Az Internetes Jogtudományi Enciklopédia célja a teljes magyar jogtudomány aktuális tudásállapotának bemutatása és minden érdeklődő számára ingyenesen elérhető, megbízható tudásbázis megteremtése a magyar jogi kultúra fejlesztésének érdekében. A tanulmányok szakmailag lektoráltak.

Az Enciklopédia létrehozását eredetileg az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének munkatársai kezdeményezték, azt a nyolc hazai jogtudományi egyetemi kart tömörítő Jogász Dékáni Kollégium szakmai támogatásáról biztosította, kiadása több hazai jogtudományi kar együttműködésében valósul meg.

Szerző: Bónis Péter
Affiliáció: egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK
Rovat: Jogtörténet
Rovatszerkesztő: Komáromi László
Lezárás dátuma: 2018.05.01
Idézési javaslat: BÓNIS Péter: „Szerződés” in JAKAB András – FEKETE Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Jogtörténet rovat, rovatszerkesztő: KOMÁROMI László) http://ijoten.hu/szocikk/jogtortenet-szerzodes (2018). Konkrét szöveghelyre való hivatkozáshoz javasoljuk a szövegbeli bekezdésszámok használatát, pl. [8] vagy [12]–[18].

A mai jogban a szerződést két vagy több fél egybehangzó akaratnyilatkozataként szokás meghatározni. Hosszú idő volt szükséges azonban ahhoz, hogy eddig eljusson a jogtudomány. E cikk célja a szerződés fogalmának e fejlődését áttekinteni. Az ókori római jogban rendkívül sok formális elmet megköveteltek ahhoz, hogy a puszta akaratmegegyezésnek jogilag kötelező ereje legyen. A középkorban az egyetemi jogászság munkálkodásának nyomán ez a formális szerződéstan teljesen átalakult. A középkori jog (ius commune) alakította ki a pactum vestitum fogalmát, a pacta sunt servanda elvét, és az ún. causatant, amelynek részletes bemutatása e cikk feladata.

1. A jogügylet (negotium), a szerződés (contractus) és a kötelem egybevetése

[1] A XX. századi polgári jogi tankönyvek szerint a szerződés két vagy több fél egybehangzó, joghatás kiváltására irányuló akaratkijelentése. A szerződés a kötelmek egyik legfontosabb keletkezési forrása. A szerződésnek ez a kötelemkeletkeztető tulajdonsága elválasztja az egyéb joghatások kiváltására irányuló jogügyletektől, így például a tulajdontraditiótól. A szerződés tehát kötelmi jogügylet.*

[2] A kötelem olyan jogviszony, amelynél az egyik fél (hitelező, creditor) a másik féltől (adós, debitor) bizonyos szerződésben vagy jogszabályban előírt magatartást követelhet. A szerződés viszont csak az egyike a kötelemfakasztó tényállásoknak, amelyek alapján az adóstól valamilyen magatartás követelhető. A kötelem tehát jóval tágabb fogalom a szerződésnél.[1]

[3] A jogügylet mai fogalmát azonban sem a rómaiak, sem a glosszátorok nem ismerték. E fogalmat (negotium iuridicum) Althusius XVII. századi és Nettelbladt XVIII. századi jogtudós nyomán a német pandektista iskola alakította ki a XIX. században a szerződés fogalmából absztrahálva. Szerintük a jogügylet joghatás kiváltására irányuló akaratkijelentés. A szerződés is jogügylet, mert joghatás kiváltására irányuló akaratkijelentés, de létrejöttéhez nem elég egyetlen akaratkijelentés, hanem legalább két egybehangzó akaratnyilatkozatnak kell meglennie. A szerződés tehát a pandektista kategóriák szerint kétoldalú jogügylet.

[4] Az ókori római jog a szerződések, vagyis a kétoldalú jognyilatkozatok mellett ismert bizonyos egyoldalú jognyilatkozatokat is. Ilyen volt például a promissio (’ígéret’) vagy a pollicitatio (’egyoldalú ígéret’). A glosszátorok szerint ezeknek az egyoldalú jognyilatkozatoknak nem volt kötelező erejük,[2] kivéve, ha 1. stipulatióba (bizonyos előírt szavak használatával kötött formális jellegű, római jogi szerződéstípus) foglalták, 2. a törvény kifejezetten így rendelkezett (például hozományígéret) vagy 3. az egyházjog előírásai alapján esküvel erősítették meg.

2. A contractus, a conventio, a consensus és a pactum

[5] A szerződés fenti fogalma a római jogra azonban csak bizonyos korlátozásokkal érvényes. Bár a rómaiak szerint is semmis az a szerződés, amely nem tartalmaz akaratmegegyezést, konszenzust, ez azonban még nem volt elegendő a szerződés (contractus) érvényes létrejöttéhez. A puszta konszenzus, a felek megegyezése ugyanis csak pactum volt, amely nem volt peresíthető, bírói úton érvényesíthető.

[6] Az egyes szerződéstípusokat a jusztiniánuszi jog négy csoportra osztotta, mert a jusztiniánuszi Institútiók szerint a kötelem vagy dolog (átadása), vagy szavak, vagy írás, vagy (puszta) megegyezés útján jön létre.

[7] A jusztiniánuszi jog az alábbi szerződéseket ismerte:

2.1. A reálszerződés

[8] A reálszerződések (contractus reales) re-, vagyis dologgal, dolog átadásával jönnek létre. E szerződéseknél nem elegendő a felek közötti megegyezés, ez önmagában még semmiféle kötelmet nem alapít. A kötelem ezekben az esetekben egy dolog megállapodásszerű átadásával keletkezik. Idetartozik: 1. a kölcsön (mutuum), 2. a haszonkölcsön (commodatum), 3. a letét (depositum) és 3. a zálogszerződés (pignus; →a zálog). Közéjük sorolhatók az ún. névtelen reálszerződések (contractus innominati) is. Az említett szerződések közül a kölcsön stricti iurist (kb. szigorúan értelmezett kötelmet), a többi bonae fidei obligatiót (kb. a jóhiszeműség és tisztesség elve szerint értelmezett kötelmet) hoz létre.

