Alkotmányjog

Az alapjogok fogalma és hatálya

Az alapjogok korlátozása

Az alapvető jogok legnagyobb része korlátozható, másképpen mondva az egyes helyzetekben más alapvető jogok érvényesülése érdekében az állam csak az alapjogok korlátozott tartalmát védi. Bizonyos helyzetekben nem gyakorolhatjuk például úgy a véleménynyilvánítási szabadságunkat nagy nyilvánosság előtt, hogy azzal mások elpusztítására hergeljük tettre kész embertársainkat. A szócikk az alapvető jogok korlátozhatóságáról, az alapvető jogok tartalmának a megállapításáról szól. Az első részek az alapjogi gondolkodás fejlődését, az alapjogi rendszer működésének alapgondolatait mutatják be. Ezt követően az elméleti kiindulópontok ismertetésére kerül sor, majd a nemzetközi jogi és európai uniós sztenderdek és a magyar szabályozás bemutatása következik. A szócikk végül rátér arra, hogy mi a szükségességi-arányossági vizsgálat lényege, milyen más módszerek vannak az alapjog-korlátozás alkotmányosságának vizsgálatára, valamint hogy más jogrendszerekben hogyan történik az alapvető jogok tartalmának a megállapítása.

Az alapjogok védelme

A második világháború óta széles körű nemzetközi konszenzus van abban, hogy az alapjogok érvényesüléséhez nélkülözhetetlenek a hatékony jogi garanciák. Az alapjogok védelme érdekében az államnak olyan intézményeket és eljárásokat kell létrehoznia és működtetnie, amelyek biztosítják e jogok tényleges érvényesülését mind a jogalkotás, mind a bírói és hatósági jogalkalmazás során. Az alapjogok érvényre juttatásában minden állami szerv köteles részt venni, ugyanakkor vannak kifejezetten ezt a funkciót szolgáló intézmények: a bíróságok, az alkotmánybíróság, az ombudsman és az alapjogvédő hatóságok. Az alapjogvédelem rendszerének magva a bírói jogvédelem, amelynek révén az alapjogában sérelmet szenvedett egyén független bíróságtól kaphat hatékony jogorvoslást. Ott, ahol a rendes bíróságok mellett alkotmánybíróság is működik, kizárólag az utóbbi jogosult arra, hogy érvénytelenítse az alapjogsértő jogszabályokat. A jogszabályok alapjogi kontrollja mellett az alkotmánybíróság számos országban a rendes bíróságok ítéleteinek felülvizsgálatával is szerepet vállal az alapjogvédelemben.

Az államforma mint politikai alakzat

Az egészséghez való jog

Az egészséghez való jog elsősorban szociális jogként (az egészség védelméhez való jogként) jelenik meg az emberi jogi dokumentumokban és a nemzeti alkotmányokban, amely – más szociális jogokkal együtt – az államok számára szabályozási és szolgáltatási kötelezettséget teremt. Az egészség védelméhez való jog nem csupán államcél, mivel abból az alkotmány alapján – az állam gazdasági teherbíró képessége függvényében – törvényben kötelezően biztosítandó alanyi jogok fakadnak (például betegség esetén biztosított támogatáshoz való jog). Az egészséghez való jog azonban nem csupán a második generációs jogok körébe sorolt szociális jog (nem csupán az egészség védelméhez való jog), mivel a védelem tárgya szoros kapcsolatban van az emberi méltósághoz való joggal, amely az állam tartózkodási kötelezettségét előíró alanyi jogi tartalommal tölti meg az egészséghez való jogot (testi-lelki integritáshoz való jog, egészségügyi önrendelkezéshez való jog). Ezen túlmenően az egészséghez való jogból ellátási igény is következik a létminimum biztosításához szükséges egészségügyi ellátáshoz. Az egészséghez való jog korlátozása – a betegjogokhoz hasonlóan – különös súllyal merül fel járványok idején, amikor az egyén egészséghez való jogával szemben más személyek egészséghez való jogának védelme és az egészségügyi ellátórendszer folyamatos működése, illetve a betegellátás biztonsága áll. Az egészséghez való jog abszolút határa járványhelyzetben az emberi méltósághoz való jog.

