[1] A →jogrendszer, mint az adott állam hatályos jogszabályainak meghatározott elvek szerint rendszerezett összessége, országonként, társadalmanként különbözik, minden egyes régiónak megvan a sajátossága, kizárólag az adott területre jellemző speciális vonása. Továbbá a jogi oktatás, és ezen belül a felsőfokú jogászképzés osztályozásánál – mint elsődleges determináló tényező – kézenfekvőnek tűnik a jogrendszernek megfelelő tagolás, ami azt jelentené, hogy szükséges minden ország oktatási struktúrájának és mechanizmusainak reflexió alá vonása, s az országok közti ilyen tekintetű diverzitás ezt indokoltnak is mutatja. A társadalmi, és ezen belül az oktatási folyamatok dinamizmusára, állandó változásaira való reflektálás azonban elengedhetetlenné teszi a klasszifikációt és a közös jellemzők kimunkálását; ugyanakkor figyelemmel kell lenni a releváns különbségekre, azok okaira és esetleges következményeire.

[2] A jogászképzést meghatározó tényezők vizsgálatánál számba jöhet az oktatási rendszer is, ami

• a társadalmi értékekkel,
• kulturális tényezőkkel mutat szoros korrelációt.

Az oktatási rendszerek (→az oktatáshoz való jog) – a felsőoktatást  is beleértve – angolszász, illetve abszolutista szisztéma alapján történő megkülönböztetését bármely diszciplína tekintetében meg lehet tenni, ebből pedig már önmagában következik, hogy a jogi diszciplínákban felhalmozott tudás átadási formáinak meghatározásakor magának a tudományterületnek az átadási mechanizmusaira szükséges koncentrálni. Európában és Európán kívül is sok országban viszonylag későn jött létre a felsőoktatás intézményeinek keretében a jogászképzés, azonban ettől függetlenül az egyetemi jogi fakultásokon kívül is létezett szervezett jogi oktatás; mi több az, az uralkodóvá vált egyetemi oktatás mellett is még sokáig konkuráló erővel bírt. Európa jó részében Bónis György szavaival a „praktikusok” voltak túlsúlyban,^[1] s az egyetemeken képzett tudós jogismerők, az ott oktató jogtudósok kisebb szerepet játszottak, illetve bizonyos régiókban csak viszonylag később jelentek meg. Azzal, hogy a praxisban oktatott jog oly sokáig domináló helyzetben volt, és a jogászképzésben később is erős szerepet játszott, a mai elkülönült felsőoktatási és praktikus dichotóm képzési rendszer egyik indukálója volt; többek között ezzel magyarázható napjaink jogi oktatásának struktúrája is.

[3] A középkori, kora újkori oktatás általában egész Európában – főleg az újkori viszonyokhoz képest – szerény keretek között működött, s csak a kiváltságos rétegek képzését szolgálta. A XVI–XVII. században a jogi szakismeret elsősorban ügyvéd, illetve ítélőmester melletti gyakorlat (patvaria) révén volt megszerezhető. A praktikusok az írás műveltségének (artes) megszerzése után „a gyakorlati munka során, egy tapasztalt jogásznál sajátították el a hivatáshoz szükséges jártasságot”,^[2] s a képzés faktikusan ügyiratok másolásából (apud viros in jure peritos) állt.^[3] Ez a metódus napjainkban is releváns, így nem hagyható figyelmen kívül, noha a kétféle (praktikum és felsőoktatási, elméleti rendszer) közti határvonalak fokozatosan elhalványultak, elhalványulnak.

[4] Ha részletesen, jogrendszerenként vizsgáljuk meg az egyes társadalmak, országok jogi oktatását, akkor a különbségek ellenére rengeteg hasonlóságot is találhatunk. Bizonyos intézmények hasonló oktatási, illetve értékelési módszereket alkalmaznak, hasonló az oktatói társadalom vagy a jogászi professzió struktúrája, sőt, még az oktatott tárgyak (kurrikulum), és a tananyag tartalma is közel állhat egymáshoz. Kézenfekvőnek tűnik az azonosságok szerinti csoportosítás. S mivel egyetlen közös tényező mindenképpen megtalálható az összes jogi oktatási rendszerben: nevezetesen, hogy jogot tanítanak – úgy tűnik, hogy a különböző összehasonlító jogi klasszifikációs elvek segítségére szorulunk. Azonban az összehasonlító jog tudománya önmagában is – Christopher St. Germaintől egészen Jaakko Husaig – sokféle csoportosítási elvet ismer.^[4] Jelen esetben csupán a leginkább elfogadott, legismertebb s egyúttal legelterjedtebb csoportosítást érdemes kiemelni. Ez René David elmélete a különböző jogcsaládokról; a pozitív jogszabályrendszerek között kimutatható hasonlóságok alapján kezelhető és vezérfonalul szolgáló elveket állított össze. René David három jogcsaládot különböztetett meg:

• a római-germán családot, melyhez tartozó országokban „a jogtudomány a római jog alapján fejlődött ki […], s a jogszabályokat […] magatartási szabályoknak fogják fel”;^[5]
• a common law családot, mely országokban lévő jogot „a bírák alkották az egyes jogviták során hozott döntéseikkel”;^[6] illetve
• a mára csupán történeti jelentőségűvé vált szocialista jogok családját, ahol a „marxista-leninista elméletnek megfelelően, elsősorban az új gazdasági struktúra megalkotására törekszenek”.^[7]

Az előbbieken túl elkülönítette a muzulmán, hindu és zsidó jogot, ahol a jogot elfogadják egyfajta vezérlő elvként, csupán annak szabályai jobban kötődnek a kulturális, illetve vallási tradíciókhoz, a Távol-Kelet, Fekete-Afrika és Madagaszkár jogától, mely régiókban alternatív társadalmi kohéziós erők működnek.^[8]

[5] A jogcsaládok alapján distinkcionált oktatási struktúrák jelentős különbségeket mutatnak, mégis ezt a fajta tipizálást a közelebbről megvizsgált jogászképzési realitás sok esetben „áttöri”: az angolszász jogon belül például az Egyesült Államok néhány államában lévő jogászképzési rendszer sokkal távolabb áll az angol jogi oktatástól, mint a németországi helyzettől, pedig mindkét ország a common law család tagjának tekinthető, vagy az orosz (egyes elemzések szerint posztszovjetnek tekintett) jogászképzés sokkal közelebb áll az osztrák, vagy akár a néhány évtizeddel ezelőtti német oktatási rendszerhez, mint az a szocialista jogcsalád mintáját adó, továbbörökített rendszer állapotából következne. Más szavakkal a jogcsaládok vagy a jogkörök (mely fogalmak az alapkérdések tekintetében egyezést mutatnak) szerint distinkcionált jogi oktatási rendszerek erősebb diverzitást, illetve több hasonlóságot mutatnak, mint azt a jogrendszerbeli különbség vagy azonosság indokolná, következésképpen egy ilyen fajta klasszifikáció – legalábbis önmagában – nem elégséges.

[6] A jogkörök, jogcsaládok mellett más típusú osztályozást is ismerünk, nevezetesen a jogi kultúrák szerinti megkülönböztetést, mely bizonyos szempontokból megegyezést mutat az előbbi kategóriák tartalmával, azonban szélesebb spektrumon mozgó vizsgálódást tesz lehetővé. Többek között az ilyen irányú vizsgálatot indokolja, hogy a jogászképzésre vonatkozó jogtudományi irodalom jeles képviselője Nicholas Kasirer elemzései szerint a jogi kultúra és a jogi oktatás szervesen összefügg. A különféle – bármely kategorizálás alapján elkülönített – jogrendszerekben működő jogászképzési intézményeket a látszat ellenére nemcsak az adott jogrendszer szabályainak összességét átadó szervezetként, hanem intellektuális közegként, kulturális szféraként, mentalitásként is lehet értékelni; az oktatás a jogászi hivatás „jogi tudattartalmaként”, belső értékeinek átadásaként is felfogható.^[9] A laikus, de különösen a professzionális jogi kultúra (→jogi kultúra) fogalmi elemeinek – a kodifikált és érvényes jog, az intézményi struktúra, a jogilag releváns magatartási modellek, a jogtudat, a társadalom joggal kapcsolatos attitűdjei, a jog működésével összefüggő társadalmi tapasztalatok,^[10] – a jogi oktatásra gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen, noha ez nem jelenti, hogy a jogcsalád szerinti tipológia elhanyagolható, irreleváns szempont lenne. A hagyományos felosztásnak megfelelően

• a regulatív jogi kultúrában a jog (legalábbis némi leegyszerűsítéssel) normatív értelemben magatartásirányító szabályok összességének tekinthető, míg
• az orientatív jogi kultúrákban a jognak inkább orientáló szerepet tulajdonítanak, sok esetben a szabályokat csupán szimbolikus, mintajelentőségűnek felfogó társadalmi attitűd vált uralkodóvá.^[11]

A legális kultúrákban a jog ismertetésére kifejezetten elkülönült szervezetekkel szemben az orientatív kultúrákban hagyományosan a jogi oktatásnak és magának a jognak nem tulajdonítottak különleges szerepet; az igazgatási funkciók ellátására más társadalmi mechanizmusok alakultak ki. (Például Kínában hagyományosan az igazgatási, adminisztratív feladatok végzésére hivatott rétegek „mandariniskolákban” tanultak, s a Kínai Népköztársaságban a mai napig is a jogászképzés marginálisabb szerepet tölt be.^[12]) A legális rendszerekben ennek pont az ellenkezőjét tapasztalhatjuk: a jog önálló szféraként való értelmezése, autonóm rendszerként való felfogása, és az ennek megfelelő szakosodott, kizárólag erre a tevékenységre szerveződött, meghatározott struktúrával rendelkező szervezeti modellek keretében történő szakismeret átadása a jellemző.

[7] Ha figyelemmel vagyunk arra, hogy a jogi oktatás szorosan kapcsolódik egyfelől a jogi kultúrához, elsősorban a jogásztársadalom belső értékeihez, szemléletéhez, Kasirer szerint mentalitásához, másfelől annak változásaihoz, keveredéséhez, akkor a jogi kultúrához köthető folyamatok alapján történő jogászképzési klasszifikáció szolgálhat a komplex rendszerben egyfajta, hangsúlyozandóan nem kizárólagos, nem abszolút értékű vezérlő elvként. Az osztályozási probléma felvázolásának kiindulópontjaként a több jogrendszert tartalmazó, a különböző jogi kultúrákat egybefoglaló gyakorlat ismerőinek, Armand de Mestral, Yves-Marie Morisette, és főleg Michel McAuley ehhez kapcsolódó elméleteit, s az azokban használt terminológiákat vehetjük alapul. Morisette megkülönbözteti

• a helyi jogismeretekre, lokális jogi kultúrára épülő, a jogi fakultások gyakorlatában konvencionálisnak tekinthető monoszisztémás (unisystemic, asystemic), és
• a kettő, vagy több jogrendszerre, kultúrára épülő multiszisztémás, transzszisztémás (multisystemic, transsystemic, cross-cultural) jogi oktatást.^[13]

Ahol monoszisztémás jogi oktatás működik, ott az adott társadalomban nem keveredtek a különböző jogrendszerek, jogcsaládok, a jogi kultúra is többé-kevésbé idegen hatásoktól elzártan alakulhatott ki, s a mai napig is viszonylag „zárt rendszert” alkot, s ennek megfelelően a jogászképzési rendszer sajátos fejlődési útját bejárva viszonylag mentes maradt más jogi értékek hatásától. Multiszisztémás (bijural, polijural) képzésnek nevezhető, ahol a jogi kultúra a különböző kulturális hatások eredőjeként definiálható, vagy legalábbis egyik jogi kulturális tényező kimutatható befolyást gyakorolt a másikra, s esetlegesen különböző jogkörök léteznek ugyanabban a társadalomban, így a jogászképzés a jogcsaládok konstellációja alapján realizálódott, illetve racionális megfontolások alapján a fakultások kurrikuluma több jogrendszert foglal magába, más szavakkal több, mint egy jogi tradíció oktatása folyik.^[14] Több jogrendszer azonos társadalomban lévő együttélése esetén a multiszisztémás képzés többféle módon történhet:

• szeparált kurzusok alapján; továbbá
• elkülönített tárgyak formájában, de az egyes stúdiumokon belül összehasonlító fogalmak bevonásával, alternatívaként a kurzusok egymásra utalásával; végül
• a rendszerek együtt, azonos kurzus keretében, közös fogalmak szerint.^[15]

A jogösszehasonlító oktatási technikák decentralizált formájaként, amennyiben azonos stúdium keretében közös fogalmak alapján analizálják a különböző jogrendszerek jogi megoldásait, beszélhetünk transzszisztémás (transsystemic) jogi oktatásról.^[16] A későbbiekben részletesen elemzett

• kettős jogrendszer szerinti (bijural) jogászképzés két – a kontinentális és common law – jogcsalád diszciplínánkénti összehasonlító ismeretátadását jelenti, tehát két jogi tradíció kerül a képzés fókuszába;
• a több jogrendszeren alapuló (polijural) képzés pedig több jogrendszer összehasonlításán alapuló oktatásként definiálható.^[17]

A több jogrendszert átfogó jogi oktatás keretei között nemcsak a legális jogi kultúra ismeretanyagának átadása szerepelhet, hanem a tradicionális jogcsaládok joga, eltérő (orientatív) jogi kultúrák, és társadalmi értékek ismerete is fontos szerepet játszhat.^[18] A kurrikulumban minél nagyobb szerepet játszik az összehasonlító jog, annál inkább multiszisztémás képzésről, illetve a jogösszehasonlítás oktatása minél inkább az integrált formától decentralizált alapokon nyugszik, annál inkább transzszisztémás képzésről beszélhetünk. A jogi oktatás

• nemcsak jogrendszerenként, hanem
• egyes országok szerint, sőt
• az egyetemek alapján is differenciált.

Minden jogi felsőoktatási intézményt a fenti kategóriában elhelyezni, úgy, hogy az a definíció elemeinek tökéletesen megfeleljen – már a képzési rendszerek folyamatos változásai, reformjai miatt is – szinte lehetetlen. Az egyes szervezeti struktúra aspektusából azonban kimutatható a meghatározásoknak „jobban”, vagy „kevésbé” jellemző vonása; más szavakkal egy intézmény nevezhető inkább monoszisztémásnak, vagy inkább multiszisztémásnak, esetleg transzszisztémásnak.