2.2. A verbálszerződés

[9] A verbálszerződések (contractus verbales) az előírt formaságoknak megfelelően elmondott szavak által létesített szerződések.[3] Ezeknél a kötelem létrejöttéhez mindig élőszóra van szükség. A szerződéskötés során elmondandó formulákat, megteendő szertartásokat a római jog részletesen szabályozta. Ezek elmulasztása az ügylet érvénytelenségét okozta. A szóbeli szerződések fő példája a stipulatio.

2.3. A litterálszerződés

[10] A litterálszerződéseket (contractus litterales) a pénztárkönyvekben történő kölcsönös bejegyzéssel (litteris) hozzák létre, amelyek azonban a glosszátorok korára már eltűntek a használatból. Itt az írásba foglalás eredményezi a kötelmet, tehát az írás itt érvényességi kellék. Görög eredetű az ún. syngrapha (adóslevél), amelyet az adós és a hitelező együttesen írt alá, valamint az adós által egyoldalúan kiállított és csak általa aláírt kötelezvény, a chyrographum. A litterálszerződések közül egyedül a chyrographum rendelkezett némi relevanciával a glosszátorjogban.

2.4. A konszenzuálszerződés

[11] A konszenzuálszerződések (contractus consensuales magával a puszta, formátlan megegyezéssel (nudo consensu) jönnek létre. Négy contractus tartozik ide: 1. az adásvétel (emptio venditio), 2. a bérlet (locatio conductio), 3. a társaság (societas) és 4. a megbízás (mandatum). Valamennyi bonae fidei kötelmet eredményez. A konszenzuálszerződéseknél maga a megegyezés képezi a civilis causát.

[12] A pactumok általában peresíthetetlenek voltak (pacta nuda), vagyis nem keletkeztettek obligatiót. A praetor és a római császárok bizonyos pactumokat azonban peresíthetővé tettek (pacta adiecta, pacta praetoria, pacta legitima).

3. A pactum nudum fogalma a glosszátoroknál

[13] A jusztiniánuszi joggyűjteményekhez képest a Brachylogus, az Exceptiones Petri és a Summa Trecensis[4] nem tartalmaz jelentős újítást. A megállapodások általánosan kötelező erejéről elmélkedik a provanszál nyelvű Lo Codi,  de elméleti állásfoglalásának gyakorlati következményeit nem vonja le: „Fides quam unus promittit alii vult quod illus quod unus promittit alii servetur, naturalis namque racio requirit ut omnes homines huius mundi dicant sibi veritatem” (Az ügylethűség, amelyet megígér valaki a másiknak, azt kívánja, hogy amit megígértek, be is tartsák. A természetes észszerűség ugyanis megköveteli, hogy minden evilági ember egymásnak igazat beszéljen).[5] A kötelmi jog későbbi történetében erre hivatkozással ismerik el majd a pacta sunt servanda (’a megállapodásokat teljesíteni kell’) elvét. A Lo Codi azonban ezt csak elméletileg fejtegeti, a rómaiak szerződési rendszerét nem alakítja át ennek megfelelően.

[14] A pactum nudum (’nem peresíthető paktum’) lényegéről először, 1150–1160 körül az angol–normann Epitome exactis regibus tartalmaz mélyebb elméleti fejtegetést. A mű arra keresi a választ, hogy mi teszi a megállapodást pactum nudummá. Rendszerezése, állásfoglalása azért olyan fontos, mert ennek hatása mutatkozik meg Azo híres, alább ismertetendő vestimentacsoportosításában is.

[15] Az Epitome exactis regibus a pactum nudum öt definícióját sorolja fel.[6] Az első meghatározás szerint pactum nudum az a megállapodás, amely a jog minden külsőségét nélkülözi (pactum nudum dicitur quod ab omnibus sollempnitatibus iuris est destitutum). Eszerint a pactum nudum lényege a formátlanság, a jog által előírt külsőségek (meghatározott formulák, írásba foglalás stb.) hiánya, eltérően például a stipulatio és a litterálszerződések esetétől. A második meghatározás a pactum nudum lényegének a causa, míg a harmadik a nevesítettség hiányát tartja. Ha ugyanis a megállapodás olyan konszenzuálszerződés, amely egy nevesített contractus (emptio-venditio, locatio, depositum, commodatum) tényállása alá vonható, akkor peresíthetővé válik. A negyedik definíció a pactum nudumban a dolog átadásának hiányát tartja meghatározónak. A reálszerződések ugyanis a dolog átadásával válnak peresíthetővé. Az ötödik meghatározás szerint pedig az egyidejűség hiányát állítja középpontba. A fő szerződéshez járuló mellékegyezmény (pacta adiecta) ugyanis peresíthető volt, ha a fő szerződéssel egyidejűleg (in continenti) és nem utólag jött létre.

[16] Az Epitome exactis regibus szerint tehát a puszta megállapodás még nem joghatással bíró szerződés, ahhoz a következők valamelyike szükséges: 1. sollemnitas, 2. causa, 3. nomen negotii, 4. rei interventus, 5. continentia (ezek a fent részletezett római szerződéstípusokat jelentik).

[17] Az Epitome exactis regibus szerzője egységes meghatározást nem tudott alkotni. Ez az öt kritérium egyáltalán nem támaszkodik egységes alapokra, és bizonyos kikényszeríthető megállapodások ki is maradtak a csoportosításból, amit a glosszátorok sokszor szóvá is tettek. Az ultramontán glosszátorok még azt is vitatták, hogy a D. 2.14.7.4 szerinti definíció (nuda pactio obligationem non parit, azaz a peresíthetetlen pactum kötelmet nem keletkeztet) helyes lenne.[7] Jacobus de Ravanis szerint nem a peresíthetetlenség a pactum nudum lényege, mert ha így lenne, akkor a feltételhez kötött adásvételi szerződés (emptio-venditio) is pactum nudum lenne, hiszen ha a feltétel sohasem teljesül, akkor az adásvételi szerződés sohasem válik peresíthetővé.[8] Még csak nem is a formátlanság a pactum nudum lényege, mert akkor a konszenzuálszerződéseket is annak kellene tekinteni. A causa hiánya sem tekinthető megfelelő kritériumnak, mert az ókori római jog ismerte a peresíthető causátlan ügyleteket is. Végső soron tehát egyedül a törvény rendelkezése az, ami a puszta megállapodást kikényszeríthetővé teszi. Ha ez hiányzik, a megállapodás csak pactum nudum.

