Jogbölcselet

A jog fogalma

A jó gyakorlati jogászi munkához is szükség van elméleti tudásra, ugyanis újszerű és nehéz eseteket jórészt a jog fogalmára alapuló (vagy abból származó) elméleti jellegű érvekkel lehet csak eldönteni. A jog fogalmára vonatkozó egymondatos definíciók azonban nem sokat segítenek: ezek vagy féligazságokat hangsúlyozó leegyszerűsítések, vagy maguk is olyan absztrakt fogalmakat használnak, amelyek külön további definíció nélkül nem igazán világosak. Ezért célravezetőbb, ha kulcskérdésekről beszélünk. A különféle szokásos egymondatos definíciók valójában olyan kulcskérdésekre adott válaszok rövidítései, mint például (a) van valamilyen fogalmi összefüggés jog és erkölcs között?, (b) létezhet egy jogrend társadalmi hatékonyság, illetve kényszer nélkül? Ad (a) A természetjogászok (ellentétben a jogpozitivistákkal) minimum igazságossági követelményeket támasztanak a joggal szemben, amelyek teljesülése nélkül nem is nevezik jognak az adott normákat. Ezért a természetjog alkalmazásának kérdése csupán normakonfliktus esetén merül fel, vagyis amikor a pozitív jog nem biztosítja ezt a minimális igazságosságot sem. A természetjog alkalmazhatósága ugyanarra a jogrendre vonatkozóan idővel is változhat: amennyiben egy jogrend fokozatosan egyre igazságtalanabb lesz, az egy ponton túl már aktiválhatja a természetjogi érveket. Ad (b) Noha a jogászokat elsődlegesen a normák érdeklik, ezek a társadalmi és politikai kontextus nélkül nem (vagy csak részlegesen) érthetők. Az azonban már egy másik kérdés, hogy a jogtudomány ezt explicite tárgyalja-e (és ha igen, akkor milyen mélységben és miként) – ez mindig a konkrét jogtudományi munka kérdésfeltevésétől függ. A jogfogalom tehát nem objektív létező (vagyis nem lehet azt „felfedezni”), hanem a tartalma attól függ, hogy milyen célból (és adott esetben milyen ideológiai háttérrel) definiáljuk azt. Másként megfogalmazva: a jognak nincs és nem is lehet egyetlen „helyes” definíciója, hanem csupán különféle versengő definícióverziókról beszélhetünk, amelyek absztrakt jogbölcseleti hitvallásokat rövidítenek le (aforizmaszerűen összefoglalva implikálnak) az adott konkrét kérdésfeltevéshez és jogi kontextushoz.

A jogról való gondolkodás a középkorban

A jogról való gondolkodás az ókorban

A jogtudomány tudományelmélete

Analitikai jogbölcselet

Analógia

Angol jogi doktrína

Angol történeti jogbölcselet

Roscoe Pond szerint a XIX. század a „történetiség százada”. A történelem és tradíció fontosságának hangsúlyozásával a jogtudományi gondolkodásban új perspektívák nyíltak. Az angol történeti jogbölcselet e folyamat következményeként jött létre és formálódott a XIX. század második felétől napjainkig. A XIX. század közepén Henry Maine munkássága hívta életre az angol történeti jogi iskolát, majd követőinek – főképpen Paul Vinogradoffnak – köszönhetően historical jurisprudence néven önálló jogbölcseleti irányzat megalapozására került sor a XX. század első harmadában. Az önálló jogbölcseleti irányzat rangjáért ma is küzdő historical jurisprudence az egyetemes jogtörténet, az összehasonlító jog, a jogelmélet határán, interdiszciplináris módon megteremtette a jog sajátos „kultúrtörténeti szemléletmódját”.