[8] A klasszifikációs kategóriáknak megfelelően az azonosságok ismertetése mellett ki kell térni a mintaadó rendszerek külön leírására, illetve az egyes jogrendszerekben érvényesülő változatosságok okainak feltárása; a legtöbb esetben ezért nélkülözhetetlen nemcsak a jogászképzési struktúra, hanem ezzel összefüggésben a jogi kultúra kialakulásának, a jogásztársadalom, a jogalkalmazás bizonyos mértékű áttekintése. Klasszikus didaktikai felépítésnek megfelelően az egyszerűbbnek mondható, egynemű rendszerektől fokozatosan a komplexebb, a több tényezőtől befolyásolt struktúrák felépítésének ismertetése felé haladó reflexiót követjük. A leírás során a monokulturális szisztémáktól fokozatosan a különféle jogi kultúrák „amalgámjának” ismertetése következik, mígnem a tipikusan multiszisztémás rendszerek áttekintése válik lehetővé. Ennek megfelelően elsőként a kontinentális jogi kultúra oktatási rendszerei közül a felsőfokú elméleti jellegű és a gyakorlati képzés egységes voltára, majd kifejezett elkülönülésének eklatáns példái kerülnek terítékre; majd az európai kontinenstől távol eső, azonban a civil jog rendszeréhez tartozó kultúrkör jogászképzésének áttekintése után végül a posztszovjet és posztszocialista országok, elsősorban Oroszország jogi oktatásának ismertetése következik. Az angolszász jogászképzés esetében két – elsődlegesen az egyetem és a praxis viszonyából lényeges – példaértékű rendszerrel szükséges foglalkozni (USA, Nagy Britannia). A multikulturális hatásokat mutató jogi oktatás tekintetében a transzdiszciplinaritás, a mobilitás és a jogi pluralitás szempontjait figyelembe véve kerül ismertetésre, ami az elemzés tárgyát tekintve legérdekesebb transzszisztémás képzés részletes vizsgálatával zárul.

[9] Mind a francia, mind a német jogászképzés struktúrájának van egy szembetűnő, mi több, más európai képzési rendszerektől élesen megkülönböztető sajátossága: a diszciplináris, jogi felsőfokú és a praktikus, a gyakorlatban való részvétellel megvalósuló tudásátadás szervezett, formális keretek közötti, egységes volta. Másképpen a jogi karokon szerzett diploma után a praktikus oktatás letéteményese nem kizárólag a praxis, s így a joghallgatók az egyes, a jogi pályákhoz tartozó ismeretekből egyenlő mértékben részesülhetnek, továbbá nincsenek kitéve a jogásztársadalomban bekövetkező dinamika „hullámzásai” által okozott bizonytalanságoknak. A német és a francia rendszer fő különbsége abban áll, hogy míg Német Szövetségi Köztársaságban a „második államvizsga” letétele után a teljes értékű jogász (volljurist) elméletileg bármely jogi pályán elhelyezkedhet, addig Franciaországban jogi pályánként elkülönülő, minden átjárási lehetőséget kizáró „oktatási ágakat” találunk.

[10] Míg az osztrák, német, olasz jogi felsőoktatás a hagyományos jogi pályák tekintetében bármelyik pozíció betöltésére formális lehetőséget nyújt, addig a francia elsősorban nem a jogászi hivatás betöltésére készíti fel hallgatóit, és csupán egy részének kínál a klasszikus jogászi szakma ellátásához megfelelő további specializálódási lehetőséget. A három részre bontott stúdium mindegyike vizsgákkal végződik:

• az alapképzés két évig tart, s egy általános felsőfokú diplomára jogosít (Diplome d’Enseignement Universitaire Géneralizé, DEUG);
• a főstúdium további két évet vesz igénybe, melynek során az első év után egy általános jogi diploma (Licence en Droit), a második év után pedig egy speciális jogi szakképesítésről kiállított (Maitrise) diplomára válnak jogosulttá; végül
• az utolsó, ötödik évben a hallgatók jogismeretének elmélyítésére, szakmai kvalifikációjának emelésére van lehetőség.

[11] Az általános képzésben tág, gyenge keretek között hallgathatóak a tantárgyak, azonban három éven belül mindenképpen szükséges a diplomavizsgákat letenni; a második stúdium elsősorban polgári, büntető és közjogon alapul, s a negyedik évben nyílik meg a lehetőség valamely tárgyat speciális képzés keretében hallgatni (a hallgatók jelentős része például a közjog felé orientálódik), az utolsó, harmadik felsőfokú oktatási periódusban választás szerint a praxisra orientált (Diplome d’Enseignement Superiur Spécializé), vagy a diszciplinárisabb jellegű (Diplome d’Enseignement Approfondi) képzés keretében bővíthető a jogi tudás. Bármelyik diploma után versenyvizsga (Concour) letételével nem jogi pályán való elhelyezkedésre nyílik jogosultság, illetve akár a Licence, akár a Maitrise diploma után felvételi-versenyvizsgán való megfelelés teszi lehetővé a hivatásspecifikus továbbképzést. A jogi felsőoktatási képzésben elsősorban az előadás jellegű ismeretátadás dominál, mely többszöri ismétléssel történő diktálást jelent, és a vizsgák is többnyire ezek szövegszerű visszaadását jelentik, ám emellett szemináriumok is (csoportmunkával és esszék írásával) a törzsoktatás részét képezik.^[19]

[12] A tradicionális jogászi pályákra történő képzésnek pályánként elkülönült útjai vannak, melyek között kizárt bármiféle mobilitás:

• az ügyvédségre, mint hivatásra (Avocat á la Cour) való felkészítés (→ügyvédség),
• a bírósági, illetve ügyészségi (→ügyészség) pályára való felkészítés (Magistrat), végül
• a közjegyzői (Notaire) oktatás.

Mindegyik hivatásra felkészítő oktatási intézményhez a versenyvizsgán keresztül „vezet út”. Az ügyvédi professzió választása esetében egy tizennyolc hónapos képzésben (Prestagiaire) való részvétel szükséges, mely elméleti jellegű kurzusokból (Centre d’Formation Permanente Professionelle des Barreaux du ressort de la Court d’Apell) és ügyvédi, majd bírósági, esetleg közigazgatási gyakorlatból áll. S a mindezek utáni képesítési vizsga letétele (Certification d’Aptitude pour la Profession d’Avocat) jogosítja a várományost (Avocat stagiaire) a két éves, ügyvéd melletti gyakorlatra, melyről kiállított elismerés után nyílik lehetőség az „alkalmazott ügyvédi” státuszra. A bírói, ügyészi oktatás többé-kevésbé egységes, s még a képzési intézmény is azonos; a leendő bírák és ügyészek felvételi versenyvizsgát tesznek a Bourdeaux-i „bíróképző főiskolára” (Ecole National de la Magistrature, E.N.M.). A felvételt nyertek (Auditeur de justice) két éves oktatásban vesznek részt (hét hónapos diszciplináris, 12 hónapos gyakorlatorientált és 4 hónapos bíró, ügyész melletti praktikum), évenkénti kötelező államvizsgákkal, a kurzus végén pedig ún. klasszifikáló vizsgával (Examen de Classement). A közjegyzőképzésben a Licence megszerzése után, felvételi versenyvizsga útján három éves stúdium és az azt lezáró sikeres vizsga (Certification d’aptitude aux fonction de notaire) után jelentkezhetnek a hallgatók kétéves közjegyző melletti gyakorlatra, azonban a gyakorlati képzési státuszok rendkívül limitáltak, ám a kevés kivétel a közjegyzővizsga letételével szerezheti meg diplomáját (Diplome Superieure de Notaritat).^[20]

[13] A német jogászképzés rendkívüli diverzitást mutat, nemcsak az erős belső és külső autonómiával rendelkező egyetemek önállósága folytán, hanem az egyes államok önálló oktatáspolitikájának, végső soron az ország szövetségi státuszának eredményeképpen, ezért elég nehéz, csaknem lehetetlen „a német jogi oktatásról” beszélni. A német felsőfokú jogi oktatást elsősorban az egyes államok több-kevesebb hasonlóságot mutató jogászképzési törvényei, rendeletei (Juristenausbildungsgesetz, Juristenausbildungsordnung), másodsorban a jogszabályokból származtatott, de autonóm egyetemi tantervek (Studienplan) határozzák meg. A német jogászképzés kifejezetten szakképzés, tehát többé-kevésbé nélkülözi a társadalomtudományi, hétköznapi ismereteket, olyannyira, hogy a határtudományok (például jogszociológia, jogfilozófia) is marginálisan, csupán választható jelleggel jelennek meg; ezzel ellentétben a szakmai, jogi ismeretek részesülnek előnyben, mivel a német jogi oktatás célja „a tudományos szakmai ismeretek átadása”,^[21] illetve ezen „ismeretek praktikus vonatkozásának biztosítása”.^[22] Ennek megfelelően a három, illetve négyéves jogi felsőoktatás – különösen a kötelező tárgyak (Pflichtfächer) aspektusából tekintve – a professzionális praxist szolgálja, s az egyéb, joghoz kapcsolódó, vagy azzal határos diszciplínák a kötelezően választható (gebundene Wahlfächer), és szabadon választható (freie Wahlfächer) tárgyak között jelennek meg. A tárgyak viszonylag gyenge, moduláris keretekben meghatározottak, vagyis a tárgyakat a hallgatók szabadon választhatják, csupán a meghatározott kreditszám, illetve a kötelező modulok hallgatása erősíti a kereteket; főleg a gyakorlatokon alkalmazott esetmódszer növeli az ismeretek integrációját, s a tudás mélystruktúrája a második államvizsgára válik láthatóvá, így akkor az ismertek teoretikus és gyakorlati oldala is megvilágításra kerül. Az oktatás szerkezetét és módszerét tekintve vegyes jelleget ölt: a diszciplináris előadások mellett egyforma súllyal jelennek meg a különféle, az ismeretek mélyebb elsajátítását szolgáló stúdiumtípusok; kurzusok, szemináriumok, gyakorlatok, szakmai diskurzusok, praktikus gyakorlatok, vizsgafelkészítő órák, diplomamunkára felkészítő közös gyakorlatok. Az elméleti órákat követően a gyakorlatokon van lehetőség esetmódszer mellett a teoretika gyakorlati relevanciáját áttekinteni; a különféle kurzusokon önálló dolgozatok alapján az egyes tételes jogi intézmények, ezek összefüggéseinek mélyebb elsajátítása diskurzusorientált módszerrel történik; a szemináriumokon már csak egyes tudományos kérdések referátumszerű megvitatása, míg a szakmai diszkussziókon a speciális kérdések további megbeszélése folyik. A szakmai gyakorlatokon a jogászi praxisba való betekintésre nyílik lehetőség; a vizsgákra és diplomamunkára történő felkészítés során egyfelől a tananyag alaposabb elsajátítását, másfelől a szakdolgozatok módszertanának és tudományos színvonalának emelését segítik elő. Az egyetemi jogi tanulmányok egy alap- és egy főstúdiumból állnak, mely utóbbi oktatási szakaszban a jogi alapismeretek mélyebb elsajátítása folyik; az interdiszciplináris határterületeken meglévő ismereteket szélesítik (pszichológia, retorika stb.).^[23] A joghallgatók a felsőfokú képzést követően a gyakorlatban folytathatják tanulmányaikat, egyenlő tanulmányi időt töltve a tradicionális jogi pályákat megtestesítő intézményekben: a bíróságokon, ügyészségeken, ügyvédi irodákban és a közigazgatásban, s végül a második államvizsga letételével válnak jogosítottá a hagyományos pályák státuszainak betöltésére (Volljurist). A második államvizsga tananyaga az elsőt meghaladóan „helyezi a hangsúlyt” a praxisra, mely a különféle jogi professziókra alkalmazott helyzetekre adaptált vizsgaszituációkat alkalmazza és a hozzá kapcsolódó jogi tudást kéri számon; elsősorban civiljogi, büntetőjogi és közigazgatás jogi ismeretekre koncentrál.^[24]

[14] Az ausztriai és svájci jogászképzésben élesebben elkülönül az akadémiai, tudományos ismeretátadás és a praktikus, az egyes jogi szakmákhoz kötődő tudás elsajátítása. Azonban amíg Ausztriában a két képzési forma közé egyfajta hídként funkcionáló köztes szakasz épült, addig Svájcban a kétféle oktatás között, egyúttal az akadémiai szféra és a praxis közötti szakadék nincs áthidalva; ezért a két ország a differenciált, külön intézmény gondozásában lévő oktatás kétféle megvalósulási módját is mutatja. Az osztrák a magyar jogászképzéssel közös múltra tekint vissza, többszáz éves hagyományokon alapul, s a tradicionális szokásokon alig fogott az idő vasfoga, mégis az utóbbi néhány évtizedre visszatekintve az osztrák oktatás a magyarnál közelebb áll saját múltjához. Ausztriában az egyetemi jogi oktatás az 1893-as törvények „modernebb” leképezésének tekinthető, ezért a korábban mereven elválasztott jogtörténeti, jogtudományi és államtudományi tanulmányok kontinuitásáról beszélhetünk.^[25] A hármas elválasztás némileg módosult, s kötelező, illetve választható tárgyak dichotóm rendszerére épülő struktúra valósult meg, ám a tárgyak felépítésében továbbra is érezhető az állam- és jogtudomány szerinti éles elhatárolás. A jogi stúdium három (esetleg kettő) szakaszból (Studienabschnitt) áll: történeti, filozófiai, gazdaságelméleti részből; jog- és államtudományi szaktudás átadásából; s végül szakmai orientációnak megfelelő ismeretek elmélyítéséből, illetve a szintetizáló jogelméleti tanulmányok elsajátításából. Mindhárom szakasz külön államvizsgákkal (Diplomaprüfung) zárul. Az előadások a praktikumra, esetekre koncentráló gyakorlatokkal, szemináriumokkal egészülnek ki. A kötelező tárgyakat kiegészítik a választható tárgyak: a jogi jellegűek a főstúdiumok elmélyítését, illetve szakirányokba orientálódást szolgálják, a nem jogi jellegűek a társadalomtudományokban való jártasságot biztosítják.^[26] A professzionális jogi gyakorlat megkezdéséhez a tudományos előképzettséget követően a praxis által irányított további tanulmányok folytatása szükséges. Az ügyvédség esetében kamarai képzés és ügyvédi gyakorlat teljesítése utáni vizsga letétele; a közjegyzői szférában közjegyzői gyakorlat és vizsga; a bírói és ügyészi pályán pályázati úton betölthető bíró-, ügyészjelölti gyakorlat és szakirányú felmérés jogosít a praxisra. Azonban a tudományos és a praktikus stúdium közé ékelődik egy kilenc hónapos, 2002-től ügyészségen és igazságügyi hivatalokban is letölthető ún. bírósági gyakorlat (Gerichtspraxis), ahol a gyakornok (Rechtspraktikant) a bírói adminisztrációs feladatok végzése mellett különböző tételes jogi kurzusokon való részvételre is kötelezett, s csak ezt követően választható valamely pálya, melyek között a tanulmányi idő alatt a mobilitás biztosított, illetve igen gyakori.^[27]

[15] A svájci oktatás relatíve egységesnek mondható, bár egy ponton mégis némi diverzitás érvényesül: két, bizonyos esetben három nyelvi, gondolkodásbeli, kulturális influencia eredőjeként értelmezhető; egyfelől a francia, olasz másfelől a német-osztrák befolyás, ennek leképezéseként a német anyanyelvű oktatók és hallgatók, illetve a francia anyanyelvű oktatók és hallgatók közötti eltérések érvényesülnek. A német anyanyelvű oktatás jobban koncentrál a jogesetekre és elsősorban vitaorientált, míg a francia, illetve olasz nyelvű képzés inkább egyoldalú kapcsolatot jelent oktató és hallgató között, s kevésbé esetekre koncentrált; a különbség informálisan a diplomákban is megmutatkozik, noha formálisan bármely egyetemen szerzett diploma az ország egész területén minden jogászi állás betöltésére feljogosít. Minden kanton maga dönti el a különböző státuszok betöltésének feltételeit, azonban az egyik helyen megszerzett diploma az egész államban érvényes; az ügyvédi kamarai tagság a praktizáláshoz nem kötelező.^[28]