4. A pactum vestitum fogalma

[18] A pactum nudum meghatározási kísérleteivel együtt alakult ki a pactum vestitum fogalma. Míg a pactum nudum szerepel a Corpus iuris civilisben, a pactum vestitum nem. Ezt a kifejezést a glosszátorok alkották meg.

[19] A pactum vestitum kifejezés először Placentinusnál tűnik fel 1170 körül a Montpellierben írt Codex-summájában.[9] Placentinus a „pacta induta” kifejezést használja, de jelentés szempontjából semmiféle különbség nincs a pacta vestita (’felruházott’ pactum) és a pacta induta (’felöltöztetett’ pactum) között. Placentinus szerint a pactum ötféle módon ruházható fel a peresíthetőséggel. Ezeket a módokat vestimentumnak (’ruházat’) nevezi, és a következőket sorolja fel: rebus, verbis, litteris, consensu, re sua tradenda.

[20] Placentinus a litterál-, a reál-, a verbál-, a konszenzuálszerződéseket és az innominát reálszerződéseket tekinti pacta indutának. A pacta adiecta és a pacta legitima kimarad a felsorolásból. Bár Placentinus lajstroma tökéletlen, annyiban jelentősnek tekinthető, hogy az angol–normann Epitome exactis regibus elméletét ő közvetítette a bolognai glosszátorok felé.

[21] A vestimentaelmélet angol–normann eredetét igazolja az is, hogy az „Ulpianus de edendo” kezdetű ordo iudiciarius is tartalmazza ezt a teóriát. Ez az 1150 körül keletkezett mű hat vestimentumot sorol fel: „Vestiuntur pacta sex modis: causa, verbis, scriptura, forma, continentia, confirmatione. Causa, quando ob causam aliquid promittitur; verbis, ut stipulatione; scriptura, ut si scripserim me debere; forma, quando formatus est contractus, ut emptio et venditio; confirmatione, quando lex confirmat pactum, ut pactum donationis et de constituta pecunia; continentia, quando continue pactum praecedit vel sequitur contractum” (A pactumok hat módon ruházhatók fel: causával, szavakkal, írással, alakszerűséggel, egyidejűséggel, megerősítéssel. Causával mint amikor causa miatt ígérünk valamit, szavakkal [például stipulatióval], írásbeli kötelezvénnyel, mint amikor azt írom, hogy tartozom, alakszerűséggel, mint amikor megkötik a szerződést [például adásvételt], megerősítéssel, mint amikor a törvény megerősíti a pactumot [például az ajándékozást vagy a tartozáselismerést], egyidejűséggel, mint amikor a pactum folyamatosan megelőzi vagy követi a contractust).[10]

[22] Placentinushoz képest ez a munka kiemeli a törvényi rendelkezést, a járulékos pactumokat (pacta adiecta) és a causát.

[23] Azo valószínűleg Placentinus munkájából ismerhette ezt az angol–normann iskolában kialakult elméletet, bár elképzelhető, hogy Placentinus summáján kívül más Alpokon túli glosszátori munkákhoz is hozzájutott. Azo szintén hat „öltözéket” (vestimentum) különböztet meg: „Vestitur autem pactum sex modis: re, verbis, consensu, litteris, contractus cohaerentia, rei interventu” (A pactum hat módon ruházható fel: dologgal, [előírt] szavakkal, konszenzussal, írással, a contractusokhoz való kapcsolódással és az előteljesítéssel).[11]

[24] Azo 1210 körül írt Summájában utal rá, hogy ezeken kívül léteznek még peresíthető pactumok, ezeket azonban nem tudja rendszerbe foglalni. Arra is utal, hogy a reál-, litterál-, verbál- és konszenzuálszerződéseket nem lehet a szó szoros értelemben pactum vestitumnak nevezni, mert ezek önmagukban peresíthetők, nem valamely külső vestimentum hozzákapcsolódása folytán. Ennek ellenére ezeket a pacta vestita körébe sorolja, mert a pactumot a szerződés általános fogalmának tekinti, amelynek egyik alfajtája a contractus. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ezáltal teremtődik meg a lehetőség, hogy a glosszátorok kidolgozzák a kötelmi jog általános részét, és ezekre az alapokra épülhetett a XIX. században a pandektista ügyleti tan. A pactum a glosszátorok számára a szerződés általános megjelölése.

[25] Azo tehát a következő jognyilatkozatokat tekinti peresíthetőnek:[12] 1. reálszerződések, 2. verbálszerződések, 3. litterálszerződések, 3. konszenzuálszerződések, 4. járulékos pactumok (pacta adiecta), 5. innominát reálszerződések, 6. donatio (ajándékozás), 7. constituta pecunia (tartozáselismerés), 8. hozományígéret, 9. promissio nuda civitati facta (kb. az államnak tett ígéret), 10. tengeri kölcsön, 11. accessio frumenti (gabona járuléka, C.4.32.12), 12. usurae civitati promissa (kb. államnak ígért kamat), 13. ügyvédi honorárium.

[26] Accursius lényegében Azo elméletét veszi át és bővíti ki. Accursius szerint a következő pactumok peresíthetők: 1. reálszerződések, 2. verbálszerződések, 3. litterálszerződések, 4. konszenzuálszerződések, 5. járulékos pactumok (pacta adiecta), 6. innominát reálszerződések, 7. esküvel megerősített pactumok, 8. legis auxilio (törvényi rendelkezés alapján) peresíthető pactumok (pacta legitima).[13] Accursius tehát Azóhoz képest két további vestimentumot említ: az esküt és a törvény kifejezett rendelkezését.