Az élethez való jog

Az élet védelme olyan alapjog, amely egyúttal alapfeltétele is más jogok érvényesülésének. Az emberi élet tisztelete és védelme filozófiai és teológiai alapokra épül, és a számos más jog forrása és előfeltétele is egyben. Mind az alapjogok, mind az egyetemes emberi jogok része, ezért egy rövidebb általános kitekintés után térünk rá az alapjogi keretekre, illetve az emberi élethez való jog és más jogok kapcsolatára. A magyar jogelméletben és alkotmányos gyakorlatban az emberi élet tisztelete a legszorosabb kapcsolatban az emberi méltóság tiszteletével áll. A legújabb biotechnológiai beavatkozásoknak köszönhetően mind az élet határainak, mind pedig az emberi test határainak a kérdése ma már élénk viták kereszttüzébe került. Ezeken a határterületeken keletkezik a legtöbb jogvita manapság, ezért e fejezetben ezekre a kihívásokra is kitérünk. Az élet kezdete és vége medikalizálódott a mesterséges reprodukciós eljárások és a mesterséges életfenntartó kezelések révén. Az emberi jogi dokumentumok mellett a bioetikára vonatkozó dokumentumok az emberi lény fogalmát is használják, tovább tágítva ezáltal a védelmi kört.

Az emberi méltósághoz való jog

Az emberi méltósághoz való jog egy különleges alapjog. A különlegessége a védett értékből fakad, az emberi méltóságból, amely a maga teljességében a jog eszközeivel nem határozható meg. Az alkotmányok és nemzetközi egyezmények, valamint a hozzájuk kapcsolódó joggyakorlat – az egyes filozófiai elméletekkel szemben – az emberi méltósághoz való jog tartalmának pozitív meghatározása (védett életszféra) helyett a negatív megközelítést alkalmazza, vagyis az emberi méltóságnak a történelem során megtapasztalt megsértéséből kiindulva bizonyos magatartásokat megtiltanak (halálbüntetés, kínzás, embertelen, megalázó bánásmód és büntetés). Az emberi méltósághoz való jog különlegessége abban is megnyilvánul, hogy a többi alapjog lényeges tartalmának részét képezi és nem korlátozható. Ennek megfelelően az emberi méltósághoz való jog tartalma résztartalmakból áll. A jogirodalomban egyetértés van abban, hogy az emberi méltósághoz való jog biztosítja az egyén testi-lelki integritását, a szellemi-erkölcsi személyiség identitását, az emberek alapvető jogegyenlőségét és a megélhetéshez szükséges létminimumot.

Az Európai Unió jogának viszonya a magyar joggal

Magyarország 2004. május 1-je óta tagállama az Európai Uniónak – azóta az EU-jog hazánkban is érvényesül. Az Európai Unió joga érvényét és alkalmazását tekintve is eltér mind a nemzetközi jogtól, mind a tagállamok belső jogától. Mivel az alkotmányi szabályok nem rendelkeznek részletesen az Európai Unió joga és a magyar jog kapcsolatáról, ezért ennek bemutatásához az alkotmánybírósági gyakorlat jelent támpontot. Bár a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata e tekintetben nem minden kérdésben ad egyértelmű választ, többé-kevésbé visszaigazolja azt a tagállamokban általában követett trendet, hogy (alkotmány alatti) belső jogszabály uniós (közösségi) jogba ütközése, másodlagos uniós jogszabály implementálásának megfelelősége és uniós jogból következő jogalkotási feladat elmulasztása nem alkotmányossági kérdés. Az ilyen konfliktust az uniós jog elsőbbségének elve alapján az Európai Unió Bírósága oldja fel. Alkotmányi norma és uniós norma esetleges konfliktusa esetén a helyzet differenciáltabb: más tagállami alkotmánybíróságok példáját követve úgy tűnik, a magyar Alkotmánybíróság is csupán fenntartásokkal, korlátozásokkal ismeri el az elsőbbséget.

Az oktatáshoz való jog

Az oktatáshoz való jog az alapjogok második generációjához tartozó alapvető jog. Tartalmában nagymértékű eltérést mutat az oktatás két fő területére, a közoktatásra és a felsőoktatásra vonatkozó szabályozás. A közoktatás – különösen az alapfokú (elemi) oktatás – esetében a legfontosabb követelmény a mindenki számára ingyenesen hozzáférhető oktatás, amelyet a tankötelezettség bevezetésével kívánnak kiterjeszteni mindenkire. A közoktatás intézményrendszerében egyaránt megtalálhatók állami és nem állami intézmények; a nem állami intézmények szabad alapításának lehetőségét biztosítani kell, míg az állami intézmények esetében az államnak kötelessége mindenki számára hozzáférhető intézményekben a világnézetileg semleges oktatást biztosítani. A felsőoktatásban való részvétel csak azokat illeti meg, akiket képességeik erre alkalmassá tesznek, esetükben nem követelmény az ingyenes hozzáférhetőség sem. A felsőoktatás területén érvényesül a maga teljességében a tanítás és a tanulás szabadsága, amely szoros összefüggésben áll a tudomány szabadságával is. A tanszabadság elvéből vezethető le a felsőoktatási intézmények autonómiájának követelménye is. Az ebben a szócikkben foglalt információk alapvetően a szekuláris állammodell szerint működő országok viszonylatában érvényesek. Azokban az országokban, ahol az egyház vagy vallás meghatározza az állam működését, az itt írt alapelvek nem érvényesülnek.