[16] Az egyetemre kerülés feltétele az érettségi (matarutat), s aki rendelkezik a középiskolából szerzett formális elismeréssel, minden további rekrutációs vizsga nélkül a felsőoktatási intézmény tagjává válhat. A jogászképzés struktúrája a Bologna-modellnek megfelelően kétszintű (bachelor, master), noha alapvetően a hagyományos jogászi pályákra készít fel (bíró, ügyész, ügyvéd, jogtanácsos), és a jogvégzettek körülbelül fele nem a tradicionális pályáján építi tovább karrierjét.^[29] A tárgystruktúrát semmiféle központi előírás nem szabályozza, mégis az egyetemeken többé-kevésbé egységes kurrikulum található: az alapstúdium két bevezető szemeszterből (polgári jog, büntetőjog, közigazgatási jog); majd a négy szemesztert magában foglaló főstúdiumból áll; ezt követi a fakultatív tárgyválasztásra, és ezzel a specializációra épülő, többnyire három szemeszter alatt teljesített magiszterképzés. A nem tárgyanként, hanem jogágankénti vizsgák abszolválásával a formálisan nyolc szemeszterből álló (átlagosan tíz félév alatt teljesített) képzés végén a hallgatók diploma (korábban Lizentiat der Rechtswissenschaft, licence en droit) átvételére jogosultak; az akadémiai karriert szem előtt tartóknak ezután doktori tézist szükséges prezentálniuk. A diploma megszerzése után egy-, esetleg kétéves – bíróságon, ügyészségen (bíró, illetve ügyész kontrollja alatt), vagy ügyvédnél, gazdasági társaságnál töltött – gyakorlati idő letöltését követi a tagállami szakvizsga, melyet praktizáló és tudományos szakemberek előtt kell letenni. Ez alól csak a közjegyzőképzés jelent kivételt – a francia oktatási rendszerhez hasonlóan különálló, versenyszerű képzési szisztémájukkal zárt jogásztársadalmi kategóriát alkotnak.^[30]

[17] Az európai kontinenshez nagyon hasonlatos, bár más kulturális alapon kialakult jogi oktatási rendszer található Latin-Amerikában: a jogászképzést a kulturális tradíción túl elsősorban a spanyol-portugál gyarmati uralom alatt adaptálódott jogrendszer, illetve a diktatórikus államalakulatok politikai szisztémája határozta meg. A többtényezős oktatási szisztéma figyelembe vételével is inkább monoszisztémás oktatásnak tekinthető, ugyanis viszonylag zárt fejlődési folyamatnak lehettünk tanúi, s a struktúrát az utóbbi időben erőteljessé vált angolszász befolyás sem képes áttörni.^[31] A dél-amerikai jogrendszer sajátossága – a kontinentális joghoz hasonlóan, hogy teoretikusan legalábbis – nem létezik bírói jog, a jogalkalmazó csupán interpretálja a meglévő szabályokat, melyeket az állami (Brazíliában szövetségi), illetve önkormányzati jogalkotó testületek hoznak; a törvényhozást az utóbbi időkben esetlegesen alkotmányjogi korlátok közé szorították (a brazil alkotmány például 1998-ban lépett hatályba).^[32] Speciális jogi szabályok hiányában azonban a bíróságoknak rendkívül tág értelmezési jogkörük van; egyre nagyobb erővel rendelkeznek a legfelsőbb bíróságok „alátámasztó” precedensei, noha ez utóbbiak nem jelentenek jogi kötelezettséget az alsóbb fokú jogalkalmazó szervekre.^[33] A bírói hatalom – élethossziglan kinevezett bírákkal, kiket sokszor neves ügyvédek és ügyészek közül választanak – az egyik legerősebb hatalmi centrumnak bizonyul. Mindezt kiegészíti a rendkívül széles jogkörrel rendelkező, mind civil, mind büntető ügyekben egyaránt komoly szerepet játszó ügyészség: a negyedik hatalmi ág. A büntető és polgári eljárás német, illetve olasz jog hatása alatt fejlődött, von Bülow, Liebmann, Carnelutti, Calamandrei a legtöbbször idézett teoretikusok mind az eljárások során hozott ítéletekben (argumentum ab autoritate), mind az egyetemi katedrákon. Az eljárási szabályokban az angolszász és a kontinentális elem is megtalálható: létezik büntető ügyekben esküdtszék, azonban a bíró feladata a bizonyítékok felderítése, s ezzel meglehetősen aktív szerepet biztosítottak a jogalkalmazó szerveknek; az eljárás elsődlegesen írott formában történik háttérbe szorítva a közvetlenség elvét (quod non est in actis non est in mundo).^[34]

[18] A jogi oktatás jelenlegi helyzete a demokratizálódási folyamatok következtében alakult ki, s fő vonalaiban az 1980–90-es években stabilizálódott, bár Argentínában 1961-ben volt felsőoktatási reform, Brazíliában 1994-ben hoztak a jogászképzésről törvényt. A képzés többé-kevésbé a kontinentális stílus megfelelője: római jogi és elméleti megalapozás utáni tételes jogi ismeretek szerepelnek a tanrendben. Az első két évben a jogelmélet, római jog, s a nemzetközi egyezményekben vállalt emberi jogok miatt különös jelentőségre szert tett nemzetközi jog az alaptárgyak között foglal helyet, majd erre épülnek a tételes anyagi és eljárásjogi elemek. Brazíliában a hallgatók a praktikumot a diszciplináris stúdiummal párhuzamosan többnyire államigazgatási munka keretében sajátítják el. Az egyetemi struktúrában állami és magánegyetemi rendszer kettőssége létezik, melyből az előbbi az előzetes felvételi szelekció által biztosított elitképzést, míg utóbbi egyfajta társadalmi kiegyenlítő funkciót valósít meg; az állami egyetemeken 35 hallgató jelentkezik egyetlen helyre, ugyanakkor a magánegyetemek, amelyek többsége elsősorban esti kurzusokat működtet, harcolnak a hallgatókért.^[35] Az oktatás a közép-kelet és kelet-európaihoz hasonlóan előadásorientált, a kurzusok alatti szakmai diskurzus kivételes jellegű, csupán a nemrég bevezetett posztgraduális képzésben használják az angolszász szókratikus módszert, azonban nem ritka, hogy minden tárgyhoz kapcsolódik legalább egy gyakorlati foglalkozás is. Többek között az oktatásban

• egyfelől az esetjogi megközelítés hiánya okozza a bíráskodásban a precedensek térnyerésének visszafogottságát,  
• másfelől a magas szintű elméleti megalapozás összefüggésben van a jogi eljárásokban a teoretika jelentőségével.

[19] Az orosz jogászképzés sok tekintetben hasonlít a közép-kelet-európai oktatáshoz, az eltérések gyakorlatilag minimálisnak tekinthetők; emellett a posztszovjet és a posztszocialista országok közös képzési tulajdonságainak esszenciális formáját adja. Megtalálhatók mindazon problémák, illetve előnyök (elsősorban Közép-Kelet-Európában), amelyek ezeket az országokat, illetve jogi oktatásukat jellemzik (például nagyon hasonló helyzetet találhatunk Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban, és sok szempontból Magyarországon is), ezért érdemesnek mutatkozik külön reflexió alá vonni, kiemelve, hogy a hasonló helyzetet nemcsak a szocialista jogcsaládhoz való tartozás, hanem a hasonló történelmi-társadalmi hagyományok közös volta is eredményezi.^[36] Az egyes országok között egyébként praktikusan kevéssé relevánsnak tekinthető eltérések az utóbbi évtizedben a piaci, illetve nemzetközi hatásokra való különféle reakciók során alakultak ki, ám a legtöbb esetben az oktatás, illetve egyetempolitikai intézkedések ugyanolyan, vagy hasonló eredményekre vezettek. A bolsevik forradalom után kialakult kommunista ország „barátságtalan” volt a joggal, illetve a jogászsággal szemben. Az ideológiává emelt – a társadalom kommunizmus felé tartó útját determinisztikusnak tekintő – marxista elmélet a jogot mint hatalmi és társadalmi szervező eszközt hosszú távon meghaladandónak, egyúttal életképtelennek tartotta, s az új államhatalom a folyamat megvalósulását akár mesterségesen is elősegítette. (1919-ben minden jogi kart megszüntettek, s csupán az „új gazdaságpolitika” életbe léptetése után, 1921-ben indították őket újra). A Szovjetunióban, illetve 1945 után a szocialista országokban a köz- és magánjog közti határ elvékonyodott, vagy eltűnt, ezzel szoros összefüggésben az új jogászprofessziónak már nem a konfliktusfeloldás, és a magánérdekek védelme lett elsődleges feladata, hanem „a kommunizmus építése”,^[37] a pozitív szabályok érvényesítése.^[38] Az 1960-as évekre változott a szemlélet, s a jogi oktatás elsősorban a politikai elit ideológiai, igazgatási szakmai képzését volt hivatott végrehajtani, melynek közvetett célja a normatív stabilitás biztosítása volt. A politikai rendszerváltozás és a piaci viszonyok megjelenése után az egyetemi jogászság, ahogy a szovjet érában, úgy napjainkban is, magas presztízzsel rendelkezik, bár a relatív jövedelmük erősen csökkent, ezzel párhuzamosan az ügyészi-bírói szféra presztízse és relatív jövedelme is negatív irányba változott, így az oktatói társadalom többsége, a többi volt szocialista országhoz hasonlóan, kiegészítő jövedelemforrásként más jogászi hivatást is űz.^[39] A presztízsviszonyok és jövedelmi források megváltozása miatt a jogászi professzió képviselőinek mintegy fele a magánszférában dolgozik, ahol a jövedelem többszörösen meghaladja az állami szektor nyújtotta lehetőségeket, ezért a végzett joghallgatók inkább elkerülik a közszférát, amely struktúrának a legmagasabb pozíciója sem kínálja a piaci szféra jövedelem- és karrierlehetőségét.

[20] Oroszországban egyetemi és egyetemen kívüli jogászképzésről beszélhetünk. Az egyetemen kívüli képzésnek is többféle formája létezik: az iskolai struktúra középfokú intézményeiben is lehetőség van jogi tanulmányok folytatására; a tizenegy éves alap- és középfokú oktatás helyett a kilencedik évben választható a négyéves technikumi jogi oktatás. A technikumban elsősorban pozitív szabályok és jogelméleti ismeretek átadása történik, és főképpen állami bürokratikus állások betöltésére, illetve közszolgálati feladatok ellátására hivatott szakembereket képeznek. Továbbá a belügyminisztérium elsősorban a rendészeti szervek rekrutációjának céljából rendészeti főiskolát tart fenn, melyben a technikumhoz hasonló tananyagszerkezet szerint folyik az oktatás. A Szovjetunió felbomlása után megnyíltak a magánegyetemek, s ezek kettő-négy éves tanulmányokat ajánló jogi karai; tantárgyprogramjuk hasonló az állami egyetemekéhez, metodikájuk azonban sokkal inkább az amerikai jogászképzéshez hasonlítható, mivel eset- és diskurzusorientált oktatási technikát alkalmaznak joggyakorlathoz kötődő foglalkozásokkal. Az állami egyetemeken folyó jogászképzés, illetve az azokon szerzett diploma rendelkezik a legmagasabb presztízzsel, noha a megszerzett formális elismerésnek is több fajtája létezik, bármely fokon kilépési lehetőséggel: négy éves alapstúdium után egyéves szakképzés következik, majd még egy év szükséges a mesterfokozat megszerzéséhez. Az egyetemek a nappali, teljes idejű stúdiumon túl esti és levelező tagozatos képzést is ajánlanak, noha a jogásztársadalom tudatában van a levelezős program alacsonyabb képzési színvonalának, amely a diploma dekvalifikációját vonja maga után, azonban komoly bevételt jelent az egyetemeknek, s mindemellett a viszonylag alacsony tandíj miatt a legnépszerűbb oktatási forma napjainkban.^[40] Az alapképzés utáni szakosodásnak három formája van: választható az igazgatási-állami szakjogász stúdium, a civil-gazdasági tanulmányok, illetve a büntető-szakjogász szak.

[21] Ami az oktatási módszert illeti, elsősorban előadás jellegű, egyoldalú ismeretátadásról beszélhetünk, az esetlegesen felmerülő kérdések az órák végén kerülnek megbeszélésre; a „jogászi gondolkodás” mint oktatási cél a pedagógiai módszertanban alig jelenik meg, s az orosz oktatók hangsúlyozzák, hogy „az orosz képzés a német-porosz tradíciókon alapul; a civiljog sokkal koherensebb rendszert alkot, mint a common law, ezért a hallgatóknak a pozitív jog egységes logikáját kell átadni, s nem némely partikuláris probléma kaotikus áttekintését”.^[41] A gyakorlati foglalkozások szintén szorosan kapcsolódnak az előadásokhoz, bár itt inkább a praktikus kérdések felé orientált módszer figyelhető meg; ezzel kapcsolatosan pedig egyre erősebb kritika fogalmazódik meg: az orosz joghallgatók kevéssé kreatívak, passzívak, s a joggyakorlat is inkább a megfigyelésen, mint a részvételen alapul. A rendkívül „teoretikus” egyetemi képzés, mely megtalálható például Romániában és Bulgáriában is, eredményezi a felsőfokú jogi diplomát követő, az egyes szakmák által organizált gyakorlati ismeretátadást, és az ezzel járó stúdiumidő meghosszabbodását, ami talán Lengyelországban a leghosszabb: az ötéves egyetemi tanulmányok után három és fél éves praktikus stúdiumot követő vizsga abszolválásával válhatnak a hallgatók gyakorló jogásszá. Az oktatók nagyobb része a gyakorlatban is dolgozik, ám gyakorlati tudásukat alig alkalmazzák óráikon, s a tananyagban annak ellenére, hogy az egyetemekre főleg a privátcégek, a civilszféra, a gyakorlati jogásztársadalom felől egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy adaptálják a megváltozott gazdasági-társadalmi viszonyokat mind az oktatási módszerben, mind a kurrikulumban. Mindezek a problémák elsősorban a szocialista éra jogszemléletéből, az ennek megfelelő jogásztársadalmi szocializációból, és a politikai, gazdasági változások, illetve a korábbi professzionális struktúra diszkrepanciájából erednek. Minthogy a felsőoktatási szféra maga is a gyakorlat részévé vált, így a korábbi szisztéma ugyan változóban van, de nem hagyhatók figyelmen kívül a tradicionális jogi és oktatási intézmények.

A nyugati minták minden bizonnyal befolyásolják az orosz jog fejlődését, de a valószínűsíthető végeredmény, hogy egy kevert jogrendszer kialakulása várható reflektálva saját belső kultúrájára.^[42]

[22] A common law országokban (→a common law jogrendszerek) két tipikus, talán nem túlzásazt mondani, hogy mintaadó jogászképzési rendszerrel találkozhatunk: az angol és az USA oktatásával. Közös vonásuk természetesen az angolszász jog, precedensjog mint tudásbázis, illetve, hogy mindkét esetben a képzési intézmények hosszú időn át teljes mértékben, s napjainkban is szinte kizárólagosan a praxis szervezeteinek kezében vannak. Azonban egy nagyon fontos eltérés is felkeltheti a figyelmet:

• míg Angliában – noha csupán néhány évtizede – élesen, intézményesített formában elválik a felsőoktatási és a gyakorlati tudásátadás, addig
• az USA-ban kizárólag a praxis által ellenőrzött felsőoktatási intézmények a jogi oktatás letéteményesei.