5. A pacta sunt servanda elvének kialakítása

[27] Az →egyházjog egészen más megfontolások alapján alakította ki szerződésrendszerét. Az ígéretek be nem tartását hazugságnak tartották, a hazugság pedig bűn, és ezt a jogrendszer nem ösztönözheti. A kánonjogban ezek a kérdések az 1180-as években merültek fel, feltehetően a civilisták véleménykülönbségeinek hatására. Az első kánonista, aki a pactum nudumot említi, Huguccio, aki szintén civilista glosszátorok tanítványa volt Bolognában. Ő a Decretumhoz írt summájában 1188 körül azt az álláspontot képviselte, hogy az ígéretet tevő „…licet stipulatio non intervenerit obligatur enim nuda promissione saltem et si non civiliter unde tenetur ad promissum persolvendum. […] peccaret enim quis nisi nudum pactum observaret honestum tamen, licet nulla sollempnitas intervenerit” (…stipulatio hiányában is kötelezetté válik legalább a puszta ígéret okán, még ha nem is a civiljog szerint, ezért köteles az ígéretet teljesíteni […] vétkezne ugyanis az, aki a tisztességes nudum pactumot nem tartaná be, noha az formátlan volt”).[14]

[28] Hasonlóképpen foglalt állást Bernardus Papiensis, a Compilatio prima szerkesztője. Ő 1185-ben készült dekretálisgyűjteményébe felvette a 348-ban megrendezett első karthágói zsinat egyik határozatát, amely a következő tényállást tartalmazza: Két észak-afrikai püspök írásban megegyezett egyházmegyéjük határairól. Optantius püspök nem tartotta be a megállapodást, ezért Antigonus püspök a karthágói zsinathoz fordult, amely úgy döntött, hogy a megállapodást be kell tartani.[15] A határozat a következő frázissal zárul: „Pax servetur, pacta custodiantur” (A békét tartsák meg, a pactumokat pedig tartsák be).[16] Ez a határozat 1234-ben a Liber Extrába is bekerült, ahol a következő címet kapta Raymundus de Pennafortétől, a gyűjtemény szerkesztőjétől: „Pacta quantumcunque nuda servanda sunt” (Még a pactum nudumot is be kell tartani).[17]

[29] Innen származik a híres jogelv: pacta sunt servanda, amely az egyházjog hatására már a középkorban is gyakorlati elismerést nyert, mert az egyházi bíróságok előtt érvényesíthetővé vált. Különböző helyi jogszabályok tételes jogilag is kimondták a megállapodások kötelező erejét és a pactum nudum peresíthetőségét. Kiemelendő például az 1348-ban Spanyolországban kiadott Ordenamiento de Alcalá, amely a formátlan megállapodások és ígéretek kötelező erejéről rendelkezett. E jogszabály külön is említi, hogy az ilyen formátlan megállapodások ellen nem lehet felhozni azt a kifogást, hogy a stipulatio külsőségeit nem tartották be vagy hogy a felek személyesen nem voltak jelen.[18]

[30] Bernardus Papiensis nemcsak joggyűjteményt szerkesztett, hanem gyűjteményéhez summát is írt 1190 körül. Ebben így foglalt állást: „Effectus pactorum est, ut serventur nisi sint contra leges vel contra bonos mores” (A pactumok joghatása az, hogy be kell azokat tartani, hacsak nincsenek a törvények vagy a jó erkölcsök ellen).[19]

[31] A jogtörténeti szakirodalomban Dilcher vitatta Huguccio és Bernardus Papiensis kijelentéseinek jelentőségét.[20] Szerinte a „nudum pactum” kifejezést Huguccio summájába később interpolálták, Bernardus Papiensis pedig a pactum szó mellett nem használja a „nudum” jelzőt, így kijelentése csak a pactum vestitumra vonatkozik. Érvelése azonban feltételezéseken alapul. A kéziratok többsége nem interpolált, és a kontextusból is kitűnik, hogy Huguccio nemcsak a nuda promissióra, hanem a nudum pactumra is gondolt.

[32] A Decretum egyik legfontosabb glosszaapparátusának szerzője, Johannes Teutonicus már mint megszilárdult tantételt adja elő a pacta sunt servanda elvét, ami szintén azt mutatja, hogy Huguccio hatására ez már meggyökeresedett a kánonjogban. Johannes Teutonicus egyik glosszájában így ír: „Ex nudo pacto oritur actio” (A pactum nudumból kereset származik).[21]

[33] A vitatott kérdések közé tartozott, hogy milyen keresettel lehet a pactum nudumot érvényesíteni. Johannes Teutonicus szerint a pactum nudum perlésére a condictio ex canone áll rendelkezésre.[22] Sinibaldus Fliscus tagadta ennek lehetőségét, és csak a denuntiatio evangelica igénybevételének lehetőségét ismerte el.[23] A denuntiatio evangelica nem a szó szoros értelmében vett kereset (actio) volt, hanem egy szubszidiáriusan igénybe vehető jogeszköz a naturalis obligatiók érvényesítésére. Ez lényegében azt jelentette, hogy ha a jogosultnak nem állt más kereset a rendelkezésére, az egyházi bírósághoz fordulhatott, amely nemteljesítés esetén kiközösítette az adóst. Később mind a condictio ex canone (kb. kánonjogon alapuló kereset), mind a denuntiatio evangelica (speciális egyházjogi intézmény bizonyos magatartások kikényszerítésére vagy büntetésére) elismerést nyert a pactum nudum perlésére, bár a condictio ex canone csak a klerikusok és az egyházi állam vagy egyházi hűbérségek (fejedelemségek) területén lakó laikusok ellen volt indítható, minden más esetben csak a denuntiatio evangelica állt rendelkezésre.

