Alkotmányjog

Külföldiek és hontalanok

Mindenki, aki nem rendelkezik a területi állam állampolgárságával, külföldi. A külföldiek jelentős része egy másik ország állampolgárságával rendelkezik, és hosszabb-rövidebb ideig a területi államban tartózkodik, esetleg ott él, dolgozik, vállalkozást kezd vagy tanul, míg a kisebbik része olyan külföldi, aki egyetlen országnak sem (igazán) rendelkezik az állampolgárságával, azaz (jogilag vagy ténylegesen) hontalan. A külföldiek jogi helyzete mindig kedvezőtlenebb a helyi állampolgárokéhoz képest, bár a világ néhány térségében (például az Európai Unióban vagy a skandináv országokban) egyre több élethelyzetben azonos vagy nagyon hasonló a külföldiek bizonyos csoportjának (például az európai uniós polgároknak, a szomszéd országok állampolgárainak, a letelepedetteknek) a jogi helyzete a helyi állampolgárokéhoz. A XIX. századtól lehetünk tanúi annak, hogy a belépés, a tartózkodás, a munkavállalás, a tanulás terén markáns különbségek alakultak ki a külföldiek és a belföldiek között, követve az állampolgárság szabályozását és a nemzetállami közigazgatás migrációs kontrolljának (idegenrendészet, határőrizet, útlevélügy, be-és kivándorlás) fejlődését. Az emberi jogok univerzálissá válásával a XX. század közepétől kialakult a külföldiek sajátos csoportjai (a menekültek, a hontalanok) jogvédelmi rendszere, amely a területi állam nemzeti szabályozásától függetlenül, közös minimumsztenderdeket tartalmaz a védett csoporthoz tartozókra. A nemzetközi migráció tömegessé válásával a jogtudomány a külföldiek azonos élethelyzetű, sérülékeny csoportjaira összpontosít (például a migráns munkavállalókra, a kiutasított külföldiekre), és csak másodlagosan jelenik meg a külföldiekre általánosan érvényesítendő közös elvek, konvergáló szabályok elfogadtatása.

Különleges jogrend

A különleges jogrend az alkotmányos szabályozás különös része, a békétől, általánosabban az állami működés általános szabályaitól eltérő időszakok bővített eszköztárú kezelésének joga. A fogalom célrendszere szerint egyrészt a végszükség kategóriájának államszervezeti szintű vetülete, másrészt egyfajta elrettentő eszköztár az alkotmányon alapuló rendszer stabilitásának biztosítása érdekében. Az eszközrendszer tartalmi oldaláról vizsgálva: az alkotmányozó maga határozza meg az államszervezetre vonatkozó azon eltérő szabályokat, amelyek arányos eltérési lehetőséget biztosítanak a hatalommegosztáson alapuló államszervezeti szabályokhoz képest annak érdekében, hogy a különleges jogrendet kiváltó okra reagálást követően az állam működése mielőbb visszaállítható legyen az általános szabályok szerinti rendszerre. Az államszervezeti eltérés mélységének függvényében a különleges jogrendi időszakok kezelhetőségének érdeke kiváltja az egyes alapjogok békétől eltérő mértékű korlátozását vagy azok gyakorlásának felfüggeszthetőségét és a békében nem érvényesülő alkotmányos kötelezettségek bevezetését. A különleges jogrend alkotmányosságának értékelési szempontja lényegesen eltér a béke időszakában érvényesülő mértéktől: elsődlegesnek tekinthető a nem korlátozható garanciák és nem változtatható feltételek betartása mellett a kiváltó ok kezelése, majd a késedelem nélküli visszatérés az alkotmányos hatalomgyakorlás normális gyakorlási rendjéhez. Összességében a különleges jogrend az állami hatékonyság fenntarthatósága érdekében megvalósított, átmeneti időre szólóan eltérített szükségességi és arányossági normarendszer, a jogállamra vetített végszükség jellegű intézmény.