[23] A jogszociológia és az összehasonlító jogi, sőt, a jogelméleti irodalom számára „közönséges” kijelentés, hogy az angol ügyvédség két részre osztott: barristerekre és solicitorokra. Azonban az angol jogásztársadalomban nemcsak formálisan, hanem szociálisan és gazdasági szempontok szerint is „azok kik a City-t és azok között kik az állampolgárokat szolgálják”^[43] rendkívüli megosztottság mutatható ki, s ez kihatással van az értelmiségi képzést folytató egyetemekre is. Míg a társadalmi struktúra felső pozícióiban lévők rendkívül jól tudják hasznosítani az angol graduális és posztgraduális rendszert, a társadalom többi része kevésbé effektív oktatásban részesül, illetve tudásának elismerése nem nyújt a piacon hatékony elhelyezkedési lehetőséget; ezért az oktatási minisztérium és a Lord Kancellári Hivatal erőteljes reformok bevezetése mellett döntött, s a változtatások – újrastruktúrálva és újraszabályozva az oktatást – átalakították a jogászképzést is. A folyamatban lévő, az elitképzés dekonstrukcióját célzó felsőoktatási reform hatására kialakult tömegoktatás dekvalifikációval járt. Jelenleg, a színvonalesést megakadályozandó, különböző bizottságokat állítottak fel, ez által ellenőrzik az oktatói munkát, egyúttal meghatározzák a „tudás kulcselemeit”, melyek ismertetése elengedhetetlen a felsőoktatásban, s külön szervezet hivatott az előírások érvényesítésére.^[44]

[24] Napjainkban a jogi oktatás egy három éves (undergraduate) alapképzésre épül, a felsőoktatási intézményekbe való belépés az itt szerzett eredmények függvényében történhet. Az angol Law Society és a General Council of the Bar 1999-ben közösen kiadott sillabusza (Joint Statement) szerint az alapfokú képzésnek tartalmaznia kell a tételes jogi tárgyakat (büntető, civil, közigazgatás, európai jog stb.).^[45] Ezt követi a professzionális képzés, mely egyrészt solicitor (Legal Practice Course LPC), másrészt barrister (Bar Vocational Course BVC) oktatási szakosodást tesz lehetővé. Mindkét program a gyakorlati ismeretek elsajátítására koncentrál, külön hangsúlyt fektetve a tételes jogi praxis és a pénzügyi kérdések oktatására. A nagyobb gazdasági társaságok a leendő solicitorokkal szerződést kötnek, és a jelöltek a szakképzés után általában további két éves szakmai gyakorlatot folytatnak a szerződő partner által biztosított munkaviszony keretei között. A leendő barristerek oktatási programja csupán a bírósági eljárások megtekintésében, továbbá a számonkérés formájában különbözik: a stúdium elvégzése után a jogászkollégium meghívásához (Call to the Bar) kamarai felvételi vizsga letétele szükséges; az Inns of Court (a hagyományoknak megfelelő évenként meghatározott számú kötelező vacsorarészvételen túl) további tutori (pupillage) rendszerben folytatott egyéves tanulmányokat ír elő, amelynek keretei között a hallgató eljárhat a bíróságok előtt, azonban tevékenységét egy tapasztaltabb ügyvéd ellenőrzi. Az alapképzésben elsősorban az előadás-szeminárium kettőssége dominál, a szakképzésben – függetlenül az LPC, vagy BVC stúdiumtól – már a szimuláció, illetve a diskurzusorientált oktatási módszer preferenciája érvényesül.

[25] A hallgatókat elsősorban a nemzetközi piacon való helytállásra készítik fel, s ennek a képzési rendszernek az erősítése jelenleg is folyamatban van, ugyanakkor fokozatosan szerephez jut a jogi oktatás (nemzetközi emberi jogi, gazdasági, kereskedelmi jogi ismeretek közvetítése) olyan szakemberek esetében, akik nem jogi pályát választanak, mégis a jogi felsőoktatásban más karriervonal választása esetén is releváns tudást kapnak.^[46] Ez a képzési szemlélet elsősorban a brit birodalmi szemléletből adódik, hiszen egy angol jogásznak a Nemzetközösség számos területén helyt kellett állnia. Ráadásul az angol hagyományos szemlélet szerint (elég csupán a jogászképzés praktikus részére gondolni) nem az oktatási intézmények a szakmában való helytállás elsődleges letéteményesei, hanem maga a gyakorlat.^[47] Ezért Angliában sokkal fontosabb, hogy valaki milyen társadalmi rétegből származik, mint, hogy „mit tud”, a tudás elsajátítása a szakmában történik meg. Ennek a szellemiségnek megfelelve a közelmúltban a jogászképzést illetően újabb reformok kezdődtek, mely úgy tűnik, hogy ismét háttérbe szorítaná az egyetemi oktatást, s csupán valamilyen felsőfokú diplomához kötnék a gyakorlati képzésben való részvételt.

[26] Közhelyszerű, hogy az Egyesült Államok joga az angol common law rendszerből eredeztethető, és ahhoz – bizonyos eltérő precedensek, illetve kodifikált eljárásjogi kódexek meglétét nem számítva - többé-kevésbé hasonlatos; ez a hasonlatosság azonban a jogászképzésre már korántsem érvényes, sőt, a jogrendszer ismeretében meglepő eltéréseket találhatunk.^[48] A jogi oktatás – az angol oktatással ellentétben – a felsőoktatási rendszer keretei között realizálódott, s azzal minden tekintetben összefonódott: a többlépcsős, modularizált felsőfokú képzési rendszer graduális opciós lehetőségeinek elemeként, kifejezett jogi szaktudás átadására professzionalizálódott struktúra, és az általánosabb jellegű – a társadalmi, gazdasági intézményekre vonatkozó, illetve általában a humán tudományok körébe tartozó – ismereteket tartalmazó tudás megszerzése az alapképzésben (undergraduate) valósul meg. (Csak az alapképzésben megszerzett eredmény, illetve a felvételi teszteken elért pontszám –- többnyire – együttes értékelése alapján nyerhetnek a jelentkezők felvételt, az intézmények rétegződése szerint kialakított határértékek szerint.)^[49]

[27] Noha a jogi karokon oktatott tananyag viszonylag egységesnek mondható, maguk a karok között – főleg a praxisban való tevékenység, rekrutáció szempontjából – komoly differenciák találhatók: a fakultások presztízsét az oktatási tevékenység kvalifikációjától függetlenül a végzett jogászokat alkalmazó nagyobb ügyvédi irodák és a pénzügyi szféra intézményei piaci alapokon határozzák meg. Az egyetemi rangsorral korrelációban a jogi fakultások oktatói rekrutációjánál általában fontos szempont a praktikumban s ezen belül is a nagyobb cégeknél, továbbá bíróságokon folytatott előzetes tevékenység (a rangsorban magasabb helyet betöltő fakultások oktatói nagyobb valószínűséggel rendelkeznek ilyen praxissal, míg a rangsorban hátrább helyet foglaló egyetemek oktatói inkább előzetes oktatási tapasztalattal bírnak), illetve a tudományos publikációk előzetes közlése. Az azonban az ún. elit jogi karokban közös, hogy oktatói gárdájuk (és ez alkalmazásuknál a legfontosabb szempont) többnyire szintén hasonló intézményekben végzett jogászokból alakul, s általában előzetes kiemelkedő reputációval rendelkező szaklapnál tudományos tevékenységgel, publikációkkal, illetve kifejezetten rövid szakmai gyakorlattal rendelkeznek; vagyis Ronald Dworkint idézve

a jogi karokon két nyomdokon haladva folyik a jogi oktatás: egyfelől a hosszú távú praxis felé, másfelől pedig egy tudományos irányultságú program keretében az akadémiai karrier irányába.^[50]

Az (egyébként magasabb felvételi pontszámot előíró) elit jogi karok között találunk állami intézményeket, mint a talán legnagyobb presztízzsel rendelkező California at Berkeley, at Los Angeles privát karokat, mint a közismert Harvard, Yale, Columbia, Duke egyetemeket, és egyházi iskolákat, mint a Notre Dame; a rangsor második szintjén a magán és az állami egyetemek részeként a nemzeti jogi karok (national law school), s a rangsor legalsó fokán egyetlen nagyobb egyetemhez sem tartozó ún. helyi jogi karok (local law school) állnak, amelyek az adott régió hallgatóit lokális praxis folytatására képzik.^[51] A jogi karok működéséhez – meghatározott feltételek megléte esetén – az Amerikai Ügyvédi Kamara Jogi Oktatási Tanácsának (Council of the Section of Legal Education and Admissions to the Bar of ABA) akkreditálása szükséges.

[28] A Kamara (ABA) és az Amerikai jogi Karok Szövetsége (AALS) által standardizált tantárgyi struktúra szerint az első éves oktatott tanagyag tartalmát képezi a polgári eljárásjog, illetve a jogelméleti alapokon nyugvó, a common law alapvető eljárási rendelkezéseit ismertető jogi eljárás tárgy; a szerződések joga, tulajdonjog, illetve kártérítési jog; a büntetőjog; az alkotmányjog; a közigazgatási jog; perbeszédek tartásának és iratok összeállításának, szerkesztésének gyakorlását elősegítő jogi iratszerkesztés. A második, illetve harmadik évben a hallgatóknak lehetőségük van különböző speciálisabb jogi tantárgyak felvételére: például munkaviszonyokra vonatkozóan a munkajog; emellett lehetőség van a jog és a társadalmi folyamatok közötti összefüggések, illetve különböző, a joggal összefüggő speciális területek (egészségügyi jog stb.) megismerésére.^[52] Főleg a jogi realizmus és kisebb részben a progresszivizmus hatására a jogi karok többsége szélesítette tanmenetét, kiegészítve a tradicionális diszciplínákat új, többnyire interdiszciplináris tudásbázisra épülő tárgyakkal, mint

• a jog és a gazdaság, társadalom, politika kapcsolatára rámutató jogi alapismeretek; vagy
• jogtörténet, jogfilozófia; továbbá
• lehetőség van a jog és egy másik diszciplínát magába foglaló diploma megszerzésére is, mint jog és újságírás, jog és gazdaság, jog és világpolitika stb.^[53]

[29] A XIX. század végére visszanyúló oktatási módszer Christopher Columbus Langdell nevéhez fűződik, s a jogesetgyűjtemények alapján jogesetek elemzésével történik;^[54] az esetek analizálása és szintetizálása lehetővé teszi a leendő jogászok számára a jövőbeli bírói döntések „megjósolását”, illetve befolyásolására való képességét. Az eseteket egy párbeszédre orientált oktatási metodika, az ún. szókratikus módszer szerint dolgozzák fel, vagyis az oktatók által a kijelölt tananyaggal kapcsolatos kérdésére a hallgatók összefoglalják az adott esetet, a felek érveit, ellenérveit, a bírói döntést, annak jogalapját, majd az oktató hipotetikus, az esethez kapcsolódó változatok felvetése során a hallgatók – az oktató kérdéseivel szemben álláspontja megvédésével – ismét ítélkeznek az adott ügyben.

[30] Emellett a jogászi oktatás egyik nagyon fontos elemét képezi az ún. jogklinika.

A jogklinika fogalmára igazán pontos meghatározás talán nem is adható, mindenesetre, ha a különböző klinikai programokat összegezzük, akkor a következő szűkebb fogalmat alakíthatjuk ki. Az orvosi, klinikai gyakorlat mintájára kialakított olyan jogi gyakorlat, ahol a joghallgató egy jogvégzett, az adott szakterületen járatos személy, vagy személyek felügyelete alatt tényleges jogi munkákat végez, beleértve igazgatási funkciókat is, vagy bizonyos ügyvédi feladatokat, jogi tanácsadást lát el.

Mindezeket a feladatokat a programban résztvevők ún. jogi klinikákon teljesítik, ahol valós jogi problémákat kell – természetesen segítséggel – megoldaniuk. „Szélesebb értelmében azonban a klinikai jogi képzés a jog olyan tapasztalatokon alapuló gyakorlati aktív képzési módja, melynek – elsősorban, mint pedagógiai módszer – feladata a jogászi szakmai képzés.”^[55] Ennek a módszernek többféle változata létezik:

• meg kell különböztetni az olyan klinikai gyakorlatot, melyet az adott jogi kar berkein belül valósítanak meg (az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt egyetemhez kötött programnak), illetve
• amelyet az egyetemen kívül, attól teljesen függetlenül valósítanak meg (egyetemen kívüli programok).

Az egyetemhez kötött képzési program esetében további különbségek fedezhetők fel. Létezik az ún. „kliens nélküli” és az „élő kliens” módszer. (Mindkét rendszer egyre inkább terjedőben Európában is.)^[56] A kliens nélküli klinikai program keretében a hallgatók laikusoknak magyaráznak el jogkérdéseket (például iskolákban, esetleg büntetés-végrehajtási intézetekben). Emellett bizonyos jogi problémákat egyfajta szimulációs tárgyalás keretében vitatnak meg. Az élő kliens klinikai rendszerre jellemző a közvetlen kontaktus valódi ügyfelekkel. Ennek a módszernek további két változata létezik: az ún. „peres ügyön alapuló” és a „nem peres ügyön alapuló” program, mely utóbbi lényegesen kisebb számban fordul elő a klinikai programok között. Lényege, hogy hallgatók segítséget nyújtanak non-profit szervezetek bejegyzéséhez, illetve jogi tanácsadást végeznek, természetesen mindezt felügyelet alatt teszik. A peres ügyön alapuló program keretében a hallgatók olyan ügyekkel foglalkoznak, amelyek feltehetően közigazgatási szerv, vagy bírói testület elé kerülnek.

[31] A jogi karok és a Kamara között a jogászokra vonatkozó numerus clausus miatt a XIX. század végén és XX. század elején kiélesedett ellentétek eredményeképpen a felsőfokú jogászképzésben szerzett diploma után a kamarai tagságért elsősorban hipotetikus esetek elemzéséből, megoldásaiból, illetve azok alapjául szolgáló jogszabályok ismertetéséből és értelmezéséből álló felvételi teszten meghatározott eredmény elérése szükséges. (A tesztek anakronisztikusnak mondottan az egyes államok jogrendjéhez igazodnak, azonban némely államban megszerzett eredményt más államok is elismernek, s ezt a tesztkérdésekben szereplő általános intelligencia-képességek felmérései is elősegítik.)^[57] Vagyis fokozatosan, s napjainkra már általánosnak mondhatóan a kamarai felvételi tesztek kérdései nem az egyes jogrendszerekre, sőt, sok esetben nem is a jogra vonatkoznak, hanem olyan kognitív képességek felmérését részesítik előnyben, amelyek a praktizáló jogász számára – államtól függetlenül – nélkülözhetetlennek, de legalábbis fontosnak bizonyulnak.