Diszkréció

Felelősség

Gazdaság és jog

A gazdaság és a jog mint két „életszféra” vagy „kultúrterület” viszonya régóta nemcsak jogelméleti, hanem filozófiai és társadalomtudományi vizsgálódások tárgya. Ezek közül az utóbbi évtizedekben azok az elméleti törekvések szerveződtek önálló jogelméleti iskolává, amelyek a modern közgazdaságtan módszereit igyekeznek a jogtudományban gyümölcsöztetni. A jog közgazdasági elemzésének („law and economics”) alapgondolata, hogy a modern közgazdasági elemzési eszközeinek segítségével elméleti modelleket alkotva, valamint empirikusan ellenőrizhető előrejelzéseket téve új ismereteket nyerhetünk a jog működéséről. Az elmélet motorja a racionális döntések elmélete, tárgya pedig egybeesik a jogrendszer egészével. A legtöbb közgazdasági modell ugyanakkor parciális, vagyis a jogrendszer egy kisebb részletét vizsgálja. Az elmélet egyaránt lehet „pozitív” (mi van) és „normatív” (mi legyen). Az elmélet tárgya lehet egyrészt a jog (szándékolt és nem szándékolt) társadalmi-gazdasági hatásainak elemzése és előrejelzése: a jog ekkor magyarázó változóként jelenik meg. Például összevethetjük a vétkességi és az objektív kártérítési felelősség hatását a balesetek által okozott társadalmi veszteségekre, s ennek nyomán javaslatokat tehetünk a kártérítési jog reformjára vagy a jog bírói továbbfejlesztésére. Ebben a formájában a jog gazdasági elemzése jogpolitikai vagy ítélkezéselméleti diskurzusokhoz kapcsolódik. Másrészt közgazdasági modellek segítségével vizsgálhatjuk a jogi szabályok, intézmények, gyakorlatok keletkezését és változását is: ekkor a jog mint magyarázandó változó szerepel. Például a járadékvadászat modelljei magyarázhatják, miért hajlamosak demokratikus parlamentek jól szervezett érdekcsoportokat támogató szabályokat alkotni. Ezek a vizsgálódások a jog történeti, szociológiai és társadalomelméleti elemzéseivel kerülnek párbeszédbe.

Igazságosság a jogban

Jogalkalmazás

Jogalkotás

A jogalkotás – mint az alkotmány által erre felhatalmazott szervek rendezett, szabályozott és kötött döntése – a jogi normák tudatos, szándékos és akaratlagos módon, jogszabályok formájában történő létrehozatalának folyamata, a jog keletkezésének a modern államokban a döntő – vagy legalábbis meghatározó – formája. Olyan kiemelkedő jelentőségű állami-jogi tevékenység, sajátos állami-közhatalmi cselekvés, amely az európai kontinentális jogi kultúrában a jogi normák tudatos, írott alakban történő létrehozatalának alapvető technikája. A jogalkotás meghatározható szűkebb és tágabb értelemben. Szűkebb értelemben a jogalkotás olyan általános és elvont jogi normák létesítése, amelyek az emberi magatartásokra kötelező előírásokat tartalmaznak, amivel a jogalkotó konkrét társadalmi szituációra célirányosan reagál és az általa elképzelt és helyesnek tartott joghatások elérésére számít. Tágabb értelemben pedig a jogalkotás – az előző meghatározás mellett – a modern alkotmányos demokráciákban általában az alkotmány által létesített hatalomgyakorlás, olyan kötelező szabályok létrehozása, amelyeket az erre feljogosított szervek az alkotmány által előírt eljárás során és tartalmilag az alkotmányhoz kötötten fogadnak el. E folyamat a jogállami pluralista demokráciákban többé vagy kevésbé jogilag szabályozott politikai akaratképzési és döntéshozatali eljárás, amely a jog demokratikus létrehozását eredményezi. Ez az eljárás felöleli a jogszabályok előkészítését (a jogszabálytervezet elkészítését, beleértve az előzetes hatásvizsgálatot és a szükséges közigazgatási és társadalmi egyeztetéseket), a jogszabály elfogadását, a végrehajtás és az alkalmazás tapasztalatainak megfigyelését, továbbá az utólagos hatásvizsgálat elvégzését, valamint szükség esetén módosítási javaslatok benyújtását is. A jogalkotást – mint komplex jelenséget – számos tudományág és tudományterület vizsgálja, amelyen belül jogi szempontból a jogalkotás-elmélet és a jogalkotástan emelhető ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kizárólag e tudományág foglalkozna a jogszabályok létrejöttének és hatásgyakorlásának kérdéseivel.