Mozgásszabadság

A szabadságjog által biztosított „mozgás” vonatkozhat az ország területén való mozgásra, az ország határán való ki- és belépésre, a lakó- vagy a tartózkodási hely szabad megválasztására, a letelepedési szabadságra, valamint az ország megválasztásának jogára, azaz az ország területének elhagyásához és a visszatéréshez való jogra. Lehet önkéntes vagy kényszeren alapuló, rövid tartamú, ideiglenes tartózkodás, végleges letelepedés vagy éppen hazatelepedés. A mozgás alanya lehet honos, többes állampolgár, külföldi vagy valamilyen jogi norma által kedvezményezett személy.

Nemzet és nép

Nemzeti jelképek

A széles körű konszenzus által övezett nemzeti és állami jelképek, mindenekelőtt a himnusz, a zászló (nemzeti színek), valamint a címer, leginkább az állami szuverenitás és a nemzeti identitás kifejezésére és megjelenítésére alkalmasak. A nemzeti és állami jelképek külső és belső funkcióval egyaránt rendelkeznek. A szimbólumok külső funkciója az adott politikai közösség szuverenitásának és önazonosságának reprezentálása, belső funkciója pedig az adott államhoz kötődő személyek integrálása, összetartozásuk megjelenítése. Az állami és nemzeti szimbolika megalkotása és a jelképek használatának szabályozása jellemzően az alkotmányjog területéhez tartozik. A klasszikus és hivatalos jelképek mellett az állami és nemzeti léthez ugyanakkor további, a jogalkotó által is elismert szimbolikus elemek is kapcsolódhatnak.

Népszavazás és népi kezdeményezés

A népszavazás és a népi kezdeményezés a modern közvetlen demokrácia intézményei. A képviseleti demokratikus döntéshozatalhoz képest még a jelentős népszavazási hagyománnyal rendelkező országokban is csak kivételes eszközök. Ha azonban kellő gyakorisággal alkalmazzák őket, kedvező körülmények között (szabályozás, politikai kultúra) hozzájárulhatnak a közügyekben való állampolgári részvétel növeléséhez, a meghozott döntések erősebb elfogadottságához, a konszenzusorientált politikához, a politikai rendszer stabilitásához és a politikai elit reszponzivitásához. A közvetlen demokratikus intézmények képviseleti döntéshozatallal való összehangolása elsősorban eljárási kérdés. Megfelelően kimunkált megoldás növelheti a népszavazásban és a népi kezdeményezésben rejlő deliberatív potenciált. Népszavazásnak és népi kezdeményezésnek a jogállami követelményekkel való összeegyeztetésére többféle modell létezik, melyek célja, hogy a közvetlen demokratikus döntéshozatal előnyei is megmaradjanak, ugyanakkor az alapvető jogok se sérüljenek. A szavazópolgárok konkrét népszavazási javaslatokkal kapcsolatos tudásszintjének emelésére intézményes megoldásokra van szükség, melyekre különböző helyes gyakorlatok alakultak ki.

Ombudsman

Az ombudsman napjainkban Európa-szerte elterjedt alkotmányos intézmény, amely jelentős szerepet tölt be a fékek és ellensúlyok rendszerében és a nemzeti alapjogvédelmi rendszerekben. Az ombudsman mint intézmény több mint két évszázada született meg, széleskörűen azonban csak a XX. század második felében terjedt el. Napjainkban fő funkciójuk szerint az intézmény két alaptípusát különböztethetjük meg: a klasszikus, közigazgatást ellenőrző hivatalokat és az emberi jogok védelmével is foglalkozó ombudsmanokat. A parlamentek által választott általános hatáskörű biztosok mellett – mint amilyen Magyarországon az alapvető jogok biztosa – működnek a közigazgatás valamely területével vagy egy-egy alapjoggal foglalkozó szakombudsmanok, közülük sok jogállása a végrehajtó hatalomhoz kapcsolódik. Az ombudsmani intézmény jellemzően egyszemélyes szerv, amellyel szemben támasztott alapvető követelmény a függetlenség és a pártatlanság. Az ombudsman könnyen hozzáférhető, gyors és rugalmas panaszkezelési eljárást kínál a polgároknak, akik a közigazgatás és a közszolgáltatók jogszerűtlen és tisztességtelen működését sérelmezik. A biztosokat széles körű vizsgálati jogosítványok illetik meg, de intézkedéseiknek jellemzően nincs kötelező erejük, ehelyett ajánlásaiknak – amelyek vonatkozhatnak a vizsgált egyedi ügyre, de azon túlmutatva lehetnek általános jellegűek is – elsősorban a nyilvánosság erejével szerezhetnek érvényt. Az alapjogok védelmével foglalkozó ombudsmanok az egyéni panaszok kezelése mellett jogtudatosítással, az alapjogok helyzetének átfogó ellenőrzésével, emberi jogi jogalkotással is foglalkoznak.