[32] Az izraeli jogrendszer történelmi hagyományainál fogva olyan speciális vonásokat mutat, amelyek nem hasonlíthatók egyetlen más rendszerhez sem; alapjaiban a common law és a kontinentális civil jog együttes kulturális vonásaival rendelkezik, azonban ezt a tradicionális jogi kultúra át- és átszövi, így egy „kevert jogrendszer” jött létre: többrétegű struktúrát alkotva együtt él a modern és az ősi jog. A középkorban a terület az Ottomán Birodalom fennhatósága alá tartozott, ezért az akkori jogrendszer erős iszlám karakterűnek volt mondható, s emellett francia és svájci kontinentális hatás érvényesült (a családi és öröklési jog iszlám, a kereskedelmi jog pedig francia mintát követett), majd 1922-től a brit mandátumot követően angolszász hatás alá került (a váltójog, a társasági jog esetében az angol hatályos szabályokat vezették be, míg a büntetőjog és a szerződésen kívüli károkozás tekintetében az angol esetjogot törvényi formában pozitiválták). A bíróságok joghézag vagy explicit és egyértelmű rendelkezés hiánya esetén az esetjogot alkalmazták, ezért a common law influenciája „rejtett módon” is érvényesült. Izrael állam 1948-as megalapítása után hatályba léptetett Law and Administration Ordinance minden korábbi jogszabályt hatályban tartott, kivéve, ha a jogalkotó valamelyiket külön rendelkezéssel hatályon kívül helyezte; ilyen aktus történt a tulajdon és kötelmi jogot érintő iszlám Majalla nagy részével annak megreformálásakor. Ugyanakkor a zsidó tradíciók is érvényesülnek a bibliai szabályok (Talmud jog) formájában; noha Izrael szekuláris állam, modern jogrendszerében a vallási hagyományok tovább hatnak. Az állam megalapítóinak nagy része kelet-európai, illetve német területekről érkezett, ezért a római-germán család joga ismét komoly hatást fejtett ki, „beinjekciózva” a mandátum időszakából származó esetjogi rendszert; s a mai jogi kultúrát tovább komplikálva az utóbbi néhány évtizedben érvényesülő amerikai befolyás alakította ki az izraeli „kevert” szisztémát. A common law érvényesül a végrehajtásban, a büntetőjogban és eljárásban, a társasági jogban, a civil jog dominanciája mutatható ki a kötelmekben, és a tulajdonjogban, az iszlám hatás a családjogban maradt meg, az izraeli alkotmányjog pedig amerikai (USA), illetve kanadai mintát követ.^[58]

[33] Az izraeli jogászképzés – a Héber Egyetemen elsőként bevezetett modell szerint – elsősorban európai mintájúnak mondható, vagyis a középfokú tanulmányok befejeztével alapképzés nélkül három és fél éves felsőfokú jogi oktatásban való részvételre van lehetőség. Ami a képzés különlegességét jelenti, hogy a hallgatók kulturális perspektívájának szélesítése érdekében lehetőséget adnak két szak együttes felvételére, egy „duális diploma”^[59] megszerzésére (például jog és pszichológia, közgazdaságtan, informatika, biotechnológia), s a programban résztvevő diákok száma fokozatosan növekszik; ugyanezen okból az első évben a társadalomtudományi képzés is rendkívüli jelentőséggel bír. A többszakos programban részt nem vevőknek pedig módjuk van az egyetemi tanulmányok ideje alatt specializálódni: filozófia, közigazgatási, történelmi, egészségügyi jogi, gazdasági jogi szakosodási programok közül választhatnak. A multikulturális jelleget erősíti, hogy a különböző kisebbségek számára speciális kurzusokat tartanak, figyelemmel saját jogi hagyományaikra: iszlám jog, emberi jogok az iszlám jogban stb. Az egyetemi tanulmányok után egyéves gyakorlati oktatás következik, mely felügyelet melletti bírói, illetve ügyvédi tevékenységet jelent, majd átlagosan a diplomát szerzettek 90%-a kamarai vizsgát tesz, és a sikeresen vizsgázottak több mint fele hagyományos jogi pályát választ, mások pedig a privát szektorban dolgoznak. Az oktatói szféra nagy része magasabb posztgraduális tanulmányait Angliában, illetve az Egyesült Államokban folytatta, ennek köszönhetően napjainkban is úgy a képzésben, mint a gyakorlatban az angolszász hatás fokozatos erősödése figyelhető meg. A praktikus esetjogi megközelítést tovább fokozza a gyakorlati és az oktatói szféra közötti jelentős mobilitás: a legtöbb felsőbírósági jogalkalmazó valamelyik egyetem (Izraelben négy jogi egyetem és öt magániskola van) oktatója vagy volt tanára közül kerül ki. A jelenlegi trendet figyelembe véve valószínűsíthető, hogy az izraeli jogászképzés multidiszciplinaritása – fokozatosan új tudományágakat kapcsolva össze a jogászképzéssel – tovább növekszik, ezzel szélesítve a joghallgatók kulturális látókörét, aminek eredményeképpen a jogvégzettek a tradicionális jogi pályákon kívül szélesebb körben tölthetnek be pozíciót.^[60]

[34] Az ázsiai jogrendszerek tradicionális vonásait a német, angol és francia kulturális hatások befolyásolták; míg a dél-ázsiai régió elsősorban Angliától, addig a távol-keleti területek (Kína, Japán, Korea) inkább Németországtól „kölcsönözték” jogi kultúrájukat, bár némi svájci és francia szemlélet is kimutatható. De a különböző rendszerek a gyarmati, félgyarmati helyzettől függetlenül tovább keveredtek: miután Japán okkupálta Koreát, utóbbi a japán kultúrán keresztül adaptálhatta a német jogi gondolkodást, s előbbi birodalmi terjeszkedése miatt (melynek a második világháború vetett véget) hasonló helyzet alakult ki egész Délkelet-Ázsiában; a kontinentális rendszer később az amerikai jog, vagyis az angolszász jogcsalád hatása alá került. A délkelet-ázsiai és elsősorban koreai jogászképzési rendszert röviden úgy írhatnánk le, hogy

• egyrészt a nagyfokú országon kívüli fizikai mobilitás megléte,
• másrészt a jogásztársadalmi mobilitás teljes hiánya határozza meg.

A háború előtt, s még néhány évtizeddel utána is a joghallgatók többsége – akik posztgraduális képzésben részesültek – Németországban vagy Japánban folytatták tanulmányaikat, az utóbbi néhány évtizedben azonban az Egyesült Államok lett a doktori stúdium színtere: a nagy létszámban külföldön diplomát szerzett tudósok az ott tapasztalt kultúrát, ott tanult jogelméleti tudásanyagot adták át hazájukban, így az oktatás szubsztanciális szerepet játszott a jogi kultúrák közvetítésében. (Míg az utóbbi években egyre többen az angolszász országokban való tanulmányokat választják, továbbra is jelentős számban kontinentális rendszerekben képzik tovább magukat, így a „kettősség” a mai napig is jelentős tényező.) A délkelet-ázsiai egyetemek többnyire állami intézmények, noha néhány államban (elsősorban az utóbbi időkben nagy gazdasági változásokon keresztülment országokban) magánszervezetek is működnek: az állami egyetemeknek és az ott oktatóknak messze nagyobb presztízst tulajdonítanak, mint a privát szektorban lévő kollegáiknak; ugyanakkor a jogásztársadalmon belül az oktatói professzió csupán másodrangúnak számít a praxisban tevékenykedő jogászsághoz képest. A presztízshiánnyal szoros pozitív korrelációban az oktatói gárda jövedelme rendkívül alacsony, ráadásul rendkívül zárt, demobilizált az ázsiai jogászság, mely tulajdonság megmutatkozik az egyetemek, tudományos intézmények, érdekképviseletek közti diszkurzív közeg, továbbá a praxis és a tudományos szféra közti átjárhatóság hiányában, ezért nehéz a professzionális rekrutáció megfelelő kvalifikációját megtartani.^[61] Az egyetemi kurrikulum a kontinentális stílusnak megfelelően elméleti-diszciplináris jellegű; az első évben általános, történeti, filozófiai ismeretek oktatása folyik, és az ezt követő, többnyire három év tananyaga tartalmazza a tételes jogi diszciplínákat: a felsőoktatási doktrína szerint a jogászképzésben tudományos és gyakorlati szakemberek együttes oktatására hivatott értelmiségi diskurzus folyik. A felsőoktatásban meglévő vizsgaorientáció (kamarai felvételi vizsga) eredményezte szűk kurrikulum azonban limitálja a hallgatók tudományos fejlődését, és fordítva, a tudományosan felkészületlen, végzett jogászok nem képesek a megfelelő diszciplinaritás kialakítására, a problémát csak súlyosbítja a már említett oktatói hiány. A kamarai vizsga, amely az angolszász, főleg amerikai rendszerben annyira elterjedt, determinálja a szemléletében igen, ám realitásában kibontakozni nem tudó tudományos jellegű ázsiai jogászképzést; vagyis a kontinentális rendszerre „ráépült” angolszász intézmények „egymást kioltó interferenciát” okoznak, s a helyzetet a gazdaságilag kevésbé prosperáló államok hagyománya inkább rontja, mintsem segíti. Az oktatói szféra kritikája szerint a szituációt a felsőoktatás és a kamara (az oktatók és a praxisban lévők) formális kapcsolatának hiánya okozza, mivel a praktizáláshoz (még az angol mintához kötődve) nem szükséges egyetemi előképzettség, továbbá a szférák közti – mellesleg a társadalmi hagyományokban gyökerező – demobilitás paralizálja a képzési rendszert.^[62]

[35] Délkelet-Ázsiában a legtöbb hallgató állami felsőoktatás keretei között tanul tovább, s többnyire minden középfokú oktatási intézményt végzett diák megkísérli a felvételi tesztet, a felsőfokú szakképzés így rendkívül magas ponthatárokkal operál; a gazdasági fejlődésnek megfelelően a joghallgatók száma fokozatosan növekszik, azonban az állami szinten limitált jogászlétszám és a képzés hiányosságai miatt átlagosan csupán a jelentkezők 2%-a teszi le sikeresen a kamarai vizsgát. A szigorú rendszer rendkívüli presszióval sújtja a hallgatókat, s legtöbb esetben determinálja őket a további felsőoktatási tanulmányok folytatására, sok esetben egészen a doktori programban való részvételig és a disszertáció megvédéséig. Akiknek több évi kísérlet ellenére sem sikerül a kamarai vizsga, (például Dél-Koreában a Nemzeti Civil Szolgálat, vagy a Diplomáciai Szolgálat felvételi tesztjein is kudarcot vall), vagy Japánban az egyetemi tanulmányokat követő egységes államvizsga, mely a jelentkezők töredékének sikerül, és az akadémiai karriert sem választja, különböző gazdasági társaságoknál, bankoknál, vagyis a privát szférában helyezkedik el:^[63] a jogásztársadalomnak ez a nagyobbik része – amerikai továbbképzés után – tovább erősíti az angolszász hatást a régióban.

[36] Az összehasonlító jogtudomány egyik legérdekesebb területe a dél-afrikai jog, illetve a Dél-afrikai Unió jogrendszere, ugyanis a római jogot élő jogként ebben az egyetlen régióban őrizték meg, noha jelentős angolszász hatás is érződik, aminek oka egyfelől Anglia gyarmattartó hatalmában, másfelől az Egyesült Államok gazdasági befolyásában keresendő. Dél-Afrika hosszú ideig holland gyarmati központ volt, s az itt bevezetett jogrendszer a kommentátorok által továbbörökített római jog lett. Később az angolok elfoglalták a területet és szinte azonnal megkísérelték saját joguknak megfelelően átformálni a régió jogrendszerét; a modern kereskedelmi kapcsolatoknak a régi holland jog már nem felelt meg, ezért az angol jog alkalmasabb volt a gazdasági fejlődés kiszolgálására, továbbá a dél-afrikai jogalkalmazás a nem megfelelő, elavult szabályok, vagy joghézagos esetekben az angol esetjogra alapozta döntéseit. Az „anglicizálódás” a XX. század elején állt meg, amikor Fokföld, Orange Szabad Állam, Natal és Transvaal egyesülésével létrejött a Dél-afrikai Unió, s függetlenedési szándékát kinyilvánította, ezzel összefüggésben az afrikai nyelvet (afrikaans) az angollal egyenrangúnak ismerték el, továbbá önálló helyi egyetemek alakultak, melyek biztosították a jogászság rekrutációját, és ezekben az intézményekben a római jog alapján megindult a jogtudományi tevékenység.^[64] „Sokszor hallani az összehasonlító jogtudományban, hogy a dél-afrikai jogrendszer római-holland jog, s ez helytálló”,^[65] bár a politikai-társadalmi folyamatok eredményeképpen egy rendkívül kevert jogrendszer jött létre: az eljárásjogok és a jogászság struktúrája többnyire angolszász modellt követnek, míg az anyagi jogi szabályok (különösen a tulajdon, a kötelmek és az öröklési jog) a római jogon alapulnak; ugyanakkor nem lehet elhanyagolni a helyi tradíciók, a szokásjog érvényesülését sem, mely a többségben lévő feketék lakta régiókban fejti ki hatását. Következésképpen a dél-afrikai jogrendszer plurális és duális:

• jogi pluralitás alatt a különböző kulturális és vallási értékekkel rendelkező társadalmi rétegek, csoportok, illetve azok jogainak egy országban történő együttélése értendő;
• a jogi dualitás az afrikai hagyományos jog és a modern európai jog (common law és a római-holland jog) együttéléseként értelmezhető, ezért célszerűbb a különböző jogok konglomerációját nem jogkörök alapján behatárolni, hanem egyszerűen „dél-afrikai jognak” nevezni.^[66]

[37] A dél-afrikai jogászképzésben a többi felsőoktatási intézményhez hasonlóan évtizedeken keresztül, mint a fehér kisebbség hatalmának érvényesítésére szolgáló eszköz, etnikai szegregáció érvényesült: a feketék számára fenntartott fakultások nem kínáltak olyan programokat, melyek formálisan alkalmassá tették volna őket bizonyos státuszok betöltésére. Ez a helyzet csak 1994-ben változott meg az ún. White Paper hatályba lépésével, majd három évvel később a joggyakorlatról szóló törvény bevezetésével,^[67] ugyanakkor a korábbi megkülönböztetés tovább él, így tradicionális fehér és fekete egyetemekről beszélhetünk, előbbieket tovább osztották afrikaans és angol nyelvű, utóbbiakat pedig afrikaans, indiai és vegyes kategóriákra; a legnagyobb különbség, hogy a tradicionálisan fehér egyetemek kvalifikáltabb képzést nyújtanak és kontinentális szemléletet reprezentálnak.^[68] (1997 előtt az angolszász modellnek megfelelően három éves alapképzés után, mely közigazgatási állások betöltésére jogosította fel a diplomát szerzetteket; a négyéves graduális oktatásban  szerzett diploma ügyészségi státusz betöltésére adott jogosítványt; s végül a három éves posztgraduális oktatásban való részvétel teszi lehetővé az ügyvédi praxist.) A joggyakorlatról szóló törvény megváltoztatta a helyzetet és egy négyéves alapképzést követő egyéves gyakorlati oktatásban szerzett diploma lehetővé teszi bármelyik jogászprofesszióba való belépést. Az egyetemi képzésben szerzett jogosultságokat (eredmények, hallgatott órák stb.) az intézmények között teljes körben elismerik, mely összefüggésben van a rendkívül erős hallgatói mobilitással. A kurrikulumot az egyetemek szenátusa határozza meg, ennek ellenére elég egységesnek mutatkozik; a tárgyak többségét tekintve a kontinentális jog élvez primátust, ugyanakkor az angolszász jelleget mutatja, hogy hallgatnak külön bizonyítást (evidence), jogi iratszerkesztést (legal writing); a globális hatást pedig, hogy egyre erősödik az összehasonlító jog, illetve a különböző jogrendszerek ismertetésére hivatott tárgyak oktatása; a történelmi hagyományokat igazolja, hogy a kötelező tárgyak között található az afrikai szokásjog. Az egyéves joggyakorlat külön büntető, polgári, kereskedelmi és pénzügyi praktikumra oszlik, mindegyik részstúdium végén vizsgával, a gyakorlati foglalkozások angolszász jelleggel fiktív tárgyalásokból, eljárások megtekintéséből, jogi iratszerkesztésből állnak. A jog dualitásának kényes egyensúlya, illetve a pluralitás tiszteletben tartása miatt mondható, hogy a dél-afrikai jogi oktatásban szinte mindegyik érintett jogi kultúra többé-kevésbé ekvivalens módon érvényesül. (A diploma megszerzése után a végzettek körülbelül fele hagyományos jogi pályán –bíró, ügyész, ügyvéd – helyezkedik el, miután a két éves gyakornoki időt letöltötte; a többiek a közigazgatásban, illetve a gazdasági szférában dolgoznak.)