Betegjogok

A betegjogok az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő személyek egészségügyi ellátással kapcsolatos alapjogait jelentik, amelyeket a különböző emberi jogok (az emberi méltósághoz való jog, az élethez való jog, a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalma, az egyenlő bánásmód követelménye, a diszkrimináció tilalma, a magánszféra és az adatvédelem, valamint az egészséghez való jog vagy testi épséghez való jog) garantálnak. A betegjogok két csoportra bonthatók: az általános, bármely egészségügyi ellátás során minden beteget megillető alapjogokra (egészségügyi ellátáshoz való jog, tájékoztatáshoz való jog és az egészségügyi önrendelkezéshez való jog, az orvosi titoktartáshoz való jog és az információs önrendelkezési jog) és a speciális alapjogokra, amelyek speciális betegcsoportok esetén érvényesülnek (beleegyezési képességgel nem rendelkező személyek, pszichiátriai betegek alapjogai). A betegjogok mint az érintett emberi jogok részjogosítványai a szükségesség-arányosság elve alapján korlátozhatók. A betegjogok korlátozása különös súllyal merül fel járványok idején, amikor a betegek egyéni jogaival szemben a közegészség védelme áll. A betegjogok korlátozásának abszolút határa az emberi méltósághoz való jog.

Bíróság

Demokrácia

A szócikk a demokrácia eszméjét az emberek „morális egyenlőségének” elvéből vezeti le. Az elemzés a morális egyenlőség három (egymással szorosan összefonódó és a demokratikus intézményes gyakorlatok szempontjából egyaránt meghatározó) aspektusát bontja ki: a demokratikus legitimációs diskurzus („népképviselet”), a részvételi mechanizmusok kiterjesztése („néprészvétel”) és az egyenlőség jogi védelme. Tehát (1) a demokráciában a politikai intézmények autoritását az igazolja, hogy egy egalitárius politikai közösséget képviselnek; (2) a politikai folyamatban minden állampolgár számára biztosított a kormányzásban való közreműködés méltányos lehetősége; (3) a demokrácia jogi dimenziója a jogállamiság egy egalitárius, tartalmilag felduzzasztott (az alapjogvédelmet is felölelő) koncepciója. A jogállam ebben az értelemben a demokrácia lehetőségfeltételei közé tartozik. A három alapvető tézis közös következménye, hogy a demokratikus néprészvétel középpontjába a jogalkotási folyamat kerül: a demokratikus kormányzás minimumfeltétele a szuverén törvényhozás tagjainak néprészvétellel való kiválasztása. Történeti értelemben a demokrácia az iszonómia ókori görög eszméjében és politikai-jogi gyakorlatában gyökerezik. Az újkorban a demokratikus kormányzás domináns modellje a képviseleti mechanizmusokra alapozott (és jogi keretek közé szorított) kormányzás republikánus elvének a népszuverenitással való összefonódásából bontakozott ki. Ugyanakkor a demokrácia mindmáig a politikai rendszer sérülékeny modelljei közé tartozik. Minthogy a releváns háttérfeltételek (mint a konszolidált állam és az állampolgárok kölcsönös elismerése) nem mindenhol állnak fenn, a demokratikus kormányzás nem minden állam számára reális lehetőség. A modern államok demokratizálására irányuló törekvések gyakori kudarcához ugyanakkor a demokratikus politikai rendszerek inherens gyengeségei (mint a néprészvétel észszerű határainak bizonytalansága és a politikai döntések inherens vitathatósága) maguk is hozzájárulnak.