Önálló szabályozó szerv

Az önálló szabályozó szerv a központi közigazgatás egy kivételes szervtípusa. Kivételességét az adja, hogy noha a központi közigazgatás része, amely alapvetően a kormány alárendeltségében működik, mégis független a kormánytól és az ágazatért felelős minisztertől. Függetlenségének az általa felügyelt piaci szektorral szemben is fenn kell állnia. Ennek az autonómiának az indoka az önálló szabályozó szerv által végzett speciális szabályozó hatósági tevékenység, amely egyesíti magában a jogalkotás és a hatósági jogalkalmazás jellegzetességeit. Ehhez szükséges az autonómia, amely ellentmondásos jelenség, mivel megbontja az államigazgatás hierarchiáját, valamint az önálló szabályozó szerv demokratikus kontrollját is megnehezíti.

Parlament

A parlament valamilyen formában minden állam alkotmányos berendezkedésének része, egyike a legfontosabb állami szerveknek. A képviseleti demokrácia működéséhez elengedhetetlen, hogy a nép megválasztott képviselői egy testületbe gyűljenek össze, amely népképviseleti testület a döntései révén a közhatalom gyakorlásának főszereplője lesz. A parlamentek legfontosabb hatáskörébe tartozik a törvényalkotás, a végrehajtó hatalom ellenőrzése, egyes tisztségviselők megválasztása, továbbá a közügyekről folytatott politikai viták fóruma is egyben. Noha hagyományosan a törvényalkotó hatalmi ágnak tekintjük, az egyes alkotmányos berendezkedésekben eltérhet a parlamentnek a hatalommegosztásban betöltött helye, például a végrehajtó hatalom felelősségre vonása, az államfő megválasztása vagy az alkotmánymódosítás és az alkotmánybíráskodás tekintetében. A parlamentek több évszázados múltra, és ennek megfelelően nagy hagyományokra visszatekintő állami szervek. Ebből is fakadóan szervezetüket, eljárásaikat és működésüket tekintve országonként nagy változatosságot mutatnak.

Parlamenti képviselő

A parlamenti képviselő a parlament tagja, aki megbízatását választás útján nyerte el, s akinek jogállását két alapelv (mandátumának szabadsága és egyenlősége) határozza meg, továbbá akit státusánál fogva sajátos jogosultságok illetnek meg és kötelezettségek terhelnek. A szabad mandátum elve a képviselők – és személyükön keresztül az egész parlament – függetlenségét fejezi ki, amelyet a nép érdekében végzett képviselői tevékenységen, valamint az utasíthatóság kizárásán keresztül fogalmaz meg a parlamenti jog. A képviselő tehát a népnek mint a politikai közösség egészének a képviseletét látja el, így biztosítva a parlament népképviseleti jellegét és funkcióját. Ez a megközelítés egyaránt kizárja a képviselőnek a választópolgárok és a pártja általi kötöttségét is: a képviselő nem a választókerületét és nem is a pártját képviseli, hanem az egész népet. A képviselői jogosultságok közül a parlament munkájában való részvételt lehetővé tevő jogok emelendők ki, így a képviselői beszédjog – azaz a parlamenti üléseken való felszólalás lehetősége –, az indítványtételhez való jog, a szavazati jog és a parlamenti tisztségek viseléséhez való jog. E jogosultságok forrása a képviselő közjogi státusa, ezek ugyanis a parlament számára teszik lehetővé funkcióinak ellátását. Emiatt – bár látszólag alapjogi kapcsolódásuk is van – nem valódi alapjogok, mert nem természetes személyként, hanem a törvényhozás tagjaként illetik meg a képviselőt. A képviselői függetlenség jellemző biztosítékai a mentelmi jog és az összeférhetetlenség. Az élethivatásszerűen („főállásban”) űzött képviselői tevékenység anyagi alapját a megfelelő javadalmazási rendszer képezi. A képviselői kötelezettségek közül a részvételnek, a tárgyalási szabályok betartásának és a nyilatkozattételnek a kötelezettségei a legfontosabbak. A képviselői megbízatás a megválasztással kezdődik, s vagy a parlament megbízatásának megszűnéséig tart, vagy pedig – azt megelőzően – a képviselő személyéhez kötődő ok szüntetheti meg.