[38] A Dél-afrikai Köztársaság jogrendszere és jogászképzése nem egyedülálló, mivel a történelmi tények hatására más államokban is hasonló szituáció tapasztalható; így a római-holland jogot adaptálta Dél-Rodézia (mai nevén Zimbabwe) és Namíbia; a korábban dél-afrikai protektorátus alatt álló régiók a római-angol amalgámot örökölték: Lesotho (Basutoföld), Szváziföld és Botswana (Bechuanaföld). Ezeken a területeken a jogi karok tanrendje többé-kevésbé a dél-afrikaihoz hasonló, továbbá az ottani egyetemeken dél-afrikai oktatók tanítanak, illetve fordítva, az ottani tanárok is vendégoktatók a dél-afrikai jogi karokon. Az oktatás, illetve párhuzamosan a jogrendszerek mesterséges egységesítése jelenleg is folyamatban van: az Afrika déli területein található államok által 1992-ben megkötött szerződés (Southern Africa Development Community Declaration and Treaty)^[69] értelmében a jogrendszerek és a jogi oktatási intézmények között fokozatos kooperációt és integrációt alakítanak/alakítottak ki.

[39] A multiszisztémás jogászképzési rendszerek viszonylag könnyen adaptálódnak az új jogi helyzetekhez, s talán ennek köszönhető, hogy a több jogrendszer hatása alatt működő oktatásban kialakulhattak, mesterséges módon közelíthetővé váltak a különböző tradíciók által meghatározott és kiépült jogi oktatási módszerek. Az utóbbi néhány év jogrendszereket és ehhez kapcsolódóan a jogászképzést érintő változásai mind Európában, mind Amerikában a jogi multikulturalitás irányába mutatnak (nem számolva a korlátozott eredményességű hallgatói-oktatói mobilitási programokkal):

• egyrészt a monoszisztémás képzési hagyományokkal rendelkező intézmények több jogi kultúra irányába szélesítik tantervi programjukat,
• másrészt a multiszisztémás tradíciókon alapuló fakultások a jogi kultúrák szélesítése mellett azok integrációját is mélyítik.

Az elsőre kitűnő példa a Hanse Jogi Kara, amely a német és a holland jogrendszer párhuzamos ismertetését végzi. Az 1999 óta működő képzés explicit célja a két jogrendszer vázlatos leírásán és alapjainak megismerésén, a különbségek megértésén keresztül „az ismeretek európai kontextusba helyezése, egy igazi európai ius commune kialakítása”.^[70] A másodikra példát az Egyesült Államok Luisiana államában kiépült szerkezet (LSU Law Center), vagy a kanadai McGill Egyetem Jogi Karán megvalósult kettős jogrendszerű (bijural) oktatás szolgáltat. (A legújabb jogtörténeti kutatások szerint a luisianai jog és oktatás sokkal inkább az amerikai common law rendszer szerves részét képezi, mint azt korábban gondolták, ezért ennek példaértéke esetleg kétségbe vonható.^[71] A kanadai jogászképzés pedig elsősorban angolszász jelleget hordoz, többnyire angol nyelvű jogi karokat találhatunk, s az öt quebeci egyetem kivételével az amerikai oktatási struktúra érvényesül; a francia többségű Quebec tartományban az oktatás francia nyelven folyik, és a képzési struktúra inkább kontinentális jegyeket hordoz, kivéve a University of Ottawa jogi fakultását, ahol szintén – ugyan tanévenként elkülönülően – a jogrendszereket összekapcsoló oktatás folyik.^[72]) A montreali McGill egyetem még a jogrendszereken átívelő oktatásban nemcsak kanadai, hanem világviszonylatban is igazi kivételt jelent: szinte minden tárgyat összehasonlító jogként ismertetnek, és együtt oktatják a kontinentális és az angolszász jogot.

[40] A kialakult oktatási struktúra és metodika a sajátos történelmi körülményekben gyökerezik: elsőként a kanadai történeti-jogi tradíciók, illetve jogi kultúra determinációja; másrészt az egyetem amerikai relációban „ősinek” mondható, ezért programja sok évtizedes fejlődés eredményeként realizálódott; végül az utóbbi két évtized társadalmi folyamatai (oktatói struktúra, hallgatói, demográfiai, mobilitási tényezők, Kanada–Quebec politikai viszony) erősítették meg a kialakult szisztémát. A kanadai jogrendszer kettős jellege – common law (privat law), civil jog dualitása közismert; a két szisztéma – különösen Quebec tartományt érintően – együtt él és élt a késő XIX. század óta, mely speciális jogi szisztéma teljes mértékben elfogadott volt a lokális jogásztársadalomban (ügyvédek, bírák, oktatók), bár korábban legtöbbjük számára a szocializációjától eltérő másik jogrendszer nem bírt relevanciával; ettől függetlenül vitán felül állt a két eltérő rendszer egzisztenciája. Az 1800-as évek végén a jogalkalmazásban bizonyos partikuláris jelenségek – egész Kanadára hatással – a kettős rendszert erősítették; Henri-Elzéar Taschereau-t  nevezték ki a Kanadai Legfelsőbb Bíróság élére (az első francia ajkú kanadai főbíró), aki, illetve később társbírái civil jogi alapokon döntöttek olyan ügyekben is, melyek hagyományosan common law jogrendszert érvényesítő tartományokból (például Ontario) kerültek a legfelsőbb bírói fórum elé. Ugyan az 1920-as évekre a helyzet drámai módon megfordult, a környező államok jogi kultúrájának beolvasztó jellege a francia jogkör megsemmisítésével fenyegetett Kanadában, s Lusisiana ügyként keltett riadalmat a jogásztársadalomban, mégis az ezt megelőző három évtized az angolszász jogkörhöz tartozó államok jogalkalmazását átalakította: a döntések meghozatalakor már figyelemmel kellett lenni a civiljogi kódexekre.^[73] Az 1970-es években, párhuzamosan a jogásztársadalom mobilitásának erősödésével, a „jogi kétnyelvűség” progressziója felgyorsult; mindkettő okozója elsősorban a gazdaság jellegének megváltozása. Ugyanakkor a quebeci civiljogi kódexet újrakodifikálták és föderális szintre emelték, ezért a különböző jogrendszerhez kötődő jogásztársadalom kapcsolata megerősödött, igényt támasztva az eltérő jogi kultúra befogadására,^[74] vagyis a kanadai pozitív jog hivatalosan recipiálta a kettős jogrendszert (métissage). Az intézményi háttér hasonlóan determinálta a McGill oktatási programját: az egyetemet 1848-ban alapították, ezért presztízsét tekintve előnyös helyzetben volt a később létrejött jogi felsőoktatási itézményekkel szemben. Az intézményi reputációt értékelve a joghallgatók a fakultáson nagy tömegben diplomáztak, s többségük a montreali kereskedelmi központban kamatoztatta tudását, ezért szükségük volt angol nyelvű common law ismeretekre; az új egyetemi vezetők a század első felében felismerték a kialakult szituációt és megreformálták a kar kurrikulumát. Emellett kiváló, főleg Angliából, Oxfordból érkezett romanisták tevékenysége alatt a civil jog hatása is erősödött az oktatásban, amely 1924-re praktikusan kétrendszerűvé vált.^[75] A Kanadai Nemzeti Program lehetőséget adott bármely tartományban végzett jogásznak bárhol praktizálni, s a quebeci elszakadási törekvések erősítették az államon kívüli praxisban való részvételt, ezért a McGill rákényszerült, hogy programjának angolszász jellegét erősítve jobb lehetőséget biztosítson a leendő alumnijuknak. A kettős rendszert szem előtt tartó tudásátadás hatására különböző nemzetközi, globális gazdasági és jogi ügyekben, az intézményben végzett hallgatók kiemelkedő teljesítményt nyújtottak; az addig kiépült struktúra jótékony hatását látva az egyetem vezetése – a jogásztársadalmon belül nemcsak Észak-Amerikában, hanem nemzetközi szinten mobilitási lehetőséget biztosítva – immár szisztematikusan tovább erősítette a jogrendszerek együttes oktatását.^[76]

[41] Az 1960-as években lehetőség volt külön-külön diplomát szerezni: három éves tanulmány után civil jogból, vagy angolszász jogból, illetve négyéves stúdium után mindkét jogrendszerből, ám a hallgatók nagyobb része csupán egyik szakot végezte el, mivel a „kettős diplomához” mindkét stúdiumban részt kellett venni (az első diplomát három év után, majd a másodikat a negyedik évben kaphatták meg). 1972-től lehetőséget biztosítottak a szimultán végzésre, így a bijuralista hallgatói populáció szignifikáns mértékű növekedésnek indult. Az 1990-es években végül a korábban elkülönítő és összehasonlító jellegű rendkívüli komplexitást mutató különféle kurzusokat egységesítették, s 1999-től az egyetemen kizárólag összehasonlító kettős jogrendszerű oktatás folyik. Napjainkban az oktatás transzszisztémás és integrált, a korábbihoz képest mind tartalmában, mind struktúrájában megváltozott. A tartalom tekintetében már nem párhuzamos, és megosztott jellegű oktatás folyik, hanem ahol lehetséges, az egyes stúdiumokban a különféle jogrendszerek amalgámja található; strukturálisan pedig már nem lehetséges csak az angolszász, vagy csak a civil jogi tanulmányokat abszolválni, hanem kizárólag az egységes programban való részvétel vált lehetővé.

[42] Az oktatás módszereit tekintve szintén kettős jellegű, ám ez nem idegen az észak-amerikai képzési rendszertől: előadások keretében a törzsanyag ismertetése, majd különböző gyakorlatok során szókratikus módszerrel eseteket elemzése történik.^[77] (Basil Markesinis vizsgálatai szerint az esetjogi oktatás egyformán alkalmazható mindkét jogrendszerben, anélkül, hogy az esetek a civil jog alapjaiként jelennének meg; a kazuisztikát demonstráció szempontjából használva a jogrendszerek közti differencia érzékeltethető.)^[78]

[43] Magyarországon, ahol a továbbra is egységes, 10 szemeszteres mesterképzés végén doktori címmel járó diploma ma is vonzerőt jelent a diákok számára; s a posztmodern korban, ahol elvileg mindenféle információ rendelkezésre áll, a jogi diploma mégis különös jelentőséggel bír.^[79]

[44] A jogi egyetem általában az egyetlen hely, ahol a jogászok munkába állásukat megelőzően formális szakmai képzésben részesülnek.^[80] A végzett joghallgatók többsége a graduális diplomával igyekszik minél gyorsabban a bíróságon, az ügyészségen, a közigazgatásban vagy valamelyik ügyvédi irodában elhelyezkedni, hogy a szükséges három éves gyakorlatot követően az egységes jogi szakvizsgát letehesse, amely elvileg bármilyen klasszikus jogászi pálya (bírói, ügyészi, ügyvédi, közjegyzői) betöltésének feltétele.

[45] A magyar jogászképzés sajátos fordulatot vett a második világháború után, majd ez az állapot meghatározó volt az ún. szocialista korszakban. Mint más területeken, az állam itt is a szigorú tervgazdálkodás alapján igyekezett a képzést irányítani. Az egész korszakra jellemző törekvés az egyetemi diplomások számának a tervgazdálkodáshoz való arányítása. A jogászi hivatás leértékelődése is megfigyelhető volt, egy időre a jogászokat tradicionálisan megillető doktori címet is betiltották. Így először három, majd végül négy magyarországi nagyvárosban folyhatott képzés (Budapest, Pécs, Szeged, Miskolc), ahol kis létszámban tanulhattak a hallgatók. Az évfolyamok létszáma az 1980-as évek végére is száz fő körül mozgott. A felvett hallgatók kis száma miatt a túljelentkezés, a presztízscsökkenés ellenére, mindig nagy volt. Hiába mutatta ki az 1970-es években végzett szociológiai vizsgálat, hogy a jogászi hivatás „úri” jellege megszűnt, ezért az értelmiség szívesebben orientálja gyermekét az orvosi pálya felé, a jogi karok sohasem szenvedtek jelentkezőkből hiányt. Az ún. Kádár-korszakban (és ez általában véve a szocialista tábor országaira is igaz) a jogászi hivatás lassan nyerte vissza presztízsét, bár ez mindenekelőtt a létszámában szigorúan korlátozott és „kasztot” alkotó ügyvédségre igaz, mely az anyagi felemelkedés egyik lehetséges útjává vált.^[81]

[46] A klasszikus jogi pályák helyzetét a rendszerváltás óta alapvetően változtatta meg a jogi egyetemek által kibocsátott diplomás jogászok növekvő száma. Mégis lényegi változás következett be az 1990-es évek elejétől, amikor is az ügyvédi pálya szabaddá tételétől, a piacgazdaság bővülésével együtt járó ügyvédi munka szaporodásával a jogászi pálya iránti érdeklődés tovább nőtt. A társadalom a gyors felemelkedés lehetőségét látta az ügyvédi hivatásban, és a létbiztonságot az ügyészi, bírói pályákban. Ezt az igényt az időközben megváltozott állami oktatáspolitika megpróbálta kielégíteni. A kormányok új jogi karok alapítását, az államilag finanszírozott hallgatók létszámának radikális emelését tették lehetővé, s ugyancsak szaporodtak a levelezős képzések. A közgazdászképzés mellett a legkedveltebb felsőfokú képzési formává nőtt a jogászi. A statisztikai hivatal adatai alapján két évvel 1990 több, mint háromszoros volt a túljelentkezés (3.34), 1997-ben majdnem négy és félszeres (4.48), miközben a felvehető hallgatók száma majdnem megháromszorozódott. A korábbi néhány ezer joghallgató helyett tízezres nagyságrendről beszélhetünk.