Egyenlőség

Az egyenlőség fogalma ahhoz a gondolathoz kapcsolódik, hogy azokat, akik azonosak, azonos módon kell kezelni, míg akik eltérők, eltérőként. E gondolat a tradicionális egyenlőségfelfogás lényege, és egyike a nyugati civilizáció legalapvetőbb tanainak. Jelentőségét az adja, hogy összekapcsolódik az igazságosságra törekvés követelményével. Az egyenlőség megjelent már az antikvitásban, a keresztény filozófiában és legkésőbb a francia forradalom óta a politikai közösségek vezető gondolata, amelyet ugyanakkor viták öveznek. A politikai filozófiában számos egyenlőségfogalom létezik, tovább konkretizálva az egyenlőség meghatározását: az alapvető kérdések közé tartozik, hogy pontosan kiket, milyen tulajdonságaik alapján, miért éppen e tulajdonságaik alapján, mi célból, milyen jogaikban, miért pont ezekben a jogaikban kell egyenlőnek tekinteni, és mindezt hogyan lehet megvalósítani. Noha az egyenlőség a filozófiában régóta jelen lévő fogalom, a társadalmi – fajon, nemen, valláson stb. alapuló – egyenlőtlenségek lebontásának a jogban, illetve a politikában való tényleges megjelenése kései. Az egyenlőség írott jogban megjelenő egyik formája a törvény előtti egyenlőség, melynek értelmében ha egy adott jogszabályi rendelkezés alkalmazandó, azt mindenkire egyenlő módon alkalmazzák. Az egyenlőségből fakad az indokolatlan diszkrimináció tilalma, vagyis hogy a jogot szigorúan csak azokra nézve alkalmazzák, akik annak tényleges címzettjei, az egymással összehasonlítható helyzetben lévőket egyformán kezelje a jog, az eltérő helyzetben lévőket pedig eltérő módon. Míg a jogegyenlőség formális egyenlőség, mindenki számára ugyanazon jogok biztosítását követeli meg, tekintet nélkül a meglévő különbségekre, addig az esélyegyenlőség lényege a védett tulajdonságuk miatt hátrányos helyzetben lévők előnyben részesítése pozitív megkülönböztetés, esélykiegyenlítő intézkedések (például kvóták, irányelvek alkalmazása) révén. Megkülönböztethető még az eljárási egyenlőség, amely az eljárásban részt vevő felek közötti egyenlőséget foglalja magában (például az alperes és a felperes egyenlő eljárási jogai, vagy az azonos típusú felek egyenlő eljárási jogai). Az egyenlőség biztosítása alapvetően az állammal szembeni követelményként jelent meg a modern alkotmányokban és a nemzetközi dokumentumokban, az alapjogokban való egyenlőséget magában foglalva, de mára jelen van a minden jogban való egyenlőség gondolata is, és egyre több országban nem állami szereplők is a követelmény címzettjeivé váltak.

Egyesülési jog

Az egyesülési jog alkotmányos alapjog, amelynek köszönhetően a polgárok saját céljaikra az államtól független, civil szerveződéseket hozhatnak létre és működtethetnek. Az egyesülési jog azt is biztosítja a polgárok számára, hogy az állam jogilag elismerje az így létrejövő egyesületeket. Az egyesülési jog keretében alapított szervezetek nem profitszerzési céllal működnek, gazdasági tevékenységet csak korlátozott körben, a szervezet céljával összefüggésben végezhetnek. Az egyesülési jog gyökerei kettősek: az emberi méltósághoz való jogból és a véleménynyilvánítás szabadságából is fakadnak. Az egyesülési jog nem korlátozhatatlan alapjog; közhatalmi tevékenység végzésére, a demokratikus jogállam aláásására és mások jogainak megsértésre irányuló tevékenységet nem lehet egyesületi formában végezni. Az egyesülési jog két fő szabadságot foglal magában: az egyesületalapítás és az egyesülethez való csatlakozás szabadságát. Az egyesülési jog alapján létrejött szervezetek önigazgatás keretében saját maguk döntenek a működésükről, de állami szervek ellenőrzik, hogy ez az önigazgatás a jogszabályokban előírt keretek között mozog-e. Amennyiben a szervezet törvénysértő módon működik, kötelezhető a törvényes működés helyreállítására, de végső soron akár fel is oszlatható. Magyarországon a következő formákban működik a legtöbb, egyesülési jog alapján létrejött szervezet: egyesület, alapítvány, párt, szakszervezet, vallási közösség (egyház).