Jogbölcselet

Ez a szócikk bevezetésként, alapozásként és háttérként szolgál a Jogbölcselet rovat többi – tematikus – szócikkéhez. Elég belelapozni a szakirodalomba, hogy a címmel jelzet terület gazdag és szerteágazó jellege nyilvánvalóvá váljon: bármely cím alatt többféle tematikába rendezett teoretikus áttekintést találhatunk és idézhetünk a jogról. Az ebből fakadó zavar kezeléséhez szükséges a tárgy lehatárolása. Ehhez a jog teoretikus feldolgozásának fő – de egymással részleges fedésben álló – irányaiként tekintjük át a „juriszprudencia”, a „jogelmélet”, a „jogfilozófia”, és az „általános jogtan” névvel illetett megközelítéseket, lehetőség szerint elhatárolva őket egymástól. A jogfilozófiával azonosítható „jogbölcselet” felé fordulva közelebbről szemügyre vesszük annak változatait, valamint a szociológiáját: annak következményeit, hogy e tudásterület is társadalmi viszonyrendszerbe ágyazottan formálódik.

Jogbölcseleti gondolkodás Magyarországon

A magyar jogbölcseleti gondolkodás történetében a XX. század közepéig, követve az európai jogfilozófia fejlődését, három nagy – természetjogi (észjogi), jogpozitivista és neokantiánus – korszakot különíthetünk el. A második világháborút követően, az 1940-es évek végén a magát marxistának nevező jogelmélet került hegemón, majd egyeduralkodó helyzetbe, és elszakítja a hazai jogbölcseleti gondolkodást a nemzetközi tudományos trendektől. Csupán az 1980-as években figyelhető meg a hivatalos kánonoktól való lassú elszakadás, majd a rendszerváltástól a fokozatos visszatérés a nemzetközi tendenciákhoz.

Jogértelmezés

Jogi érveléselmélet

A jelen szócikk a jogi érvelés fogalmának két jelentését különbözteti meg. Egyfelől a jogi érvelés fogalma utalhat arra a kognitív folyamatra, amelynek során a bírók vagy az eljárásban részt vevő felek, vagy még tágabban az állampolgárok jogilag releváns cselekvési alternatívákat mérlegelnek és ilyenek között döntenek. Szűkebb értelemben jogi érvelés alatt az ilyen döntések nyilvános igazolását értjük, vagyis azt, ahogyan a bírók a döntésüket ítéleteikben indokolják vagy a felek jogi igényeiket a jogi eljárás során artikulálják. Amikor egy jogi eljárás során a peres felek jogi igényeket fogalmaznak meg vagy amikor a bírók döntéseket hoznak, az egyedi jogi igényt vagy az egyedi döntést mindig általánosabb megfontolásokkal igazolják. A jogi érvelés ezeket az általánosabb szempontokat az érvelés kiindulópontjaiként, premisszáiként, míg az egyedi döntést az érvelés konklúziójaként prezentálja, és az érvelés számot ad arról, hogy miként juthatunk el az általános igazoló elvektől az egyedi jogi igényig vagy döntésig. A modern formális jogrendszerekben az egyedi döntések igazolása speciális formát ölt: a bíróknak a tipikus esetben azt kell igazolniuk, hogy az egyedi ügy tényei egy általános szabály esetét képezik s az alá foglalhatók. Ha a szabály vonatkozik az adott esetre, úgy tipikus esetben meg is határozza az ügy kimenetelét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a folyamat egyszerű vagy mechanikus lenne: a szócikk bemutatja a szabályok alkalmazása során felmerülő nehézségeket és a szabályok alkalmazásával kapcsolatos leggyakoribb nézeteltérések forrásait. A jogviták eldöntése azonban még a modern jogrendszerekben sem mindig egyszerűen az előre lefektetett szabályok alkalmazásával történik. Gyakran az a jogvitában megválaszolandó kérdés, hogy az esetre vonatkozó több általános előírás közül melyiknek kell elsőbbséget adni. Ilyenkor a bírónak mérlegelnie kell az esetre egyaránt vonatkozó általános előírások relatív fontosságát, s ez óhatatlanul értékítéletet feltételez. A szócikk bemutatja e mérlegelés néhány fontos speciális esetét, valamint elemzi a szabályalkalmazás és a mérlegelés kapcsolatát. A szócikk továbbá rámutat arra is, hogy a jogi érvelés nem szűkíthető le a szabályok jelentésével vagy az általános előírások relatív súlyával kapcsolatos kérdések megválaszolására. Mivel a jogi döntéseket intézmények és intézményi kontextusban hozzák, a jogi érvelés igen gyakran olyan intézményi kérdések körül forog, hogy a szabályok alkalmazása vagy az általános előírások mérlegelése során melyik intézmény véleményének milyen súlyt kell vagy célszerű tulajdonítani. A jogi érvelés egy olyan reflexív folyamat, amelynek során a bírók reflektálnak is erre a folyamatra, s így abban saját szerepükre is. Végezetül a szócikk azt is bemutatja, hogy a bírói döntések indokolásának milyen formai konvenciói honosodtak meg az egyes jogrendszerekben, s ezek a formai konvenciók miként hatnak vissza a döntések indokolásának a minőségére.