[34] Az egyházi bíróságok számára tehát minden eszköz rendelkezésre állt ahhoz, hogy a pactum nudumot kikényszerítsék. Az egyház mellett azonban a kereskedőknek is érdekükben állt a formátlan szerződések elismerése. Ennek megfelelően alakították ki a kereskedelmi szokásjogot. A kereskedelmi jogban a kereskedelmi bíróságokon sem lehetett hivatkozni a pactum nudum peresíthetetlenségére.[24]

[35] A fentieken kívül a kommentátorok korában a civiljog is kifejlesztett egy jogeszközt a pactum nudum peresíthetőségének biztosítására. Ehhez a tartozáselismerés (constitutum) intézményét használták fel. A pactum nudum önmagában a civiljog szerint ugyan nem volt peresíthető, de ha azt tartozásként elismerték, rögtön peresíthetővé vált az actio de pecunia constituta segítségével. A pactum nudum a civiljog szerint formálisan továbbra sem volt peresíthető, így az alapkötelemből kereset nem származott, de a hitelező érvényesíthette jogát a constitutumból eredő actióval. A kommentátorok szerint ez nem számított a jog kijátszásának, mert a két akaratnyilatkozat (pactum geminatum) jobban bizonyította a felek komoly, átgondolt szándékát, mint az egyetlen pactum nudumban megnyilvánuló akaratkijelentés.

[36] A ius commune a XIII. századra gyakorlatilag megvalósította a pacta sunt servanda elvét. Ehhez elsősorban a stipulatio, a kötbér, az innominát reálszerződések, az eskü, a denuntiatio evangelica és a pactum geminatum intézményét használták fel.

6. A causa

[37] A causa az ókori római jogi forrásokban is szerepel, de sokszor eltérő, különböző jelentéssel, mivel a rómaiak nem dolgoztak ki egységes causatant. A causa az ókori forrásokban többek között jogcím, jogalap vagy jogügyleti cél stb. jelentéssel is szerepel. Az egységes causatan kidolgozására az arisztotelészi filozófia középkori újjászületésének hatására a glosszátorok vállalkoztak.

[38] A középkori skolasztikus filozófia Arisztotelész nyomán rögzítette, hogy okozat ok nélkül nem létezik. Ennek alapján a szerződés (pactum) sem létezhet ok (causa) nélkül. A skolasztikus filozófia négy oktípust különböztetett meg: formai ok (causa formalis), anyagi ok (causa materialis), létesítő ok (causa efficiens), célok (causa finalis). Ami akadályozza az okot, akadályozza a következményt is (quidquid impedit causam, impedit et effectum). Ha ok nincsen, nincsen következmény sem (deficiente causa, deficit effectus).

[39] A glosszátorok ezeket a filozófiai elveket alkalmazták a jog tudományára. A szerződés nem jöhet létre ok, causa nélkül. Ha causa nincsen, szerződés nincsen, következésképpen a glosszátorok szerint minden szerződéshez szükséges a causa bizonyítása. A causa lényegét azonban nehezen sikerült meghatározni, mert még a XV. században is élesen polemizáltak a causa fogalmáról. A legidőtállóbb meghatározást a Summa Trecensis[25] tartalmazza: „Causam autem dicimus dationem seu factum vel contractum” (Causának mondjuk az adást, a cselekményt vagy a szerződést).

[40] A Summa Trecensis szerint tehát a causa az innominát reálszerződések esetében az előteljesítés (a dolog átadása), a stipulatiónál és a kétoldalú kötelmeknél a negotium antecedens (egy másik egyoldalú jogügylet), a deliktuális jogban pedig a károkozó cselekmény. A causa lényegében véve tehát az ellenszolgáltatást jelenti, a már teljesített vagy teljesíteni ígért szolgáltatás vagy a kár ellenértékét.

[41] A Glossa ordinaria szerint a causa „id est datio vel factum quod vestiet pactionem […] Si in contractibus innominatis non valet conventio sine causa, id est sine vestimento, etiam in contractibus nominatis vel factis aliis est eadem ratio” (Az az adás vagy cselekmény, amely felruházza [peresíthetőséggel] a szerződést.  […] Ha az innominát szerződések nem érvényesek causa, vagyis vestimentum nélkül, akkor a nevesített contractusok és más tények esetében is ugyanaz az elv).[26]

[42] A Glossa ordinaria tehát szintén a Summa Trecensis meghatározását követi, de a causát azonosítja a vestimentummal, amelynek típusait előzőleg már felsoroltuk. Feltűnő, hogy a glosszátorok sohasem tekintik causának a puszta akaratmegegyezést (consensus). Ez még a konszenzuálszerződésekre is igaz, mert a consensus itt is csak akkor eredményez kötelmet, ha tartalmilag megfelel a négy konszenzuálszerződés közül valamelyiknek.

[43] A stipulatio az ókori rómaiak szerint még absztrakt kötelem volt, a glosszátorok viszont az ókori római jogi szövegekből éppen ennek ellenkezőjét vezették le. Az egyik tétel szerint ha valaki tévedésből stipulál, akkor a condictio liberationis (speciális római jogi kereset) áll rendelkezésére, és ha teljesítésre perlik, ugyanezt exceptio dolival (speciális római jogi kifogással) érvényesítheti.[27] Ilyenkor a stipulatio absztrakt volt. A glosszátorok úgy vélték, hogy ha ebben az esetben a sine causa stipulatio exceptio dolival érvényteleníthető, akkor a causa nélkül kötött összes stipulatio is érvénytelen.[28]

[44] A glosszátorok a causának több fajtáját sorolták fel. Ha a szerződés megkötésének oka valamilyen múltbeli tény (például károkozás), akkor causa praeteritáról beszéltek. Ha a szerződést jövő idejű ellenszolgáltatás reményében kötötték, annak neve causa de futuro volt.

[45] A skolasztikus filozófia hatását mutatja a causa finalis és a causa impulsiva megkülönböztetése. A causa impulsiva a szerződéskötés motívuma, indítóoka; a szerződéskötő szükségleteit, a szerződésben ki nem fejeződő indokait jelenti. A causa impulsiva a szerződéskötésre sarkalló körülményeket, üzleti lehetőségeket (causa occasionalis) jelenti. A causa finalis ezzel szemben a szerződés végcélját, a szerződésben megnyilvánuló jogi célt jelenti. Ez nem a szerződő fél végcélja, hanem a szerződésé.