Gyülekezési jog

A gyülekezési jog első generációs egyéni, ám kizárólag kollektíven gyakorolható kommunikációs szabadságjog. A gyülekezés mint a gyülekezési jog által védett alapvető magatartás úgy határozható meg, mint több személy olyan szándékos, ideiglenes és békés, azaz erőszaktól mentes jelenléte egy, a nyilvánosság számára nyitva álló területen, amelynek célja a kollektív véleménykifejezés. A gyülekezési jog részjogosítványai a szervezés és a vezetés, valamint a gyülekezésen való részvétel joga, amely alapján a gyülekezési jog alanya csatlakozhat a gyülekezéshez, amelynek célkitűzéseivel egyetért, és ott a vélemény közös kialakításában és kinyilvánításban közreműködhet. A gyülekezési jog címzettjeként az államnak nem csupán tartózkodnia kell attól, hogy akadályozza a szabad gyülekezést, hanem gondoskodnia kell a gyülekezési jog megfelelő érvényesüléséhez szükséges feltételekről és szükség esetén harmadik felekkel szemben is meg kell védenie a gyülekezési szabadságukkal élni kívánók joggyakorlását. A gyakran ellentmondásos vélemények fizikailag is manifesztálódó megjelenítésénél és a közterületek kiterjedt használatánál fogva a gyülekezési jog gyakorlása sokszor jár konfliktusokkal, valamint mások jogainak és szabadságainak szükségszerű korlátozásával, ezért e pozitív állami kötelezettségek teljesítésének a gyülekezési jog kapcsán kiemelt jelentősége van. A gyülekezési szabadság korlátozható az alapjogok korlátozására vonatkozó általános szabályok szerint. Tekintettel ugyanakkor a gyülekezési jognak a demokratikus berendezkedést stabilizáló kisebbségvédelmi funkciójára is, a korlátozása (így például a bejelentési kötelezettség előírása, a gyülekezés megtiltása, speciális gyülekezési feltételek meghatározása, vagy valamely gyűlés feloszlatása) során különös tekintettel kell lenni az arányosság követelményére, és – mindaddig, amíg a gyülekezés békés marad – a hatóságoknak bizonyos fokú türelmet kell tanúsítaniuk még akkor is, ha a gyülekezés nem felel meg minden tekintetben a jogszabályi feltételeknek.

Hatalommegosztás

A hatalommegosztás tana a politikai-történeti gondolkodás terméke és a modern demokratikus berendezkedésű államok egyik nagy vívmánya. A hatalommegosztás kifejezés lényegében sajátos rövidítést jelent: alkotmányi alapelvként ezzel a kategóriával a közhatalom gyakorlásának mérséklését, az egyes államhatalmi ágak – mint állami alapfunkciók – és az államhatalmat gyakorló szervek elválasztását, kölcsönös fékezését, egyensúlyban tartását és ellenőrzését jelölik annak érdekében, hogy az egyének szabadságát és biztonságát garantálják, valamint az államhatalom koncentrációját, monopolisztikus gyakorlását, a hatalmi visszaéléseket megelőzzék és megakadályozzák vagy legalábbis jelentős mértékben csökkentsék. Ennek szükségességéhez az az empirikus felismerés vezetett, hogy az, akinek hatalma van, hajlamos arra, hogy azt addig terjessze ki, amíg korlátokba nem ütközik: a hatalomnak csak hatalom szabhat határt. A hatalommegosztás normatív megvalósítása az alkotmányok általi konkrét szabályozással történik. A szabályozás hatékonysága attól függ, hogy ezt az elvet hogyan ültetik át az egyes állami szervek konkrét hatásköri rendelkezéseibe, és ezeket milyen módon és milyen összefüggésrendszerbe hozzák egymással. Az alkotmányok általában nem a hatalommegosztás valamely elméleti modelljét recipiálják, hanem a tradicionális hatalommegosztás eszméjét saját elképzelésükre formálva veszik át, és önálló koncepcióját, szabályozási megoldását alakítják ki. A hatalommegosztás tehát az adott államban a mindent átfogó, centralizált és abszolút hatalomról való lemondást jelenti, ami azon a történelmi tapasztalaton nyugszik, hogy a túl nagy hatalomösszpontosítás mindig veszélyes, mert a hatalommal vissza lehet élni, ami így önkényhez és az egyének szabadságának csorbításához, a hatalomnak való kiszolgáltatásukhoz vezet. Ezért a hatalommegosztás az állam felépítésének alapvető elveként a hatalom megelőző kiegyensúlyozását és kölcsönös kontrollját szolgálja. A hatalommegosztás – mint az állam szervezetére és funkcionálására vonatkozó elv – a jogállamnak is lényegi eleme. A hatalommegosztás részben megegyezik az államhatalmi ágak elválasztásával, részben azonban annál tágabb kategória, mivel ez az elv nemcsak az államhatalmi ágakra – mint meghatározott alapfunkciókat ellátó állami szervek körére –, hanem más funkciókra, szervekre és szintekre vetítve is értelmezhető.