[47] A volt szocialista országokban a jogászok szelekciójának első lényeges fázisa a rendszerváltás óta alapjaiban nem, bizonyos részleteiben azonban jelentősen megváltozott. A szelekció továbbra is a jogászi pályát választók „önszelekciójával” veszi kezdetét. A vizsgálatok szerint a jelentkezőket elsősorban motiváló tényező a jogászi pálya jövedelmezőségébe, a diploma konvertálhatóságába és a magas társadalmi elismertségébe vetett hit. A magyar jogi karokra történő jelentkezést a pragmatikus szempontok mellett a felvételi rendszer sajátosan módosította. A felvételi tárgyak – irodalom és történelem – gyakran olyan hallgatókat is a pályára irányítottak, akik egyébként nem sok érdeklődést mutattak a jogászi szakma iránt. Ezt jól mutatja egy 1996-ban végzett német-magyar összehasonlító vizsgálat. A német hallgatókhoz képest nagyobb fokú érzelmi attitűd, illetve humán beállítottság volt kimutatható a magyar joghallgatók között, mely feltehetően ennek az európai gyakorlathoz képest sajátos szelekciós formának köszönhető A felvételt nyert hallgatók további szelekciója az egyetemi vizsgákon folyik.

[48] A jogászképzés a 2000-es évek reformtörekvéseinek ellenállva 10 szemeszteres, egységes jogi mester diplomát biztosító képzés. Az ún. bolognai folyamatnak, amely az osztott képzések kialakítását irányozta elő, a magyar és többnyire a közép-kelet és kelet-európai jogi karok sikeresen ellenálltak. Jóllehet a BA/MA rendszer az európai közegben számos előnnyel jár a hallgatók számára, a finanszírozási bizonytalanságtól való félelmek miatt, és a képzés sajátos jellegére hivatkozással végül megmaradt a tradicionális, 4–5 (illetve a szakvizsgáig tartó gyakorlati évek) plusz 3–4 éves képzési struktúra. Ezt a fajta egységes jogászképzést máig is uraló elgondolás szerint a jogi karok feladata olyan művelt, sokoldalúan tájékozott, a társadalmi problémákra érzékeny elit jogalkalmazó réteg kiművelése, amelynek tagjai az igazságszolgáltatás vagy közigazgatás bármelyik területén megállják a helyüket. Ezt az elképzelést még a szaktárgyak oktatási módszere is jól tükrözi, hiszen a különböző jogágak feldolgozása sem nélkülözi a történeti bevezetést, az elméleti alapvetést. Az előadások általában a kontinentális jogrendszerekben törvénycentrikusak, ám a volt szocialista országokban sokszor a számonkérés is kizárólag a hatályos törvények és az említett elméleti, történeti ismeretek visszakérdezésére szorítkozik. (Ellenben a nyugat-európai gyakorlattal, ahol a jogesetekkel való példálózás és értelmezési kérdések is immáron alapvetően jelen vannak.) Az ún. elméleti tárgyak bősége ellenére a hallgatókat túlnyomórészt memoriter feladatok elé állítják, így napjainkban már általánosabbnak tekinthető európai gyakorlattól eltérően Magyarországon a legfontosabb szelekciós szempont az, hogy a gyakran hatalmas adathalmazt ki milyen sikeresen tudja memorizálni és a vizsgákon visszaadni.^[82]

[1] BÓNIS György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában, Budapest, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.

[2] BÓNIS (1. j.) 83. Bónis az artes-jellegű ismertek birtokában lévő, a praktikumban, vagy az egyetemeken a hazai, római vagy kánonjogot tanult réteget tekintette jogtudó értelmiségnek. A praktikusok az egyetemen tanult doktorokhoz képest a középkori Európa legtöbb országában a hivatalos jogászi professzióban túlsúlyban voltak, és csak a késő középkorban szorultak ki fokozatosan a jogi életből. BÓNIS (1. j.) 150–153.

[3] Másképpen az ún. juratus notariusok. P. SZABÓ Béla: „A magyarországi jogoktatás Kossuth Lajos korában” in BALOGH Judit (szerk.): Európai Magyarországot! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója c. országos jogtörténeti konferencia tanulmányai, Debrecen, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2004, 21.

[4] A csoportosítás ismérveit és kritikáját lásd BADÓ Attila: „Az összehasonlító jog tudományának kialakulása. A klasszifikáció problémái” in BADÓ Attila – LOSS Sándor (szerk.): Bevezetés a jogrendszerek világába, Budapest, Nyitott Könyv, 2003, 8–19.

[5] RENÉ David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Összehasonlító jog, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1977, 27.

[6] RENÉ (5. j.) 28.

[7] RENÉ (5. j.) 30.

[8] RENÉ (5. j.) 31–34.

[9] Kasirer feltehetően nemcsak a jogi oktatásra, de magára a jogra is így tekint. Vö. Nicholas KASIRER: „Bijuralism in Law’s Empire and in Law’s Cosmos” Journal of Legal Education 2002/1–2, 29. Nicholas Kasirer a kanadai McGill Egyetem Jogi Kara Összehasonlító Jogi Intézetének professzora, továbbá a Quebec Magán- és Összehasonlító Jogi Kutató Központ igazgatója.

[10] KULCSÁR Kálmán: Politikai és jogszociológia, Budapest, Kossuth, 1987, 526. Lawrence M. Friedman a következőképpen határozza meg a jogi kultúrát: a jogi kultúra meglehetősen képlékeny fogalom; a legjobb volna magát a kultúra kifejezést elkerülni, de az túlzottan is részét képezi a fogalomnak. A kultúrának antropológiai sajátossága van: egy komplex viselkedési minta, szokások összessége, életmód, melyek összefüggésben vannak egymással; a kultúra a társadalom, vagy egyes közösségek koherenciáját a magatartásokon keresztül biztosítja. Lawrence M. FRIEDMAN: „Some Thoughts on Comparative Legal Culture” in David S. CLARKE (szerk.): Comparative and Private International Law: Essays in Honor of John Henry Merryman on His Seventieth Birthday, Berlin, Duncker and Hublot, 1990, 52–53.

[11] Vö. KULCSÁR (10. j.) 470, 527.

[12] Lásd René DAVID – Camille JAUFFRET-SPINOZI: „A Távol-Kelet jogrendszerei” in BADÓ Attila – LOSS Sándor (szerk.): Bevezetés a jogrendszerek világába, Budapest, Nyitott Könyv, 2003, 8–19, 422–433, különösen 425. A mandariniskolák megkülönböztető szerepéről lásd Pierre BOURDIEU: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése, Budapest, Gondolat, 1978; SZABADFALVI József: Jogbölcseleti töredékek, Miskolc, Bíbor, 2004, 94.

[13] A multisystemic kifejezés, és jelentésének, illetve a mögötte álló oktatási gyakorlatnak körülírására lásd Armand DE MESTRAL: „Guest Editorial: Bisystemic Law-Teaching – The McGill Programme and the Concept of Law in the EU” Common Market Law Review 2003, 799–807.

[14] DE MESTRAL (13. j.) Kasirer alapján a polijural kifejezés a bijural oktatás kettőnél több jogrendszerre történő kiterjesztését jelenti. Morisette hangsúlyozza, hogy a transsystemic és a bijural szavak némely esetben szinonimák lehetnek, ám előbbi előnyösebb jelentéstartalommal bír. Yves-Marie MORISETTE: „McGill’s Integrated Civil and Common Law Program” Journal of Legal Education 2002/12, 12. McAuley elemzésében két jogrendszert érvényesítő jogalkalmazás koegzisztenciája a bijuralism, s az ennek megfelelő tudásátadás a bijural jogi oktatás. Michael MCAULEY: „On a Theme by René David: Comparative Law as Techniqe Indispensable” Journal of Legal Education 2002, 42.

[15] Az oktatás módszertana (az elkülönített kurzusok időbeli differenciája) nem befolyásolja az egyes jogrendszerek elsajátításának hatékonyságát, ám az összehasonlítás technikáját igen. MCAULEY (14. j.) 45.

[16] MCAULEY (14. j.) 45.

[17] A „transzszisztémás oktatás” kifejezése 1974-ben jelent meg Stanley L. Paulson Tony Honoré tanulmányáról írt recenziójában. Stanley L. PAULSON: „Review” Harvard Law Review 1974/4, 898. A duális (bijural), illetve a jogi kultúrákon átívelő képzésnek pedig rendkívül széles irodalma van: Mark A. DRUMBL: „Amalgam in the Americas: A Law School Curriculum for Free Markets and Open Borders” San Diego Law Review 1998, 1053; Nicholas KASIRER: „Lex-icographie mercatoria” American Journal of Comparative Law 1999, 653; Jeff BERRIMAN: „Teaching Remedies in Canada” Brandeis Law Journal 2001, 565; Daniel JUTRAS: „Two Arguments for Cross-Cultural Legal Education” in Heinz Dieter ASSMANN – Gert BRÜGGERMEIER – Rolph SETHE (szerk.): Unterschiedliche Rechtskulturen – Konvergenz des Rechtsdenkens: Grundlagen und Schwerpunkte des Privatrechts in europäischer Perspektive, Baden-Baden, Nomos, 2001.

[18] KASIRER (17. j.) 34.

[19] Heiner BAAB: Juristenausbildung in Frankreich. Deutsch-Französische Juristenvereinigung. Meinz.

[20] BAAB (19. j.).

[21] Mitteilungsblatt der Leopold-Franzens-Universität. Innsbruck. 1 §. 

[22] Lásd PRÄAMBEL (21. j.).

[23] Lásd Mitteilungsblatt der Leopold-Franzens-Universität. Innsbruck. 4–6. §§. Studien- und Prüfungsordnung für den Studiengang Rechtswissenschaft der Fakultät für Rechtswissenschaft der Universität Bielefeld vom 15. September 2003.

[24] Vö. Berliner Juristenausbildungordnung (JAO). A vizsgák tekintetében továbbá lásd VARGA Csaba: A felsőfokú jogi oktatás főbb mai rendszerei, Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézete Jogösszehasonlító Osztály, 1967, 101–105.

[25] VARGA (24. j.) 81–83.

[26] Lásd Mitteilungsblatt der Leopold-Franzens-Universität Innsbruck Studienjahr 2000–2001. 716–735., összehasonlítva Studienjahr 2002–2003. Továbbá Law-Schools Europe; Europäische Juristenausbildung: Österreich.  2005. szeptember 1-től kétszintű képzés lépett érvénybe: az első alapszintű oktatás (Bakkalaureat Recht und Wirtschaft) egy, 2006-tól két szakaszból áll, s elsősorban jogi alap-, politikai és gazdasági ismeretekre koncentrál; az alapképzésben abszolvált vizsgák konvertálhatók a tényleges, a praxishoz elengedhetetlen jogászképzésben előírt tárgyakkal, vagyis a bakkalaureat oktatás nem szükséges feltétele az ún. Diplomstudium elkezdéséhez, de megkönnyíti annak teljesítését. Lásd például: Studien an der Rechtwissenschaftlichen Fakultät Universität Salzburg.

[27] Wolfgang FELLNER – Anton PAUKNER: Die Organisation der Rechtsberufe in Österreich. Herausgegeben vom Bundesministerium für Justiz, 13. Auflage, September 2002.

[28] A nem kötelező jelleg ellenére a Svájci Ügyvédi Kamarának 6200 tagja van, ez a hétmilliós lakossághoz viszonyítva azt jelenti, hogy 1100 lakos jut egy ügyvédre. Lásd Walter A. STOFFEL: „Legal Education in Switzerland: An Example of the Continental Style” Journal of Legal Education 2001, 414.

[29] A svájci jogi karokon 2001–2002-ben összesen 10 ezer joghallgató tanult, s körülbelül 1400 végzett évente. STOFFEL (28. j.) 415.

[30] STOFFEL (28. j.) 417.

[31] A dél-amerikai, különösen a chilei diákokkal jogrendszerbeli és nyelvi differenciák miatt történő kommunikációs nehézségekről lásd Janet Ellen STEARNS: „Reflection on Teaching in Chile” Journal of Legal Education 1998, 110.

[32] Brazília az 1980-as évek demokratizálódási folyamatainak eredményeképpen fokozatosan vette át és tette belső joggá az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi szabályokat (The Declaration of Human Rights of the United Nations, Refugee Convention stb.), s ennek hatására vezették be a méltányos eljárás elvét.

[33] Vö. Nadia DE ARAUJO: „The Status of Brazilian Legal Education” Journal of Legal Education 2001, 325.

[34] „Ami nincs okiratba foglalva, nem is létezik.” DE ARAUJO (33. j.) 326.

[35] 1950-ben 700 ezer hallgató jutott 75 egyetemre, ma 9 millió hallgató tanul 5000 felsőoktatási intézményben. Alfredo FUENTES-HERNANDEZ: „Globalization and Legal Education in Latin America: Issues for Law and Development in the 21st Century” Penn State International Law Review 2002/Fall, 41.; DE ARAUJO (33. j.) 325–331; STEARNS (31. j.).

[36] Lásd George A. CRITCHLOW: „Teaching Law in Transsylvania: Notes on Romanian Legal Education” Journal of Legal Education 1994, 157; William D. MEYER: „Remnants of Eastern Europe’s Totalitarian Past: The Example of Legal Education in Bulgaria” Journal of Legal Education 1993, 227; C. Nicholas REVELOS: „Teaching Law in Transsylvania: Notes from a Different Planet” Journal of Legal Education 1995, 597; George A. CRITCHOW: „Comments in Reply” Journal of Legal Education 1995, 604; Katalin KOLLATH – Robert LAURENCE: „Teaching Abroad: Or What Would That Be in Hungarian?” Journal of Legal Education 1993, 85.

[37] Peter J. SAHLAS – Carl CHASTENAY: „The Evolution of Law and Legal Education. Russian Legal Education: Post-Communist Stagnation or Revival?” Journal of Legal Education 1998/2, 196. Oroszországban a bírákat 1864-ig egyszerű hivatalnoknak tekintették, és utána sem sokat változott a helyzet. DAVID (5. j.) 216.

[38] Ugyanez a szemlélet érvényesült más szocialista országokban is; erről lásd D. MEYER (36. j.) 230–233. A „forradalom kardja”, az ügyészség vált a jogászi professzió legfontosabb szegmensévé; ennek részletesebb tárgyalását lásd BÓCZ Endre: „Az ügyészi függetlenség a büntető igazságszolgáltatás rendszerében” in NAGY Zsolt (szerk.): A bírói hatalom kérdései, Szeged, SZTE ÁJK Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék, 2003, 97–98. Számuk átlagosan 18 ezer volt, emellett a jogtanácsosok száma volt a legmagasabb: 1985-ben 125 ezer. SAHLAS – CHASTENAY (37. j.) 199.

[39] Legnagyobb részük – ellentétben a szovjet érával, ahol a tudományos karrier szinte kizárólagos volt az egyetemi szféra számára – magánegyetemeken is tanít, ügyvédi praktikummal rendelkezik, vagy jogtanácsos egy-egy nagyobb vállalatnál. MEYER (36. j.) 239.

[40] A nevesebb (moszkvai, szentpétervári) jogi karokon különösen magas tandíj fizetése szükséges szemeszterenként. Az oktatási minisztérium a hallgatók meghatározott arányának megfelelő abszolút szám viszonylatában támogatja az egyetemeket, s ezek az alapok a hallgatói tandíjjal együtt képezik a felsőoktatási intézmények fő bevételi forrásait. Ezzel összefüggésben a jogi karok felvételi rendszere kettős jellegű: akik teljesítik a felvételi követelményeket (elérik a tesztpontszámot) költségtérítés nélkül tanulhatnak, akik pedig nem teljesítik a követelményt, költségtérítés mellett végezhetik az egyetemet annak egy elkülönített intézményében, azonban a megszerzett diplomák egyenértékűek. S ugyanezt a helyzetet tapasztalhatjuk Bulgáriában (Szófia Egyetem jogi kara) és Romániában (ahol tíz állami egyetem található) is. MEYER (36. j.) 237; CRITCHLOW (36. j.) 165.

