmus meghaladására – vázlat Szabó Imre jogelméleti életművéről” 14(1) Forum. Acta Juridica Et Politica 2024, 267–283.

[72] POKOL Béla: „A jogértelmezés alapjai” Magyar Jog 1999/11, 641–649.

[73] SZABÓ Miklós: Ars iuris, Miskolc, Bíbor, 2005, 165–188.

[74] A szerző bírói gyakorlatot elemző munkáira a későbbiekben hivatkozunk.

[75] A szerző e tanulmányán túl a bírói gyakorlatot is elemző monográfiájával járult hozzá a jogértelmezés hazai szakirodalmához, lásd BLUTMAN László: Értelmezés a jogban: a jog a nyelv fogságában, Szeged–Budapest, Iurisperitus–Gondolat, 2025.

[76] JAKAB András: „Az alkotmányértelmezés módszerei” 47 Századvég 2008/1, 3–36.

[77] JAKAB András: „A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében” Jogesetek Magyarázata 2011/4, 86–94. Az Alaptörvény alábbiakban hivatkozott részei: 28. cikk „A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” […] R) cikk (3) bek. „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”

[78] Hogy a 28. cikk milyen konkrét hatást váltott ki a hazai bírósági jogalkalmazásra, arról lásd a Kúria Büntető, Polgári és Közigazgatási Kollégiuma Joggyakorlat-elemző csoport munkájának összefoglalását (2022. június 27.)

[79] POKOL Béla: „A felsőbírósági jogértelmezés Magyarországon” Jogtudományi Közlöny 1999/11, 493–498.

[80] TÓTH J. Zoltán: „Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban” Jogelméleti Szemle 2009/4; TÓTH J. Zoltán: „A jogértelmezéshez használt módszerek a mai magyar felsőbírósági gyakorlatban” Magyar Jog 2012/4, 193–208.

[81] TÓTH J. Zoltán: „A dogmatikai, a logikai és a jogirodalmi értelmezés a magyar felsőbírósági gyakorlatban” MTA Law Working Papers 2015/17.

[82] ZŐDI Zsolt: „A korábbi esetekre történő hivatkozások mintázatai a magyar bíróságok ítéleteiben” MTA Law Working Papers 2014/1, 55.