Házasság és család

A házasság és a család olyan köznapi fogalmak, amelyeknek a jelentését mindenki érteni véli. Az intézmények tételes jogi elemzése és a joghatások vizsgálata során viszont az derül ki, hogy több olyan kérdés felmerül, amelyben a jogtudomány és a joggyakorlat bizonytalan vagy nem egységes. A házasság és család alkotmányjogi vizsgálata során azt kell elemezni, milyen gyakorlati következménye van annak, hogy ezeket az intézményeket az alkotmány védeni rendeli, mi a házasság és a család fogalma és mi a kapcsolata a két intézménynek. Ennek kapcsán megkerülhetetlen olyan időszerű kérdésekre kitérni, mint hogy megnyitható-e, illetve kötelezően meg kell-e nyitni a házasságot azonos nemű párok számára, továbbá hogy a házassághoz több tekintetben hasonló élettársi kapcsolatot milyen védelemben kell részesíteni.

Helyi önkormányzatok

A modern nemzetállamok alkotmányos berendezkedésében a helyi önkormányzatok privilegizált státuszt élveznek, bár korszakonként, országonként nagyon eltérő mértékben és formában. A helyi önkormányzás nem pusztán közigazgatás, hanem a hatalommegosztás, a politikai demokrácia gyakorlásának egyik színtere. Helyzetükre, szerepükre megkülönböztetett figyelem irányul; a helyi önkormányzati rendszer többnyire az alkotmányos szabályozás része, de legalábbis magas szintű normák garantálják a státuszukat. A helyi önkormányzás a „jó kormányzás” egyik pillére, ezért ma már nemzetközi charták, irányelvek törekszenek a standardot érvényesíteni. Az államszervezet térbeli hatalommegosztása az egységes és a föderatív fő modellt követheti. Az egységes államban nem oszlik meg a szuverenitás a központi és a területi kormányzási szintek között, a területi önkormányzatok nem tagállamok, hanem a végrehajtó hatalom részei. Ennek ellenére jelentőségük, alkotmányos helyzetük általánosságban nagyobb hangsúlyt és garanciákat kap a központi közigazgatásnak alárendelt dekoncentrált államigazgatási szervezetrendszerhez képest. A szócikk elsősorban az önkormányzás alkotmányos és politikai összefüggéseire, a viszonylagos autonómia garanciáira, intézményi és jogi megoldásaira koncentrál.

Jogállamiság

A jelen szócikk négy fő motívum, a jogbiztonság, a joghoz kötöttség vagy legalitás, a tisztességes eljárás és a törvény előtti egyenlőség köré rendezve fogja tárgyalni a jogállamiság kritériumait azon megfontolás alapján, hogy ezek az elvek egymástól logikailag függetlenek, s egyik sem tekinthető a másik három elv alesetének vagy puszta alkalmazásának, s az egyik elvnek való megfelelés nem vonja maga után automatikusan a többi kritérium kielégítését. (1) Egyfelől a jogállamiság fogalmának fontos eleme, hogy az állam általában kiszámítható jogi környezetet teremtsen, olyan környezetet, amelyben a jogszabályok címzettjei képesek betartani a szabályokat és magatartásukat azokhoz igazítani. (2) Másfelől, a jogállamiság szempontjából különös jelentősége van annak, hogy amikor az állam mint a közhatalom birtokosa lép fel, különösen pedig amikor kényszerítő eszközöket vesz igénybe, ez jogilag szabályozott formában történjen és a jog keretei között maradjon. Ezt nem csak a kiszámíthatóság követeli meg, hanem az is, hogy a legalitás szorosan összefügg a legitimitással. (3) Harmadszor, a jogállamiság legtöbb mértékadó felfogásának részét képezik bizonyos procedurális garanciák, melyeket összefoglalóan a tisztességes eljárás fogalmával ragadhatunk meg. E kritériumokat eredetileg főleg a bírósági tárgyalással szemben támasztották, ma már azonban számos ezek közül a közigazgatási eljárás során is alapkövetelménynek számít. (4) Végül, a jogállam egyik jelentésrétege a törvény előtti egyenlőség fogalmával ragadható meg. Nem beszélhetünk jogállamról ott, ahol a hatalmat gyakorlók a jog fölött állnak. Míg a „senki nem állhat a jog fölött” követelménye nem demokratikus államokban is elképzelhető, a törvény előtti egyenlőség már egy egalitárius politikai közösséget feltételez.