Petíciós jog

A petíciós jog vagy panaszjog állami szervekhez íródott beadványt jelent, melyben az emberek kérést vagy panaszt fogalmaznak meg a közhatalom felé. A petíciós jog a politikai jogok közé tartozó, első generációs szabadságjog. A petíció lehet egyéni vagy csoportos. A tömegek által aláírt csoportos petíció az, amelyik nyomásgyakorló erejét tekintve nagyobb sikerre számíthat. A petíciós jogot szokás összekapcsolni a gyülekezési joggal, mert a petíciók gyakran tüntetéseken íródnak, de összefüggésbe hozható az egyesülési joggal is, hiszen a petíció első lépése lehet akár egy egyesület alapításának is. Tekinthetjük a kifejezési szabadság egyik formájának is. A demokratikus államok mind ismerik a petíciós jogot, amely a közvetlen demokrácia eszközének is nevezhető. Mind Magyarországon, mind a világ más országaiban a történelem folyamán megtalálható volt e jog, és tovább él a jelenkori alkotmányokban is.

Politikai pártok

A politikai pártok a demokratikus eljárások nélkülözhetetlen résztvevői. A modern pártok a XIX. századtól működtek, de csak a XX. század második felében nyertek alkotmányos elismerést. A nép és az állam közötti közvetítőkként meghatározó szereplői a közügyek megvitatásának, a társadalmi érdekartikulációnak, a politikai döntéshozatalnak, szocializációnak, rekrutációnak és mobilizációnak. Ugyan szinte minden országban léteznek pártszerveződések, ám azok szervezete és működése és a rájuk vonatkozó jogi szabályozás is sokszínű. Jelen szócikkben áttekintjük a politikai pártok jellemzőit, a rájuk vonatkozó alkotmányos szabályok, valamint a létrehozásuk, működésük és finanszírozásuk szabályainak főbb megoldásait és problematikáját. Az egyesülési jog alapján létrejövő pártszervezetek újabban egyre részletesebb jogi szabályozás alá esnek, állami finanszírozásuk kiterjedt, így belső működésük autonómiája szűkülőben van. A modern demokratikus rendszereknek azzal a kihívással is meg kell birkózniuk, hogy a szabad pártalapítás és a politikai pluralizmus elvei mentén a demokratikus berendezkedést veszélyeztető pártok is létrejöhetnek, az ezekkel szembeni fellépésnek alkotmányos garanciák mentén, de hatékony védelmet kell nyújtania.

Rendészeti szervek

A rendészet a közigazgatás része, küldetése az állam belső rendjének, valamint a közrendnek és a közbiztonságnak a fenntartása, a társadalom tagjainak és alapvető értékeinek az oltalmazása az ezeket sértő, veszélyeztető jogsértő cselekmények megelőzése, elhárítása, megszakítása révén, akár legitim fizikai erőszak alkalmazásával. Az előbbi küldetés teljesítése rendkívül komplex, szerteágazó tevékenység, amely nem várható el kizárólagosan egyetlen erre rendelt állami szervezettől, történetesen a rendőrségtől. A rendészet küldetésének teljesítése, a biztonság megteremtése társadalmi kooperáció és kollektív munka eredményeként teljesíthető, amelyben a rendvédelmi szervek, a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek mellett fontos szerepet kapnak az önkormányzatok, a magánbiztonsági vállalkozások, a civil önvédelmi szervezetek is. Ezt nevezhetjük komplementer rendészeti rendszernek, amelyben az állami szervek tevékenységét piaci és civil szerveződések egészítik ki, támogatják, segítik.