[46] A szerződéskötő felek a szerződésben rögzíthetik a szerződés causáját, de el is mulaszthatják ezt. A szerződésben feltüntetett jogi célt nevezzük causa expressának. Ha a causa a szerződésben nincs feltüntetve, akkor causa tacita (’hallgatólagos cél’) a neve.

[47] A glosszátorok causatanában mindhárom megkülönböztetéshez sajátos jogvélelmek kapcsolódnak. A causának ugyanis nemcsak a szerződés létrejöttében, hanem a jogalap nélküli gazdagodás jogi szabályaiban is jelentős szerepe van. Ha a causa finalis megszűnik, akkor az ellenszolgáltatás visszakövetelhető. A causa impulsiva meghiúsulása azonban erre nem ad lehetőséget.

[48] Ha a szerződésben szereplő causa múltbeli tényre vonatkozik (causa praeterita), akkor amellett szól a vélelem, hogy causa finalisról van szó. Ha a szerződésben csak jövőbeli szolgáltatás ígérete szerepel, akkor ez kétség esetén csak causa impulsivának tekinthető.

[49] Azo szerint a causa impulsiva és a causa finalis elhatárolásában a legnagyobb jelentősége annak van, hogy a szerződésben a felek feltüntették-e azt a célt, azt a (gazdasági) szükségletet, amelynek kielégítésére a szerződést kötik. Ha feltüntették, akkor ez a causa expressa egyúttal causa finalisnak minősül. A causa tacita azonban a felek egyoldalú, titkos fenntartásának számít, amely a szerződést nem befolyásolja, hiszen a szerződő fél nem hozta azt a másik fél tudomására. Ez legfeljebb causa impulsiva lehet, ennek meghiúsulása azonban nem befolyásolja a szerződést.

[50] A kánonjog elismerte a pactum nudum bíróság előtti érvényesíthetőségét, de egyúttal vissza is riadt a feleknek biztosított túlzott szerződési szabadságtól, ezért a pactum nudum érvényességéhez megkövetelte a causát is, amely komoly bírósági kontrollt biztosított a szerződések tartalma felett.

[51] A causát természetesen bizonyítani is kellett. A Liber Extra e tekintetben átvette a civilista glosszátorok tanításait. Az olyan okiratot, amelyben a causát nem tüntették fel, cautio indiscretának nevezzük, ha viszont feltüntették, cautio discreta a neve.[29] A cautio indiscreta nem keletkeztet érvényes kötelmet, mert hiányzik belőle a causa. Ha causa nem szerepel benne, a glosszátorok azt vélelmezik, hogy tévedésből állították ki. Az absztrakt jogügylet tehát a kánonjog szerint nem peresíthető.

[52] A középkori jog kiszélesítette a szerződési szabadság elvét, de ismerte annak veszélyeit is. A rómaiak típuskényszerét ugyan szinte teljesen visszaszorította, de nem bízta teljesen a felek elhatározására a szerződések tartalmának meghatározását, hanem a causa előírása révén erős bírósági kontroll alá helyezte azt. A szerződési szabadság tétele nem vezetett el odáig, hogy az absztrakt kötelezvények érvényét is elismerjék. Az absztrakt kötelmek ugyanis jelentős visszaélésekre adhatnak alkalmat, amit a szerződési jog nem engedhet meg. Ezek olyan káros társadalmi hatásokkal járnának, amelyeket sem az akkori, sem a mai jogrend nem hagyhat jóvá.

[53] A causával kapcsolatos glosszátori fejtegetéseknek nemcsak elméleti jellegük van, mert a francia Code civil mintájára kodifikált latin jogrendszerekben (például spanyol, olasz, dél-amerikai, román stb.) a causa a polgári törvénykönyvekben is szerepel mint a szerződés egyik érvényességi kelléke. A Code civil 1108. cikke szerint például a szerződés érvényességéhez szükséges a felek ügyletképességén és konszenzusán kívül a határozott tárgy és a törvényes causa. A Code civil 1131. cikke szerint a hamis, törvénytelen és jó erkölcsbe ütköző causát tartalmazó vagy azt egyáltalán nem tartalmazó szerződés semmis.[30]

[54] Sajnos a glosszátori fejtegetések feledésbe merülése miatt egyes szerzők már nem értik a causa valódi jelentését, sőt javasolták kiiktatását a Code civilből. Abban nincsen semmi ellentmondás, hogy a causát egyesek a szerződés megkötésének okaként, mások ellenszolgáltatásként vagy a szerződés tartalmaként határozzák meg. A glosszátorok ugyanis a szerződések tartalmi kontrollját kívánták megvalósítani a rómaiak formakényszere helyett. Abból, hogy a szerződés tárgya, a szolgáltatás törvényes és tisztességes, még nem következik, hogy az egész szerződés is törvényes és tisztességes. A causatan tehát a szolgáltatás-ellenszolgáltatás viszonylatában vizsgálja a szerződést. Az objet illicite (törvénytelen ügyleti tárgy) és a cause illicite (törvénytelen ügyleti cél) miatti érvénytelenség ezért jelentősen különbözik egymástól.[31]

[55] A glosszátorok által megfogalmazott tannak célja volt az is, hogy kizárja az absztrakt ügyleteket az érvényes jogügyletek közül. Ezek veszélyessége jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a texasi kisember fizetésképtelensége gazdasági világválsággá váljék, azáltal, hogy az eredetileg kauzális hitelviszonyt absztrakt jogviszonnyá alakították át.[32]

7. A szerződés alkatrészei (substantialia, naturalia, accidentalia)

[56] A jogügyleteket, így a szerződéseket is összetevőkre bonthatjuk föl, ezek az ún. jogügyleti alkatrészek. Ezek három nagy csoportba sorolhatók: 1. essentialia negotii, 2. naturalia negotii, 3. accidentalia negotii.