Jogforrások

A jogforrás fogalma számos értelemben használatos, ezek közül a leggyakrabban az alanyi és a tárgyi értelmű elkülönítés merül fel. Alanyi (vagy belső) értelemben jogforrás az a szerv vagy személy, amelytől a norma származik, így például történetileg az uralkodó vagy a mai magyar jogban az Országgyűlés, a Kormány, a Magyar Nemzeti Bank elnöke stb. Tárgyi (vagy külső) értelemben jogforrás az a dokumentum, amely a normákat tartalmazza, így például Hammurápi törvénykönyve vagy a mai magyar jogban a törvény, a kormányrendelet, a Magyar Nemzeti Bank elnökének rendelete stb. Ez a tárgyi értelem tekinthető az elsődlegesnek, e szócikk is ezt az értelmet helyezi a középpontba. Itt is különbséget tehetünk tágabb és szűkebb értelmű használat közt. Tágabb értelemben jogforrás lehet az íratlan szokásjog, vagy akár olyan egyedi döntés is, mely későbbi döntéseket befolyásoló érvényű, például egy bírói ítélet a precedensjogra épülő jogrendszerekben. Modern, legszűkebb értelemben jogforrások azok a dokumentumok, amelyek általános, kötelező erővel bíró jogi normákat, magatartásszabályokat rögzítenek, és hatáskörrel felruházott állami vagy államközi szervektől származnak. A jogszabály egy még ennél is szűkebb kategória, amelyet általában az adott jogrend tárgyi jogforrásaiként szoktak definiálni, pontosabban az ezek közül (jogrendenként eltérő logika szerint) ilyenként elismert dokumentumok. A jogforrások mindig adott térben és időben értelmezhetők, a magyar jogban a jogrendszer alapját képező Alaptörvény és a közvetlenül alkalmazandó európai uniós jogi aktusok is jogforrásnak minősülnek, míg a jogszabályok körét maga az Alaptörvény határozza meg tételesen.

Katonaság

A fegyveres erők az államszervezet hierarchikus felépítésű, államilag finanszírozott és irányított szervei, melyek működésének célja az állam fegyveres védelme, a külső biztonság szavatolása. A fegyveres erők sajátos szervezettségükre, felkészültségükre és rendelkezésre állásukra figyelemmel nem kizárólag klasszikus katonai feladatokat láthatnak el, közreműködhetnek belbiztonsági, katasztrófavédelmi és más speciális szakértelmet igénylő feladatokban is. A fegyveres erők tagjaira, a katonákra sajátos jogállási szabályok vonatkoznak, és vonatkozásukban egyes alapvető jogok önkéntes alávetés vagy jogszabály alapján korlátozhatók. A fegyveres erők az állami erőszakmonopólium megtestesítői, tagjai önkéntesen vagy nem szabad akaratukból – például jogilag szabályozott hadkötelezettség alapján – teljesítik szolgálatukat, meghatározott feltételek teljesülése esetén fegyverhasználatra is jogosultak. A fegyveres erők működésének kereteit a katonai jog és a hadijog szabályrendszere adja, amely tágabb értelemben magában foglalja valamennyi olyan jogterület szabályait, amely a fegyveres erők alkotmányos rendszerben betöltött szerepére, irányítására, működésére vagy tagjainak jogállására és az ahhoz kapcsolódó speciális anyagi jogi és eljárásjogi szabályokra vonatkozik, valamint – a nemzetközi közjog részterületeként – meghatározza a hadviselésre vonatkozó szabályokat.

Kisebbségek

A jog „kisebbségek” fogalma mindig térben és időben változó jogalkotói – azaz végső soron politikai – döntések függvénye: mely identitások vagy a személyiség milyen lényegesnek ítélt vonásai kerülnek a jog kiemelt védelme alá, akár (kisebbségi) többletjogok tételezése, akár kisebbségvédelmi (például antidiszkriminációs vagy identitásvédelmi) intézkedések formájában. A kisebbségfogalom meghatározása során az alábbi kérdések jelennek meg: 1. melyek a védett / a kisebbségi lét alapjaként elismert tulajdonságok; 2. melyek a kisebbségi csoporthovatartozás kritériumai; 3. mi a védelem formája, módja, tartalma. Az utolsó ponthoz kapcsolódóan az identitásválasztás szabadságához fűződő jog kiemelt problematikát hordoz.