Státusjogok

A státusjogok az egyént – állampolgári státusa alapján – megillető azon jogok összességét ölelik fel, amelyek az adott állam szuverenitása kapcsán határozzák meg az állampolgár jogi helyzetét, de egyben meg is különböztetik őt az adott állam területén lévő idegenektől, akik közé a szakirodalom a külföldieket és a hontalanokat sorolja.

Számvevőszék

A számvevőszék az állami ellenőrzés legfőbb szerve. Az intézménytípus a parlamenti ellenőrzés alapintézménye, feladata a közpénzek kezelésének és felhasználásának, valamint a közvagyon kezelésének, védelmének és hasznosításának ellenőrzése. A számvevőszék által végzett külső ellenőrzés a közpénzügyek teljes spektrumára kiterjed, és a szervezet a megállapításaival, javaslataival, tanácsaival a parlamenten, annak bizottságain és az ellenőrzött szervezetek munkáján keresztül a jól irányított állam működéséhez kíván hozzájárulni. Ennek érdekében sajátos jogállással és függetlenségi garanciákkal rendelkezik az államszervezeten belül, és általános hatáskörrel végzi a közpénzekkel és az állami, valamint – a számvevőszéki modellek többségében – az önkormányzati vagyonnal való felelős gazdálkodás ellenőrzését, azaz ellenőrzést végezhet mindenütt, ahol közpénzt használnak fel vagy közvagyont kezelnek. Operatív eszközökkel ugyanakkor nem vagy csak korlátozottan rendelkezik a közpénzek gazdaságos felhasználása és az okszerű, takarékos és a jogszabályoknak megfelelő gazdálkodás kikényszerítésére, így leginkább az állam „pénzügyi lelkiismeretének” tekinthető.

Szociális jogok

A szociális jogok az alapjogok olyan csoportja, amelynek kiterjedése és alapjogi jellege vitatott a szakirodalomban. Beszélhetünk szűkebb és tágabb értelemben felfogott szociális jogokról. Tágabb értelemben a szociális jogok felölelik a második generációs jogokat és nemzetközi szinten számos olyan jogot, amelyet újabb generációsnak nevezhetünk (ruházkodáshoz való jog, az alultápláltság és éhezés elleni védelem stb.). Ha a szociális jogokat szűkebb értelemben fogjuk fel, és figyelembe vesszük azok funkcióját, kapcsolatát az emberi méltósághoz való joggal, továbbá azt, hogy az európai alapjogi térben ezek érvényesítésére törekszenek, akkor az alapjogi jelleg megállapítható. Az így értelmezett szociális jogokra jellemzően akkor lehet hivatkozni, ha az egyén rajta kívül álló okból olyan előre meghatározott helyzetbe kerül (árvaság, betegség, munkanélküliség stb.), amely végső fokon az emberi mivoltát oly módon és mértékben veszélyezteti, hogy azt más létező alapjog nem képes védeni. A magyar felfogás – mind a szakirodalomban, mind az alkotmánybírák körében – inkább arra hajlik, hogy a szociális jogok nem tekinthetők alapjogoknak, azok nem kikényszeríthetők. Az alkotmánybírósági megközelítés az Alkotmány fennállásának húsz éve alatt három szakaszon ment keresztül, és úgy tűnt, hogy a szociális jogoknak az emberi méltósághoz való joghoz kapcsolásával az európai trendhez igazodik. Ez az igyekezet és felfogás azonban megtört az Alaptörvény hatálybalépésével. A kialakuló új gyakorlat nem illeszkedik sem a nemzetközi folyamatokba, sem a szociális jogokkal kapcsolatos alkotmányjogi vagy tágabb közjogi és a szakmai megfontolások alakuló trendjébe.