[57] A jogügylet lényeges (elengedhetetlen) alkatrészei (essentialia negotii) kötelező jelleggel a szerződés részét képezik. A törvény kógens rendelkezése és az ügylet természete alapján az ilyen alkatrészekről a feleknek mindenképpen meg kell állapodniuk, mert ha ezt nem tennék, a jogügylet létre sem jönne. Ilyen például a jognak az a szabálya, hogy nem jön létre az adásvétel, ha a felek az árban és az áruban nem egyeztek meg. Az adásvételi szerződés esszenciális feltétele tehát az ár és az áru megjelölése.

[58] A feleknek nem szükséges viszont megegyezniük a jogügylet naturalis (természetes) alkatrészeiről (naturalia negotii), mert ezekről a törvény úgyis rendelkezik, és ha a felek ezekről a törvényben szabályozott kérdésekről nem állapodtak meg, akkor vita esetén a törvény rendelkezései szerint kell dönteni, hiszen ezek a törvény alapján válnak a szerződés részévé, ha a felek nem rendelkeztek róluk. A naturalis alkatrész legismertebb példája a szavatosság, amely akkor is kötelezi az eladót, ha azt a felek meg sem említették.

[59] Az akcidentális (esetleges) alkatrészek (accidentalia negotii) olyan kérdések, amelyekről sem a felek, sem a törvény nem rendelkezik. Ezek nem képezik a szerződés részét. Ennek következtében a feleknek tanácsos az ilyen kérdésekről is rendelkezniük, mert ha ezt nem tették, utóbb már nem hivatkozhatnak arra, hogy valamilyen fontos kikötést a szerződés részévé kívántak tenni.

[60] A szerződés alkatrészeiről szóló tan kialakítása is a glosszátorok érdeme. A rómaiak nem ismerték a szerződés lényeges, természetes és járulékos alkatrészeinek fogalmát. A Digesta egyik helye szerint a borospincében a földbe ásott hordókra[33] akkor is kiterjed az adásvételi szerződés, ha a villa adásvételi szerződése erről semmit sem szól, vagyis azok is el vannak adva („dolia in horreis defossa si non sint nominatim in venditione excepta, horreorum venditioni cessisse videri”). Irnerius ehhez a szakaszhoz fűzte glosszáját, amelyben megkülönbözteti a szerződés lényegéből fakadó kikötéseket a szerződés lényegétől idegen kikötésektől.[34] Ő még csak két fajtát különböztetett meg.

[61] Irnerius két tanítványa, Jacobus és Martinus már azon vitáztak, hogy a szavatosságra vonatkozó szabályok a szerződés lényeges alkatrészeinek tekinthetők-e. Martinus azon a véleményen volt, hogy a szavatosság a szerződés lényegéhez tartozik, Jacobus azonban tagadta ezt, mert a szavatosság nélkül is létrejön az adásvételi szerződés, mihelyst az árban és az áruban megegyeztek.[35] A dissensio ugyanakkor nem tanúskodik túlzott haladásról, mert Irnerius véleményéhez hasonlóan Martinus és Jacobus is csak két kategóriát különböztet meg.

[62] A hármas felosztást Rogerius alkotta meg.[36] Véleménye szerint a szerződésekben háromfajta kikötés szerepel. A lényeges alkatrészekre vonatkozó kikötés (pacta de substantia) például az, amikor az ár csökkentéséről állapodunk meg. A természetes alkatrészekről szóló kikötésnél (pacta de natura) a szavatosságról állapodunk meg. Ha viszont az adásvételi szerződésben arról rendelkezünk, hogy az eladónak legyen szabad tovább laknia az eladott házban, akkor ez a szerződés természetes alkatrészein kívül van (pacta extra naturam), ún. járulékos alkatrész.

[63] A Rogerius által használt pacta de substantia, pacta de natura és pacta extra naturam kifejezés helyett Placentinus[37] alkotta meg az accidentalia fogalmát, a substantialia és a naturalia kifejezést pedig Azo használta.[38]

[64] A szerződés járulékos alkatrészei sokfélék lehetnek. A legismertebb közülük a feltétel, az időhatározás és a meghagyás. A feltétel (condicio) olyan jövőbeli, bizonytalan esemény, amelytől a jogügylet hatálya függ. Megkülönböztethetünk felfüggesztő és bontó feltételt aszerint, hogy a feltétel hatására a szerződés hatályba lép vagy hatályát veszti.

[65] Bontó feltétel (condicio resolutiva) esetén a jogügylet a megkötéssel egyidejűleg azonnal hatályba is lép, ha azonban a feltétel beáll, a szerződés hatályát veszti. Felfüggesztő feltétel (condicio suspensiva) esetében a már érvényesen létrejött jogügylet az esemény beálltáig nem lép hatályba, és ha a feltétel egyáltalán nem következik be, a jogügylet soha nem lép hatályba.

8. JEGYZETEK

 


* A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának támogatásával készült. A jelen cikkben követett nemzetközi hivatkozási gyakorlatról bővebben lásd BÓNIS Péter: Az európai közös jog születése, Budapest, Rejtjel, 2011, 45–81.

[1] Carl KARSTEN: Die Lehre vom Verträge bei den italienischen Juristen des Mittelalters. Ein Beitrag zur inneren Geschichte der Reception des römischen Rechtes in Deutschland, Rostock, Werther, 1882, 110; Hermann DILCHER: „Der Typenzwang im mittelalterlichen Vertragsrecht” Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte 1960, 270–299; Alfred SÖLLNER: „Die Causa im Kondiktionen und Vertragsrecht des Mittelalters bei den Glossatoren, Kommentatoren und Kanonisten” Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte 1960, 182–303; Klaus-Peter NANZ: Die Entstehung des allgemeinen Vertragsbegriffs im 16. bis 18. Jahrhundert, München, Schweitzer, 1985, 31–49; Raffaele VOLANTE: Il sistema contrattuale del diritto comune classico. Struttura dei patti e individuazione del tipo. Glossatori e Ultramontani, Milano, Giuffrè, 2001.