Jogi formalizmus

A jogi formalizmus problémája arról szól, hogy miképpen alapozzuk meg vagy igazoljuk a jogi állításainkat, valamint a bírói döntéseket. A jogi állítások, a bírói döntések igazolásra szorulnak, azt az állítást, illetve döntést tekinthetjük helyesnek, amely mellett meggyőző érvek szólnak. A formalizmus a jogi érvelés egy speciális stratégiája, a jogásztól és a bírótól azt várja el, hogy a döntések alátámasztása során az előre rögzített, a jogesetre közvetlenül alkalmazandó jogszabály szövegére támaszkodjon még abban az esetben is, ha a jogszabállyal maradéktalanul összhangban lévő döntés a jogszabály szövegén túli jogi indokokat (például a jogszabály megalkotását igazoló értékeket, alkotmányos alapelveket) mérlegre téve észszerűtlen vagy igazságtalan lenne. A formalizmus tehát azt a követelményt fogalmazza meg a bírákkal szemben, hogy bizonyos típusú indokokat ne vegyenek figyelembe döntéseik indokolása során akkor sem, ha azok az optimális jogi döntés kialakítása szempontjából relevánsak lennének. E szócikk feltárja a formalizmus fogalmát, igazolási hátterét és a formalista érvelési stratégia relevanciáját a jogi állítások, döntések megalapozásában.

Jogi normatan

Jogosultság

Jogpozitivizmus

Jogrendszer

Kényszer és szankció a jogban

Kodifikáció

A kodifikáció ősi gyökerei ellenére nehezen definiálható fogalom. A mai általánosan elfogadott meghatározás szerint is többféle értelemben használatos, mivel egyaránt jelenthet törvényalkotást, törvényszerkesztést, vagy valaminek törvénybe foglalását. A kodifikáció kifejezés ezekben az esetekben mindenképpen a jog világára utal: a kodifikációt szokás valamely állam – rendszerint meghatározott tárgykörökre vonatkozó, adott területet, jogtárgyat vagy gyakorlatot szabályozó – törvényeinek, jogszabályainak vagy más jogi jellegű rendelkezéseinek – amelybe akár a szokásjogi, akár a bírói jogi előírások, de még a jogszabályok értelmezései is beletartozhatnak – az összegyűjtése és közös szabályozási módszerrel történő rendszerszerű elrendezése értelmében meghatározni. Kodifikálni – ebben a jelentéstartalomban – annyit tesz, mint olyan szabályrendszert egyetlen kötetben összefoglalni, amelyek nemcsak materiális szempontból vannak egy helyen csoportosítva, hanem egymás között rendeződnek és hierarchizálódnak is. Adott jogterület kodifikációja így általában teljes jogi szabályozásként fogható fel, amely a tárgykörre vonatkozó jogi rendelkezéseket lefedi. Mai modern fogalma szerint viszont a kodifikáció legtöbbször egy gyökeresen új törvény megalkotását jelenti, amely adott szakterület joganyagának egységes törvénykönyvben (kódexben) való lezárt és kimerítő rögzítését jelöli. A kódex – ennek következtében – valamely életviszony, problémakör, jogi szabályozási terület szabályanyagának rendezett összessége, a jog valamely részének egységes, teljes és rendszeres megjelenítésének alapvető formája és eszköze: a jog elvi-logikai rendszerben – elvek, általános és különös szabályok, és ezek kivételeinek rendezett formájában, újjátételezetten – jelenik meg. A kodifikáció nem öncél, hanem a joghoz való könnyebb hozzáférhetőségnek és a jog áttekinthetőségének, illetve bizonyos esetekben alapvető reformok lehetővé tételének egyik lehetséges eszköze. A common law rendszerekben, mint például az angol jogban, a kodifikáció az a folyamat, amelynek során a bírói jogot törvényi joggá alakítják és konszolidálják.