[41] Az előadások sokszor csupán a tankönyvben megtalálható tananyag diktálását jelentik, a számonkérés ehhez kapcsolódóan a szöveg hibátlan visszamondásából áll; szinte minden vizsga szóban történik. SAHLAS (37. j.) 209; MEYER (36. j.) 239; CRITCHLOW (36. j.) 168.

[42] SAHLAS – CHASTENAY (37. j.) 215.

[43] Roger BURRIDGE: „Landmarks, Signpost, and Directions in Legal Education in the United Kingdom” Journal of Legal Education 2001, 315.

[44] A jogászképzés reformját egyfelől a professzión belüli feszültségek, másfelől az egyetemi, felsőoktatási reformok tükrében lehet leírni. BURRIDGE (43. j.) 316–317.

[45] A Joint Statement teljes szövegét lásd

[46] Mivel kevesebb barristeri státusz van, mint ahányan elvégzik a professzionális képzést, a végzettek többsége nagyvállalatoknál, a közigazgatásban, illetve a bírósági adminisztrációs szerveknél talál állást. Ezzel összefüggésben a brit kormányok folyamatos igazságügyi reformok mellett kötelezték el magukat, melyek elsődleges célja a szélesebb társadalmi rétegek számára jogi segítség biztosítása; a változások pedig a jogászképzésre sem maradnak hatás nélkül, s alternatív karrierlehetőségeket biztosítanak a jogi pályán (jogi asszisztens, helyi jogtanácsos stb.). Lásd Modernizing Justice. Lord Chancellor’s web site;  Roger BURRIDGE: „Legal Education and Development: False Dawns, Fresh Breezes” in Julio FAUNDEZ – Mary E. FOOTER – Joseph J. NORTON (szerk.): Governance, Globalization and Development, Oxford, Oxford University Press, 2002, 105–123.

[47] Az angliai tradicionális egyetemek Great (bölcsész) diplomája esetében, a szaktudás teljesen háttérbe szorul, s elsősorban a művészeti ismeretek primátusa érvényesül, és elvégzésével – mint alapdiplomával – gyakorlatilag bármilyen társadalmi pozíció kapuja megnyílik. Az esztétikai látásmód vagy tudományos magatartás primátust élvez a szakmai oktatás előtt, s ez, mint egyetemi ellentétpár jelenik meg matematikai formalizálás, vagy a forma irodalmi kultuszának képében. Pierre BOURDIEU: „La Reproduction. La function idéologique du systeme d’enseignement. Ed. Minuit, Paris, 1970” (ford. LÉDERER Pál) in FERGE Zsuzsa – HÁBER Judit (szerk.): Az iskola szociológiai problémái. Válogatott tanulmányok, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1974, 76.

[48] A kontinentális jog és a common law rendszer versengéséből a XVIII–XIX. században utóbbi került ki győztesen, ám az egységes, áttekinthetőbb eljárásjogi kódexek megalkotásával – egyfajta „kompromisszumként” – elmozdulás történt a kodifikált jog irányába. Vö. BADÓ Attila: „Bevezetés az USA jogrendszerébe” Acta Juridica et Politica 1997/1, 3–9. A jogi oktatás eltérő irányú fejlődésének okairól pedig lásd NAGY Zsolt: „A jogi oktatás fejlődése: múltjának hagyatéka és lehetséges jövője” Jogelméleti Szemle 2004/2.

[49] Az alapképzés eredményeit megmutató GPA (Grade Point Average) és a logikai, szövegértési analitikai standardizált feladatokat tartalmazó LSAT (Law School Aptitude Test) számításaihoz és a felvételi eljáráshoz lásd Howard ABADINSKY: Law and Justice. An Introduction to the American Legal System, Chicago, Nelson-Hall, 1990, 94.

[50] Az elit jogi karokra rekrutálódott oktatók 78%-a a rangsorban első 12 jogi karon végzett (ebből 40,2% a Harvardon és a Yale-en), míg a többi fakultás oktatóinak csupán 61,3%-a végzett ilyen intézményben (s csak 29,8%-a a Harvardon és a Yale-en). Az elit karokon dolgozó oktatók 57,5%-a volt kiemelkedő reputációval bíró law review szerkesztője vagy főszerkesztője, míg ugyanebben a pozícióban a többi fakultás oktatóinak csak 42,4%-a volt. Vö. Richard E. REDDING: „Where did You Go to Law School? Gatekeeping for the Professoriate and Its Implications for Legal Education” Journal of Legal Education 2003, 614. Hangsúlyozva, hogy a tudományos eredmények demonstrálása és a professzionális tapasztalat megszerzése után kétséges az egyetemi eredmények relevanciája, a mechanizmus kritikáját nyújtja Richard S. MARKOVITS: „The Professional Assessment of Legal Academics: On the Shift from Evaluator Judgement to Market Evaluations” Journal of Legal Education 1998/3, 424.

[51] Találhatók nem akkreditált intézmények, melyekben végzett hallgatók, amennyiben a kamarai vizsgát leteszik, némely államban folytathatnak praxist. ABADINSKY (49. j.) 94.

[52] First Year Courses at the University of Michigan Law School; Advanced Curriculum, University of California at Los Angeles. ABADINSKY (49. j.) 88–91. Az AALS és az ABA kapcsolata később megszakadt, s a mai napig működnek olyan jogi karok, melyeket az ABA akkreditált, ám nem tagjai az AALS-nak.

[53] Robert Stover szerint a tárgyak és az interdiszciplináris diplomák elsősorban a gazdasági és kevésbé a közérdekű, szociális, vagy közszolgálati igényeknek megfelelő tudás átadását szolgálják. ABADINSKY (49. j.) 93. Ennek jogszociológiai vizsgálatáról lásd BADÓ Attila – NAGY Tamás: „Attitűd vizsgálatok az amerikai joghallgatók körében” Jogelméleti Szemle 2000/3; Gregory J. RATHJEN: „Impact on Legal Education on Beliefs, Attitudes, and Values of Law Students” Tenessee Law Review 1976, 85.

[54] Langdell elméletében a jogon kívül más tudományágnak (szociológia, politológia, pszichológia, közgazdaságtan) nem volt helye. „A jogesetek a jogászok munkaeszközei, és a könyvtárak olyanok a jogász számára, mint a vegyésznek, vagy fizikusnak a laboratóriumok, a múzeumok a történésznek, illetve a botanikus kertek a botanikusnak.” ABADINSKY (49. j.) 84–85.

[55] Richard J. WILSON: „Clinical Legal Education As A Means To Improve Access To Justice In Developing And Newly Democratic Countries”, (A Paper Presented at the Human Rights Seminar of the Human Rights Institute International Bar Association), Berlin, 1996, 1.

[56] Vö. Edwin REKOSH: Possibilities for Clinical Legal Education in Central and Eastern Europe, 1998.

[57] A XIX. század végén vezették be fokozatosan a kamarai felvételi vizsgákat, azonban egyes jogi karokon szerzett diploma mentesített az ilyen vizsgák alól (diploma privilege), s csak 1917-re a kamarai presszió hatására szűnt meg a jogi karok privilégizált helyzete. Az USA jogi praxisa – elsősorban a több államban tevékenykedő irodák és gazdasági társaságok szemszögéből – államok közti jogi tevékenységet jelent, addig a kamarai felvételi vizsga még mindig államspecifikus maradt. REKOSH (56. j.) 103-104.

[58] Lásd Josepf M. EDREY and Sylviane COLOMBO: „Haifa and Its Law School: Toward the Future” Journal of Legal Education 2001, 338.

[59] EDREY – COLOMBO (58. j.) 343.

[60] EDREY – COLOMBO (58. j.) 339–345.

[61] Vö. Sang-Hyun SONG: „Legal Education in Korea and the Asian Region” Journal of Legal Education 2001, 339.

[62] SONG (61. j.) 400. A tradicionális koreai státuszorientált jogi partikularizmusról és a társadalmi rétegek „kasztszerűségéről”, a köztük lévő mobilitás hiányáról lásd Dai-Kwon CHOI: „Nyugati jog egy hagyományos társadalomban: Korea” in VARGA Csaba (szerk.): Összehasonlító jogi kultúrák, Budapest, 2000, 195–210.

[63] SONG (61. j.) 398–402. Japánban az utóbbi másfél évtizedben reformálták az államvizsgarendszert, bár a változások eredményeképpen nem sok javulás tapasztalható: korábban a sikeres vizsgázók többségének átlagéletkora 28 év volt, napjainkban ez a szám 26,9. A jogi egyetemet végzetteknek pedig körülbelül 10%-a pozícionálódik hagyományos jogászi pályákra. Hiroshi ODA: Japanese Law, Oxford – New York, Oxford University Press, 1999, 100–101.

[64] 1916-ban hozták létre az autonóm dél-afrikai egyetemeket és az intézményekben a tanszékek élére kinevezetett oktatók, mint E. G. Malherbe, H. D. G. Bodenstein, George Wille, J. Kerr Wylie és Eric Emett rendkívül kritikusan szemlélték az angolszász jogintézményeket és a dél-afrikai jogot a római-holland jog felé közelítették. Vö. John B. KABURISE: „The structure of Legal Education in South Africa” Journal of Legal Education 2001, 364.

[65] Philip F. IYA: „The Legal System and Legal Education in Southern Africa: Past Influences and Current Challenges” Journal of Legal Education 2001, 356.

[66] IYA (65. j.) 356.

[67] Vö. Philip F. IYA: „Reform of Legal Education in South Africa: Analysis of the Challenge of Change” Journal of Legal Education 1997, 310.

[68] Érdekessége az egyetemi megkülönböztetésnek, hogy 9 tradicionálisan fekete egyetem működik, míg 30 millió a fekete lakosság száma, ugyanakkor 11 tradicionálisan fehér jogi fakultás van, miközben a fehér lakosság száma pedig 6 millió fő. A tradicionálisan fekete egyetemek oktatói személyzete kevésbé képzett (kevesebb a doktori fokozattal rendelkező oktató), könyvtári, adminisztrációs ellátottsága is rosszabb a tradicionálisan fehér egyetemekéhez képest. Lásd KABURISE (64. j.) 365.

[69] A kooperációban részt vevő államok: Angola, Botswana, Mozambik, Tanzánia, Zambia, Mauritius, Kongó.

[70] Gesellschaft für Rechtsvergleichung. Universität Tübingen. Fachgruppe: Unterschiedliche Rechtskulturen – Konvergenz des Rechtsdenkens. Dr. Rolf Sethe. 

[71] Nemcsak Luisiana joga olvadt bele a környező államok jogrendszerébe, hanem az USA államainak nagy része is sok tekintetben a luisianai modellt követte. Lásd Mark F. FERNANDEZ: From Chaos to Continuity: The Evolution of Luisiana’s Judicial System. 1712–1862, Baton Rouge, Luisiana State University Press, 2001.

[72] DRUMBL (17. j.) 1088.

[73] A riadalmat keltő ügy nem volt más, mint hogy Lusisiana állam nyolc common law jogrendszerrel bíró állammal volt körülvéve és félő volt a „jogi asszimiláció”. A kanadai jogásztársadalmat különösen megrázó bírói eljárás volt a Price v. Mercier Case (1891. 18. Supreme Court 303. at 324.); továbbá lásd Monaghan v. Horn 1882. 7. Supreme Court Reports. 409. A későbbi jogszolgáltatási irány megváltozására pedig lásd Pierre-Basile MIGNAULT: „L’avenir de notre droit civil” in David HOWES: „Maladroit or Not? Learning to Be of Two Minds in the New Bijural Law Curricula” Journal of Legal Education 2002, 55–57.

[74] Az újrakodifikálás egy 1955-re visszanyúló folyamat volt, amelynek eredményeként Alsó-Kanada Polgári Törvénykönyve helyett 1994. január 1-én Quebec Polgári Törvénykönyvét léptették hatályba. Lásd Yves-Marie MORISETTE (14. j.) 12–14; Yves-Marie MORISETTE: The Harmonization of Federal Legislation with Quebec Civil Law and Canadian Bijuralism, Ottawa, Department of Justice, 1997.

[75] A fakultás történetének érdekes alakulásáról lásd Roderick A. MACDONALD: „The National Law Programme at McGill: Origins, Establishment, Prospects” Dalhousie Law Journal 1990, 211. „Az 1850-es évek végére a McGill egyetem fő vonásaiban elsőként rendelkezett transzszisztémás, általános és kétnyelvű kurrikulummal.” MACDONALD (75. j.) 225. A folyamatok paradox alakulása, hogy míg Felső-Kanada sokáig ellenállt a jogi felsőoktatás bevezetésének, a McGill nyújtotta diplomát néhány évtized múlva már az Egyesült Államokban is elismerték. Vö. MACDONALD (75. j.) 259.

[76] Julie BÉDARD: „Transsystemic Teaching of Law at McGill: Radical Changes, Old and New Hats” Queen’s Law Journal 2001, 237.

[77] A bijural oktatási módszer kétségkívül speciális képességeket igényel, ám ez sokkal könnyebben elsajátítható, mint az a jogi és kulturális különbségekből várható. Egyfelől a jogi tudás elsősorban nyelvismeretet jelent, a jogrendszert elsősorban a nyelvi kultúra ifluentálta, ezért a különböző jogintézmények funkcionális ekvivalenciájának megtalálásához nyelvi egyeztetés is szükséges: „a nyelv egyben technikát is jelent”. Másfelől azonban a civil jog oktatásához nem feltétlenül szükséges a kontinentális metodika, az angolszász jelleg, annak elvei adaptálhatók más jogrendszerekhez is, még akkor is, ha a kazuisztika a két rendszerben nem egyforma jelentőséggel bír. Michael MC. AULEY: „On a Theme by René David: Comparative Law as Technique Indispensable” Journal of Legal Education 2002, 42–48.

[78] Markesinis vizsgálatainak ismertetését és értékelését lásd MC. AULEY (77. j.) 48.

[79] Jogszociológiai szempontból a premodern, modern és posztmodern korszakok jelentőségére és azokkal összefüggő elemzési módszerek jelentőségére lásd Javier A. TREVINO: The Sociology of Law. Classical and Contemporary Perspectives, Transaction Publishers, New Brunswick, New Jersey, USA – London, U. K., 2008, 3–5.

[80] A tudásformák elsajátítása, azok formalitása és informalitása a jogászképzésben különös jelentőséggel bír: a képzésben Európa szerte kétféle rendszer „vetekedett” egymással: a praktikus képzés és a felsőoktatás. Előbbi több informalitást rejtett magában, míg utóbbi esetében valójában a formalitásnak volt/van nagyobb jelentősége. Erre általánosságban lásd BÓNIS György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972; NAGY Zsolt: „Visszatérő problémák a jogászképzésben” Forum: Acta Juridica et Politica 2021/5, 55–69.

[81] BADÓ Attila – NAGY Zsolt: „A magyar jogásztársadalom alapvető jellemzői” in BADÓ Attila (szerk.): A jogrendszerek világa. Jogi alapismeretek, Szeged, Pro Talentis Universitatis Alapítvány, 2020, 211–213.

[82] BADÓ – NAGY (81. j.) 213.