Sztrájkjog

A sztrájk a munkavállalók közös gazdasági és szociális érdekeinek biztosítására szolgáló, időleges munkabeszüntetés. A munkabeszüntetés célja, hogy a munkavállalók kikényszeríthessék valamilyen követelésük teljesítését, illetve ellenállásukat fejezzék ki valamivel szemben, vagy így nyilvánítsák ki sérelmüket, esetleg más munkavállalókat támogassanak követeléseikben vagy szolidaritást vállaljanak azokkal sérelmeikben. A sztrájk alapjog, de nem korlátozhatatlan, bizonyos esetekben jogszerű lehet a teljes tilalom is. Számos oka lehet annak, hogy a munkavállalók kollektív akciókhoz folyamodnak. A leggyakoribb ok, hogy a munkáltatókkal folytatott kollektív tárgyalások megakadnak. A sztrájk ekkor az utolsó jogszerű eszköz lehet arra, hogy a munkavállalók a munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeiket, mint például a munkabérek emelése vagy a munkafeltételek javítása, érvényesíthessék. A sztrájk továbbá válasz lehet bizonyos munkahelyi eseményekre, mint például a munkavállalók egészségét és biztonságát fenyegető munkakörülményekre vagy a munkáltatói hatalom visszaélésszerű gyakorlására. Amellett, hogy a tisztán politikai sztrájk a legtöbb országban kifejezetten tilos, a munkabeszüntetés mozgatórugói lehetnek politikai jellegű megfontolások is, ha a munkavállalók szélesebb körű társadalmi és gazdasági érdekeik védelmére vagy előmozdítására törekszenek – például a kormányzati politika elleni tiltakozással vagy azzal, hogy megpróbálják meggyőzni a kormányt, hogy hozzon korrekciós intézkedéseket valamilyen társadalmi vagy gazdasági problémával kapcsolatban. A sztrájkok természetüknél fogva megzavarják a munkabékét és sértik a munkáltató gazdasági érdekeit, ugyanakkor gazdasági és társadalmi hatásuk jelentős lehet. A jogszerű sztrájkkal a munkáltatónak és egyéb érintetteknek (például a lakosságnak) okozott károkozás is jogszerű, sőt, ha nincsen ilyen hatása, akkor valójában a munkabeszüntetés nem képes elérni a célját. Ugyanakkor a sztrájk minden esetben békés tiltakozási forma, nem valósíthat meg erőszakos cselekményt, hiszen a munka fel nem vétele jelenti a tiltakozást. A jogszerű sztrájkban való részvételért a munkavállalókkal szemben semmilyen hátrányos munkáltatói intézkedés nem alkalmazható, ugyanakkor a sztrájk idejére munkabér sem jár.

Szuverenitás

Az alkotmányjog legjelentősebb alapkérdései közé tartoznak a hatalom eredetével, alanyával, jellemzőivel, működésével, korlátozásával kapcsolatos problémák. Ezeket a kérdéseket a szuverenitás fogalma alá szokás sorolni, amely azonban korántsem konszenzusos kifejezés. Eltérő jelentést és jelentőséget tulajdonít neki a politika és a jog: az előbbi a hatalomra vonatkozó tényeknek, míg az utóbbi a hatalom jogi szabályozottságának és kötöttségének relevanciáját hangsúlyozza. A legfontosabb előírásokat az adott állam alkotmánya rögzíti, amikor megjelöli a hatalom eredetét, forrását és meghatározza a hatalom gyakorlásának legfontosabb jogi kereteit. Míg a hatalom alanyának (tulajdonosának) megjelölése a szuverenitás valamely formájának kinyilvánítását jelenti, addig a hatalom működésére, gyakorlására vonatkozóan formalizált keretet alakít ki az alkotmány. Ennyiben az alkotmányjog jelenti a szuverenitás és a hatalomgyakorlás jogi alaprendjét, azt az ideális esetben demokratikus és konszenzusos folyamatokban kialakított konkrét rendet, amelyet az adott politikai közösség működésének kereteként ismer el. A kortárs alkotmányjog a szuverenitás három megnyilvánulását szabályozza: a népszuverenitást, a jogszuverenitást és az állami szuverenitást. Az utóbbival összefüggésben lényeges kérdés a tartalmát jelentő felségjogok – alkotmányos hatáskörök – gyakorlásának módja, amelyet a nemzetközi és nemzetek feletti – elsősorban az európai uniós – együttműködés döntő módon befolyásol.