Költségvetési jog

A pénzügyi alkotmányosság történeti gyökerei a XIX. században végbement polgári átalakuláshoz kötődnek. Általában négy olyan tárgykört különböztetnek meg, amelyek az alkotmányokban a pénzügyi jog alapjait rendszerint megadják. Eszerint a) a költségvetés és a hozzá kapcsolódó zárszámadás törvényi megállapítása, b) az adók (és egyes államokban vámok) törvényi szabályozása, c) a pénzrendszer törvénye, továbbá d) az államadósság létesítésének aktusa általában alkotmányjogi alapon keletkezik. Az 1789-es francia forradalom óta ismeretes „a pénzügyi jog alkotmányos alapjai” fogalom a politikában és a jogtudományban. Ez a fogalom arra utal, hogy az alkotmánytörvények írják elő, mely pénzügyi jogviszonyokat kell törvénnyel szabályozni, a legfőbb államhatalmi és népképviseleti szerv – fenntartva magának a szabályozás jogát – milyen törvényhozási pénzügyi tárgyakat jelöl meg. A fogalomkörbe tehát nem az egyedi pénzügyi törvények tartoznak, csupán azok a normák, amelyek pénzügyi törvények meghozatalára kötelezik a parlamentet. A költségvetési jog alapvető szabályai szinte az összes európai alkotmányban megtalálhatóak. Az Alaptörvényben is szerepelnek olyan előírások, amelyek törvény meghozatalára kötelezik az Országgyűlést. Az Alaptörvény kimondja, hogy az Országgyűlés elfogadja a központi költségvetést és jóváhagyja annak végrehajtását. A költségvetési jog alkotmányjogi értelemben azt határozza meg, hogy az alkotmány alapján ki készíti elő a költségvetés tervezetét; a tervezet milyen előírásoknak kell hogy megfeleljen (költségvetési elvek, adósságfék szabályok); ki fogadja el és milyen formában a költségvetést, ki felel a végrehajtásáért, a végrehajtást ki és hogyan ellenőrzi. Szélesebb értelemben a költségvetési jog tágabb fogalom: többszintű szabályozást (Alaptörvény, államháztartási törvény, költségvetési és zárszámadási törvény, kormányrendeletek, költségvetési önkormányzati rendeletek) és kétféle szabályozási területet (eljárási szabályok és tartalmi előírások) jelent.

Kormány

A kormány a mindennapi szóhasználatban a modern állam egyik alapvető intézménye, mely jellemzően arra hivatott, hogy egy ország, mint politikai egység életét szabályozza, irányítsa. Az angol köznyelvben a „kormány” (government) sok esetben azonos az állammal: „government” nemcsak „kormányt”, hanem általánosabban „államot” is jelent. A kormányt mindazonáltal általában a végrehajtó hatalom csúcsszerveként szokták meghatározni; a végrehajtó hatalom alatt értve egyrészt a politikailag felelős államvezetést és másrészt a hierarchikusan felépülő államigazgatást. A kormány felfogható így a kormányzati funkciót ellátó állami szervezet összességeként, de azonosítható magával a kormányzati tevékenységgel is. Az európai fogalomalkotásban a kormány a hatalommegosztás elvére figyelemmel, az államhatalmi szervek rendszerébe ágyazva határozható meg. Európában lényegében azáltal intézményesült, hogy a politikai döntéshozatal centruma az abszolút monarchiáról a képviseleti szervtől függő, vagyis a parlamenttel szemben felelős minisztériumra (miniszterekre) tevődött át. Az európai-kontinentális szóhasználatban az ilyen módon létrejött – parlamentáris – rendszer keretei között definiálható a kormány fogalma, ami alatt a minisztereknek, az egyes kormányzati ágak vezetőinek a testülete értendő, amely a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás koordinátarendszerében a végrehajtó hatalom – parlamenttel szemben felelős – központi szerve. Mivel a kormány fogalma alatt egy önállósult, kollektív államhatalmi szerv értendő, ilyen formában a parlamentáris rendszeren kívül, elnöki (prezidenciális) rendszerben nem fordul elő, az intézmény ekként nem megtalálható. A hibrid parlamentáris-elnöki (semi-prezidenciális) rendszerekben egyenként elemezni kell, hogy az adott országban intézményesített gubernatív-adminisztratív csúcsszervezet az előbbiek értelmében kormányként fogható-e fel, vagy sem. Ugyanígy vizsgálandó a – ritkán előforduló – ún. direktoriális rendszerek (például Svájc, Uruguay 1952 és 1966 között) esetében is, hogy a gubernatív-adminisztratív csúcsszervezet megfelel-e a kormány fogalmának.

Kormányforma

A kormányforma fogalma a központi politikai hatalmat gyakorló, legfontosabb állami szervek, jellemzően a parlament, a kormány és az államfő közötti hatáskörök tipikus elrendezésére utal. Az egyes kormányformák jellemzői a hatalommegosztás követelményét tiszteletben tartó alkotmányos demokráciák e szervekre vonatkozó, alkotmányban foglalt, tipikus jogállási és hatásköri szabályai alapján határozhatók meg. Az azonos kormányformatípusokba sorolható államok kormányzati rendszerei – a meghatározó jellemzők hasonlósága mellett – egymástól több vonatkozásban különböznek, ennek megfelelően minden állam kormányzati rendszere egyedi. Az alkotmányos demokráciákban leginkább elterjedt a parlamentáris, a prezidenciális és a félprezidenciális kormányforma.