[2] AZO: Summa ad C. 5.11., de dotis promissione et nuda pollicitatione, n. 1, Venetiis, 1596, coll. 484.

[3] BRÓSZ Róbert – PÓLAY Elemér: Római jog, Budapest, Tankönyvkiadó, 1974, 407–408; NANZ (1. j.) 31–49.

[4] Ezekről a művekről bővebben lásd BÓNIS Péter: Az európai közös jog születése, Budapest, Rejtjel, 2011, 45–81.

[5] Hermann FITTING – Hermann SUCHIER (szerk.): Lo Codi. Eine Summa Codicis provenzalischer Sprache aus der Mitte des XII. Jahrhunderts. Erster Teil: Lo Codi in der lateinischer Übersetzung des Riccardus Pisanus, Halle, Scientia, 1906, 10.

[6] Exactis regibus 7.3. Max CONRAT: Die Epitome exactis regibus, mit Anhängen u. e. Einleitung: Studien zur Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter, Berlin, Scientia, 1884, 99.

[7] Petrus de BELLAPERTHICA: Lectura in C. 2.3.10., de pactis, l. legem, Firenze, Biblioteca Laurenziana, ms. Plut. 6 sin. 6, fol. 83vb.

[8] Petrus de BELLAPERTHICA (sed vero Jacobi de Ravanis): Lectura in C. 2.3.10., de pactis, l. legem, Bologna 1967, fol. 55rb.

[9] PLACENTINUS: Summa in C. 2.3., de pactis, Magontiae, 1532, 44.

[10] Gustav HAENEL: Ignoti auctoris Ordo Iudiciorum. Ulpianus de edendo, Lipsiae, Hinrichs, 1838, 38–39.

[11] AZO: Summa in C. 2.3., de pactis, Lugduni, 1596, 84.

[12] AZO (11. j.) 84.

[13] Gl.  quinimmo ad D. 2.14.7.5., de pactis, l. iuris gentium, § quin immo, Lugduni, 1627, vol. I., coll. 225.

[14] HUGUTIUS: Summa in C. 12 qu. 2 c. 66., s.v. oportebit absolvere, Paris, Bibliotheque Nationale, ms. lat. 3891, fol. 177v.

[15] X. 1.35.1., de pactis, c. Antigonus: Rubr.

[16] BERNARDUS PAPIENSIS: 1Comp. 1.26.1.: „Pax servetur, pacta custodiantur.”

[17] X.1.35.1 – summ.

[18] Norbert van KLEFFENS: Hispanic Law Until the End of the Middle Ages, Edinburgh, Edinburgh University Press, 1971, 15–199.

[19] Ernst T. LASPEYRES (szerk.): Bernardus Papiensis Faventini episcopi Summa decretalium, Regensburg, Apud G. Iosephum Manz, 1860, 21.

[20] DILCHER (1. j.) 285.

[21] Johannes TEUTONICUS: Gl. distantiam ad C. 22 qu. 5 c. 12., c. iuramenti, Lugduni, 1584, coll. 1277.

[22] Johannes TEUTONICUS: Gl. promiserint ad C. 12 qu. 2 c. 66., c. quicunque, Lugduni, 1584, coll. 1010.

[23] Sinibaldus FLISCUS: Lectura in X. 2.1.13., de iudiciis, c. novit ille, Francofurti ad Moenum, 1570, fol. 193rb.

[24] „In curia mercatorum ubi de negotio potest decidi bona aequitate, quod non potest opponi exceptio: non intervenit stipulatio sed pactum nudum fuit.” (A kereskedelmi bíróságon, ahol a jogügyletről a méltányosság alapján is lehet ítélni, nem lehet felhozni a kifogást, hogy elmaradt a stipulatio, és csak peresíthetetlen a megállapodás.) BARTOLUS: Commentar in D. 17.1.48., mandati vel contra, l. Quintus, Lugduni 1552, fol. 122vb.

[25] Hermann FITTING: Die Summa Codicis des Irnerius, Berlin, J. Guttentag, 1894, 26 (a szerző azonban valószínűleg nem Irnerius).

[26] Gl. igitur ad D. 2.14.7.4., de pactis, l. iuris gentium, § sed cum nulla, Lugduni 1627, vol. I., coll. 224.

[27] Gl. eamque ad C. 4.30.13., de non numerata pecunia, l. generaliter, Lugduni, 1627, vol. IV., coll. 939.

[28] Gl. religionem ad C. 4.30.13., de non numerata pecunia, l. generaliter, Lugduni, 1627, vol. IV., coll. 939.

[29] X. 2.22.14., de fide instrumentorum, c. si cautio.

[30] Vö. spanyol polgári törvénykönyv 1274–1277. cikk, román  polgári törvénykönyv 1235–1239. cikk, olasz polgári törvénykönyv 1343–1345. cikk.

[31] Jean CARBONNIER: Droit civil. Les obligations, Paris, Presses universitaires de France, 199115, 125–129.

[32] Részletesen lásd BÓNIS Péter: „Az észak-amerikai jelzálog-hitelválság néhány jogdogmatikai tanulsága” Magyar Jog 2012/3, 186–190.

[33] A rómaiak ilyen kőhordókban készítették a bort.

[34] Enrico BESTA: L’opera d’Irnerio II. Glosse inedite d’Irnerio al Digestum Vetus, Torino, Arnaldo Forni, 1896, 180.

[35] Gustav HAENEL (szerk.): Dissensiones dominorum, Lipsiae, Scientia, 1834, 37.

[36] Iohannes Baptista PALMERIUS (szerk.): „Rogerii Summa Codicis (2.3)” in Bibliotheca Iuridica Medii Aevi I., Bononiae, 1891, 99.

[37] PLACENTINI: Summa in C. 4.54., de pactis inter emptorem et venditorem compositis, Moguntiae, 1536, 182.

[38] AZO: Summa ad C. 4.54., de pactis inter emptorem et venditorem compositis, n. 2, Lugduni, 1599, 588.