Ügyészség

Az ügyészség a közvádló, elsődleges feladata az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítése (vádmonopólium). További hatásköreinek nagy része azt a célt szolgálja, hogy az ügyész dönteni tudjon arról, hogy egy adott ügyben vádat emel-e. Emellett azonban a közérdek védelmezőjeként lehetnek büntetőjogon kívüli feladatai is. Az ügyészség szervezeti felépítésének kialakítása nagymértékben függ attól, hogy az adott állam berendezkedése melyik ügyészségi modellt követi. Az alárendelt ügyészségi modellben az ügyészséget a kormány az igazságügyi miniszteren keresztül irányítja. Az irányítás ilyenkor is csak általános jellegű lehet, a végrehajtó hatalom nem jogosult az ügyészségtől konkrét hatásköröket elvonni. Az önálló ügyészségi modellben – amelyet Magyarország is alkalmaz – az ügyészség és a kormány között nincs hierarchikus viszony. Az ügyészség csak az országgyűlésnek tartozik felelősséggel, a többi hatalmi ágtól, állami szervezettől független. Az, hogy az állam melyik modellt követi, nem csupán a hatalommegosztás szempontjából bír jelentőséggel, hanem az ügyészség hatásköreire is kihatással van. Önálló ügyészségi modell esetében az ügyészség hatásköre a közigazgatás törvényességi felügyeletére is kiterjed, mind a normatív, mind az egyedi aktusok vonatkozásában. Az alárendelt ügyészségi modellben viszont az ügyészség maga is a közigazgatás része, így nincs hatásköre a közigazgatás törvényességi felügyeletére. Az alárendelt modellt követő államokban az ügyészség fő feladata a bűnüldözés.

Választások

A választások a képviseleti hatalomgyakorlás eszközei, amelyek révén a képviselet absztrakt elvéből gyakorlati valóság lesz. A választások minősége meghatározza a demokrácia minőségét, ami nem képzelhető el szabad és tisztességes választások nélkül. Ezen túl azonban a választások és választási rendszerek eltérők lehetnek; nincs univerzálisan elfogadott, egységes választási szabályozás. Ebből az következik, hogy a rendszerek egyes elemei merőben eltérhetnek az egyes demokratikusan működő államokban. Emellett pedig gyakran az alkotmányok is tág mozgásteret biztosítanak a jogalkotónak a választási szabályozás kialakításához. Az alkotmányjog célja meghatározni azokat az alkotmányos elvárásokat, amelyeknek meg kell felelniük a választásoknak és a választási rendszereknek, méghozzá úgy, hogy ne vonja el a képviseleti rendszer megalkotásának hatáskörét a demokratikusan megválasztott népképviseleti szervektől, azonban ne is adjon szabad teret a választási szabályozás manipulatív módosításának.

Választójog

A választójog a demokráciákban a képviseleti hatalomgyakorlás eszköze, egyben alapjog, politikai részvételi jog. A választójog gyakorlására országos, helyi, valamint szupranacionális szinten kerülhet sor. Két fő részjogosítványa a szavazás joga (aktív választójog) és a választhatóság joga (passzív választójog). Tartalmát alapvetően meghatározzák a választási alapelvek, amelyek alapján a választójog szabad, általános, egyenlő, titkos és rendszerint közvetlen is. A választójog nem abszolút jog, feltételekhez köthető, korlátozható. Demokratikus társadalomban ezek a feltételek leginkább a választójog gyakorlására való képességhez (nagykorúság, belátási képesség), valamint a politikai közösséghez való tartozáshoz (állampolgárság, lakóhely) kötődnek. A választójog védelme mellett az államnak meg kell teremtenie a választójog gyakorlásának feltételeit, továbbá észszerű időközönként szabad és tisztességes választásokat kell tartani.